Politikai és közéleti abszurditások

Fejtő Ferenc jegyzeteiről
Elöljáróban szögezzük le: tudatában vagyunk annak, hogy sem e lapnak, sem e sorok írójának nincs semmiféle erkölcsi, politikai vagy intellektuális alapja arra, hogy kritikus hangon szóljon az örökké haladó, baloldali Fejtő Ferencről, a szélsőségesen baloldali Népszava tiszteletbeli főszerkesztőjéről, aki baráti kapcsolatokat ápol több „feddhetetlen előéletű” magyarországi szociáldemokratával. Ezek közé tartozik a D–209-es kommunista titkos ügynökként elhíresült Medgyessy Péter, a zavaros körülmények között KISZ-titkárból milliárdossá, majd miniszterelnökké lett Gyurcsány Ferenc, valamint a kommunista párttollnokból „igazi baloldalivá” vedlett Németh Péter. A szocialista eocénprogram kidolgozójáról, Kádár egykori miniszteréről, az ugyancsak milliárdos Kapolyi Lászlóról már ne is beszéljünk.
Ez az írás nyilvánvaló provokáció, aljas merénylet, indulatos vagdalkozás József Attila egykori barátja ellen. De nem akarjuk elvenni Németh Péter, Várkonyi Tibor, Bolgár György vagy Mester Ákos kenyerét. A jól fizetett „vérprofik” (Mester) úgyis teszik majd a dolgukat, és megvédik a közéjük tartozókat. Ettől függetlenül és mindezek ellenére néhány olyan mondatra szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét, amelyek valóságtartalma – enyhén szólva is – vitatható.
„Jó két hete Magyarországon utazgatok. Külföldön őshazám súlyos megbetegedésének a hírét keltik, személyesen viszont azt tapasztaltam, hogy a vérkeringése kifogástalan.” Sajnálatos, hogy ma már jószerivel Fejtő Ferenc az egyetlen, aki ezt így látja. Persze elképzelhető, hogy szerzőnk csak Győr környékén utazgatott, és soha nem hallott még a sorvadó országrészekről, a magyar roncstársadalomról. De olvassunk tovább: „Egy kiváló akadémikusprofeszszortól azt a felvilágosítást kaptam, hogy Magyarország a deficitet illetően tényleg nem jó helyen áll, viszont az életminőség szempontjából megelőz egyes skandináv és nyugati államokat is.”
Higgadjunk le. Vajon mire gondolhatott itt a szerző? A pénzhiány miatt ellátási zavarokkal küszködő egészségügyre? A szétvert oktatási rendszerre? A mellőzött környezetvédelemre? Vegetáló nemzeti kulturális intézményeinkre? A kádárizmusból örökölt hétköznapi kulturálatlanságra? Érdekes, hogy az említett titokzatos „akadémikusprofesszoron” kívül ilyet még soha senki nem állított, hasonló következtetésre nem jutott. Arról is kevesen tudtunk, hogy a Gyurcsány-kormány milyen hősiesen állt ellen a külföldi nyomásnak az életszínvonal megőrzéséért. Most viszont – az ország jövője érdekében –, a népszerűségét kockáztatva, kicsit engedett.
Szegény Gyurcsány: igazán sajnálatraméltó. Fejtő, Ferdinand Lassalle-t idézve, azt állítja, hogy „a szocializmus annak a felismerése és kimondása, ami van”. Megvalljuk, ez így első olvasásra eget verő baloldaliságnak tűnik, hiszen ha ez igaz, akkor – a formállogika szabályai szerint – minden szókimondó elemző végeredményben szocialista.
A múltba nézve új távlatok nyílnak: színre lép a profit iránt közömbös Befektető. (Valódi természetrajzát lásd Tellér Gyula írásaiban.)
„A mai olvasóközönség meggyőződhet arról, hogy a jelenlegi válságos helyzet, amely a kilencvenes évek rendszerváltásával vette kezdetét, nagymértékben hasonlítható ahhoz, amelyben a XIX. század végi Magyarország a kiegyezés utáni időkben találta magát, amikor is az új pénzügyi vezetés a Rothschild-konzorcium és a nemzetközi befektetők segítségével rendbe hozta az ország ügyeit. Erről a történész azt írja, hogy a Rothschild-csoport képviseletében Magyarországra telepedett cseh–német– zsidó bankár, Kornfeld Zsigmond, aki csak felnőttkorában tanult meg magyarul, egyre inkább az ország érdekeit nézte…” (Népszava, 2006. július 29.).
Visszatérve napjainkhoz, gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy az orbáni jelszavak sokakat megszédítettek. „Őket valóságos mágiákkal térítették el a valóságtól. Aligha vitatható, hogy rengetegen kerültek az elmúlt években Orbán Viktor varázsa alá ebben az országban.” Orbán legyőzése annak a Gyurcsánynak köszönhető, „aki nem vesztette el a türelmét, és józan tudott maradni a rágalmak, a hazugságok özönében is”. A választáskor a „Gyurcsány-kormánynak volt egy populista alternatívája. Ez olyan délibábos ideológia nevében lépett fel, amelynek a jelenlegi Európában nincs helye. Magyarország sorsát illetően csüggesztő lett volna Orbán Viktor visszatérése” (Népszabadság, 2006. április 29.). Erről Fejtő már korábban is vallott: „Orbán utolsó években tanúsított viselkedése felidézte emlékeimben a 30-as éveket, amelyekben a német polgári középosztály, az arisztokrácia, továbbá az egyházak képviselőivel való találkozásaim alkalmával megbizonyosodhattam arról, hogy Hitler határtalannak tetsző demagógiájának sikerei még hazájában is komoly erkölcsi korlátokba ütköztek.” Gyurcsánytól azt várja a szerző, hogy „sikerül megnyitnia a magyar politikai élet normalizálásának, a többpárti parlamentáris demokráciának kapuját” (Népszava, 2006. április 15.).
A kapunyitás már csak azért is létkérdés, mert „a fideszizmus a kereszténység álarcával egy új pogányságot hirdetett, és egy nagy magyar mennyország délibábját igyekezett beleoltani a tömegek szívébe”. De szerencsére „a program győzött, a szakértelem, az őszinte hazafiság, az igazság és a szellemi szabadság eszményei” (Népszava, 2006. április 25.). Így aztán ráléphetünk a helyes útra: „Liberális–szocialista jogállam: úgy vélem, lényegében ez a mi Gyurcsány Ferencünk programja. Magyarország jól felkészült és energikus miniszterelnöke, ha jól értettem célkitűzését, ezt a harmadik utat jelölte ki a nemzet számára” (Népszava, 2006. május 24.).
A győzelem után, a helyes útra lépve helyreállni látszik a világ rendje: „Remélem, hiába kakaskodik a populista ellenzék, hiába gáncsoskodik a Magyar Nemzeti Bank elnöke, hiába ijesztget a sajtó a miniszterelnök népszerűségének zuhanásával, hiába beszélnek a rossz kommunikációról, s látják előre Brüsszel kérlelhetetlen ítéletét, a magyar nép ezúttal el fogja kerülni a tévutat. (…) Úgy vélem, ezúttal az ország vezetése megérdemli a bizalmat, hogy a súlyos megpróbáltatások után, amelyeket a modernizáció elkerülhetetlenné tesz, sikerre vezesse. Ehhez azonban abszolút szüksége van a nép megértésére és bátorságára” (Népszava, 2006. augusztus 5.).
Reménykedjünk és bízzunk benne, hogy az olvasó felismeri: az elfogult, megalapozatlan vélemény és a pártpropaganda között nincs lényegi különbség.

Budapest szerelmese: Horn Gábor
Érdekes interjút olvashattunk a Nemzetőr 2006. augusztus 2-án megjelent számában (valószínűleg másodközlés), ahol a közismerten cinikus és arrogáns Horn Gábor beszél származásáról, zsidó identitásáról, valamint Izraelhez fűződő felhőtlen viszonyáról. (Más forrásokból tudjuk, hogy az SZDSZ-es Horn Gábor apja, Horn Miklós az MSZP politikusa.) Már az interjú első mondata rendkívül informatív: „Pesti zsidó családban születtem. Apám és nagybátyám Bécsben születtek, mert akkor még Budapesten »nem volt illő« születnie egy rendes nagypolgári család gyermekének.” Hogy bizonyos szubkultúrákban mennyire volt általános ez a felfogás, azt nem tudhatjuk, de annyit biztosan állíthatunk, hogy Horn Gábor felmenői Magyarországot valószínűleg inkább afféle elmaradott telephelynek tekintették és nem szülőhazájuknak, az anyaországnak.
Zsidóságáról így vall: „A zsidó identitásom az egyetemi éveim alatt erősödött meg. Arról a húsz-harminc fős egyetemi társaságról, akikkel összejártunk, kiderült, hogy mindannyian zsidók.” Ez a népmesei fordulat kissé életidegennek tűnik. Sokan jártunk hasonló társaságokba, és valóban előfordult, hogy néhány társunkról kiderült, hogy zsidók, szerbek vagy éppen görög származásúak. De vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy egy spontán módon létrejövő, húsz-harminc fős társaságról egyszer csak kiderül: történetesen mindannyian zsidók? Mit hallgat el vagy mit kompenzál Horn Gábor? Költői kérdésünk csak prózában válaszolható meg. De olvassunk tovább. A Gyurcsány-kormány államtitkára fontosnak tartja rögzíteni: „Az, hogy a Magyar Nemzet mit ír, nem érdekel.” És?
Teendői közül kiemeli: „Meglepő, milyen mély gyökerei vannak Magyarországon az intoleranciának és a faji, felekezeti alapú gyűlölködésnek. Nekünk ez ellen harcolni kell.” E harc szünetében az SZDSZ-es politikus évente a földi paradicsomban pihen. „Minden évben Izraelbe látogatok, ahol feltöltődöm. Szeretem Izraelt, fantasztikus ország, a heroikus küzdelmével, fejlődésével, befogadó jellegével. Akik Izraelről beszélnek, sohasem jártak ott, és azt sem tudják, hogy olvasztótégely.” Kár, hogy Horn megállapításairól egészen más véleményen vannak az ott élő, jogfosztott, őshonos palesztinok és arabok. Hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberi jogi harcosok által leírtakról vagy az elűzöttek tömegeiről ne is beszéljünk. Az sem világos, hogy mivel töltődik fel Horn évente Izraelben. Reméljük, nem kiválasztottságtudattal, a nem zsidók lenézésével és megvetésével, mert Izraelben ez is tolerált és elfogadott álláspont. A befogadó jellegről csak annyit, hogy ez főként azokra vonatkozik, akik vérségi, azaz faji alapon zsidók… És hogy Izrael „olvasztótégely” lenne? Ez egy tipikusan SZDSZ-es állítás: jól hangzik, de nem igaz.
A posztkommunisták és a balliberálisok közti egyeztetésügyi államtitkár portréjához hozzátartozik, hogy 2005-ben egy kifejezetten keresztényellenes képeslappal lepte meg Újlipótvárosban lakó potenciális szavazóit. A jó kívánságok mellett a grafikán egy menóra aljából fejjel lefelé lógó karácsonyfa látható. A provokáció magyarázatában ismét tetten érhető Horn elképesztő cinizmusa: „A képeslapban az a jó, hogy kétfelől is lehet nézni.” Ezentúl tehát ajánlatos minden képeslapot fejjel lefelé is megnézni…
Az már nyilván a jobboldaliak latens vagy nyílt antiszemitizmusának és primitívségének a jele, hogy erre maguktól nem jöttek rá. Igaz, döntő többségük Magyarországon született és nem Bécsben.
Legutóbb Horn Gábor – saját állítása szerint – csapdába esett. Valószínűleg az idén még nem töltődött fel kellőképpen, ezért aztán a Magyar Nemzet újságírójának azon kérdésére, hogy ha Budapest ma is élhető, lakható város, akkor ezt Demszky Gábor SZDSZ-es főpolgármester miért tűzi ki megvalósítandó célként, Horn Gábor így válaszolt: „Budapest a mi városunk: szerethető, lakható, élhető és kedves város. Akinek ez nem tetszik, el is lehet innen menni.”
Ilyet senki nem mondhat.
A tényszerűség kedvéért rögzítsük: Budapest ma bűzös, koszos, rossz levegőjű, elhanyagolt város, ahol sem közlekedni, sem parkolni nem lehet. Élni is alig. Ezért költöztek több százezren a várost körülvevő agglomerációba, a zöldövezetekbe. Természetesen Horn Gábornak és párttársainak jogukban áll szeretni a szemétlerakó hellyé züllesztett várost, ide értve a konzumidióták által fogyasztott kulturális szemetet is. Másoknak meg ahhoz van joguk, hogy mindezt szóvá tegyék, kifogásolják, megváltoztassák.
És maradhassanak.
Újabb ezer évig.
Még akkor is, ha Horn Gábornak már vannak követői. Merker Dávid lelkes SZDSZ-es aktivista augusztus 29-én az utcán inzultálta a neki nem tetsző Tarlós Istvánt, Budapest független főpolgármester-jelöltjét, aki a jobboldal támogatását élvezve kampányol. „Tarlós úr, ne jöjjön ide, Újlipótvárosba, ne látogasson zsinagógát, mert önt az a szélsőjobboldali Jobbik támogatja, amely szellemi örököse azoknak, akik Auschwitzba hurcolták nagyapámat, és embereket lőttek a Dunába.” A nyilvánvaló politikai indíttatású provokáció aligha szolgálja a békés egymás mellett élést. Sem a Jobbik, sem Tarlós István nem örököse a nemzetiszocialista eszméknek. Az előbbi már bírósághoz fordult a gyalázatos és alaptalan vádaskodásért. De az Új Generáció alelnöke nem érte be ennyivel, mert ehhez még hozzátette: „Újlipótvárosban mi vagyunk itthon, és látogatásával a halottak emlékét sérti és gyalázza.” Ez utóbbi mondatot még a legmilitánsabb balliberális megmondóemberek sem tartották szerencsésnek. Ez az intolerancia a valódi liberalizmus látványos megtagadása, amelynek szellemiségétől merőben idegen állampolgárok kitiltása városrészekből. Merker Dávid és társai kitilthatják a nem zsidókat Újlipótvárosból, de ettől az ugyancsak SZDSZ-es Demszky Gábor még elveszítheti a főpolgármesteri tisztséget.

A szerző politológus