Egy Nobel-díj üzenete

A Nobel-díj születése

Alfréd Nobel, a dinamit feltalálója úgy gondolta, hogy e pusztító eszköz megalkotásával véget vet a háborúknak, mert azok olyan pusztítók lesznek a dinamit által, hogy nem lesz értelme megvívni őket. Hol volt ekkor még az atombomba? Amikor Nobel rájött saját naivitására, annyira elkeseredett, hogy végrendeletében két dolgot kötött ki: 1. Halála után egy orvos véreztesse ki a testét, miután egész életében attól rettegett, hogy élve fogják őt eltemetni. 2. A dinamitgyártásból felhalmozódott vagyonát egy alapítványba kell fektetni, és ennek kamataiból évente azokat kell díjazni, akik a legtöbbet tették az emberiségért.
Eredetileg hat díjat akart alapítani: a békedíjat, az irodalmi díjat és négy tudományos díjat (fizikai, kémiai, fiziológiai vagy orvosi, valamint a matematikai díjat). Azonban amikor megtudta, hogy 40 évvel fiatalabb felesége egy ifjú matematikussal csalja őt, akkor a matematikai díjat kihúzta a listáról. Ez nem anekdota, hanem tény. Az irodalmi és a három tudományos díjat a Svéd Karolinska Intézet (a tudományos akadémiának felel meg) ítéli oda, míg a békedíjat az oslói norvég parlament. Svédország és Norvégia a XIX. század végén perszonálunióban élt, vagyis közös volt a király, és a „testvérnép” megbecsülése iránti jeléül hagyományozta a norvég parlamentre a békedíj odaítélésének jogát. A norvég parlament egy öttagú bizottságot bíz meg minden évben a díjazott kiválasztásával, de a döntést a parlament hagyja jóvá hivatalosan.
A Nobel-díjakat Alfréd Nobel halálának évfordulóján, december 11-én adja át Stockholmban a mindenkori svéd uralkodó. A ma trónon ülő dinasztia francia eredetű, Napóleon egyik tábornoka, Bernadotte gróf az alapítója, aki a napóleoni háborúk után Hannover megbízott kormányzója volt, és a svédek innen, e tisztségéből hívták meg uralkodójuknak. 1968-ban a svéd nemzeti bank megalapította a közgazdasági Nobel-emlékdíjat, amelyet először 1969-ben adtak át. Ez tehát emlékdíj, és nem viselheti a Nobel-díj nevet, de ma már mindenki úgy kezeli, mint a közgazdasági Nobel-díjat.

A 2006-os Nobel-békedíj kitüntetettje

A Banglades fővárosában, Dakkában élő, 66 éves Muhammad Junusz és az általa alapított Grameen Bank 191 jelölt közül kapta a díjat 2006-ban, ami nagy meglepetést keltett. Valójában ez a választás üzenetértékű. Ahogy annak idején kalkuttai Teréz anya azzal kezdte, hogy megfogta az utcán egy haldokló asszony kezét, és mellette ült, amíg az le nem hunyta a szemét, Junusz is hasonló apró lépéssel kezdte még 1976-ban, közgazdász egyetemi tanárként: 27 dollárt adott egy asszonynak kölcsön, Dzsobra városában, aki szép bambuszbútorokat gyártott, de az uzsorahitel szorításából nem tudott szabadulni és ezért nyomorgott. Junusz 1976-ban megalapította a Grameen Bankot, amely saját erő megkövetelése nélkül ad mikrohiteleket a szegényeknek, igaz, a hivatalos banki kamatlábnál magasabb kamatra, és hetente kell a törlesztőrészleteket fizetni. Maga a bank megy a hitelfelvevőhöz, és a bank alkalmazottja keresi föl minden héten a törlesztőrészletekért, kamatokért az ügyfelet.
A tapasztalat szerint az ügyfelek 90 százaléka fizeti vissza a hitelt, ami nem rosszabb arány a hagyományos bankokénál. Úgy is fölfoghatjuk, hogy Muhammad Junusz bankja egyfajta szegények kockázatitőke-bankjaként (venture capital) működik, vagyis a kockázatot magára vállalja. Érdekessége még a Grameen Banknak, hogy ügyfeleinek 90 százaléka nő, ami nagy szó, hiszen egy olyan tradicionális társadalomról van szó, amelyben a nők még mindig alárendelt szerepet játszanak.
Egyszerre öt ügyfélnek adnak hitelt, átlagosan 150 eurónak megfelelő összeget, de csak kettő veheti azt föl ténylegesen, a másik háromnak várnia kell, amíg a két hitelfölvevő törlesztette a saját részét. Ez egyfajta sorban állást jelent, és az ötfős csoport mindegyik tagja kezességet vállal a többiekért, vagyis ha valaki nem tudja fizetni a részleteket és a kamatot, akkor a többiek kisegítik. Ez látszólag előnytelen csupán a sorban állókra nézve, valójában nagyfokú biztonságot ad a hitelt fölvevőknek is, valamint erősíti bennük a szolidaritás, az egymásra utaltság érzését. Muhammad Junuszra az Egyesült Államokban Hillary Clinton figyelt föl, amikor férje, Bill Clinton még arkansasi kormányzó volt. A Clinton házaspár is hozott létre hasonló pénzintézetet az USA-ban az amerikai szegények megsegítésére.
A Grameen Bank időközben hatalmas pénzintézetté nőtte ki magát, eddig 5,1 milliárd dollárt kölcsönzött 5,3 millió szegénynek. Sokan ebből a hitelből veszik meg első tehenüket vagy első rokkájukat, fazekaskorongjukat, és kezdenek el kitörni a szegénység ördögi köréből. 2004-ben Junusz új szolgáltatást vezetett be: mobiltelefonokat osztott szét a bangladesi hajléktalanok között. A koldus így nem alamizsnát kér, hanem szolgáltatást nyújt térítés fejében. Ez az utcai telefon mobil változata, ahol a készülék mellett rögtön ott a szolgáltató személy is. Ne feledjük, hogy Bangladesben az utcai telefon még a nagyvárosokban is olyan, mint a fehér holló.
Junusz falusi telefontársaságot is szervezett (az emberiség több mint fele még sohasem telefonált életében 2006-ban), valamint napelemmel működő energiaszolgáltató berendezések forgalmazásával foglalkozó céget, ott, ahol a lakosság 90 százaléka nem ismeri a villanyt. Banglades a világ legszegényebb országa, 144 ezer négyzetkilométeren 147 millió ember zsúfolódott össze. Az 1971-ben alakult állam akkor Pakisztánból szakadt ki, indiai fegyveres segítséggel. Ma egy nő vezeti, Begum Haleda Zia, aki egy korábbi, puccsal megdöntött és meggyilkolt államfő, Ziaur Rahman özvegye.
Muhammad Junusz a Nobel-békedíjjal járó 10 millió svéd koronát (1,1 millió eurót) új vállalkozásokba fekteti. Egy szemészeti klinikát szerel föl szegények számára, üzembe helyez egy víztisztító üzemet, és a Danone francia tejtermékgyártó vállalattal közösen joghurtgyárat alapít, amely tápanyagdús, de olcsó élelmiszereket állít elő a rászorulóknak.

Üzenet az emberiségnek

6,4 milliárd ember él ma a Földön. Ebből 1,8 milliárd rosszul táplált, és ezek fele, 900 millió ember rendszeresen éhezik. Gondoltak-e már arra a világ közgazdászai, hogy ez a közel kétmilliárd alultáplált ember micsoda hatalmas pazarlását jelenti a legfontosabb erőforrásnak, a humán tőkének? Ha ők megfelelően táplálkoznának, megfelelő oktatásban-képzésben részesülnének, akkor a világ GDP-jét körülbelül egyharmadával lehetne növelni. Ennyivel nagyobb piac nyílna a fejlett országok termékei, szolgáltatásai számára. Ez önmagában megoldhatná például Magyarország egyensúlyi problémáit: növelhetnénk exportunkat, főként agrártermékeink kivitelét. De ugyanígy megoldaná a (világ)piac ilyen mértékű bővülése akár a fejlett országokban a munkanélküliség problémáját is.
Vagyis az éhezés, alultápláltság kérdése fontos közgazdasági kérdés is egyben. Minden éhezővel, szegénnyel zsugorodik a potenciális piac, de egyben az emberiség produkciója is. És mibe kerül a szegénység „kezelése”, a segélyezés stb.? A szegénység leküzdése a béke előfeltétele is egyben. Az elégedett, normális életszínvonalon élő ember képes csak igazán kibontakozni, mindenféle irányban és mindenféle értelemben.

Üzenet a magyar társadalomnak és a politikai elitnek

„Polgár az, akinek tartalékai vannak.” Magyarországon ma félmillióra teszik az alultápláltak számát, ebből legalább 300 ezer fő gyermek. Ezen belül ma hazánkban húszezer gyermek naponta, rendszeresen éhezik. Égbekiáltó szégyene ennek a társadalomnak ez, mint ahogy az is, hogy minden télen száz ember megfagy az utcán, és hogy a hajléktalanok száma ma már eléri a százezret. Különböző becslések a szegények létszámát 1–3 millió között állapítják meg attól függően, hogy ki hol húzza meg a küszöböt. És vajon mennyien tartoznak a tartalékokkal bírók, tehát a polgárok kategóriájába? Nem lehetnek többen a társadalom egyharmadánál.
Végiggondolta-e már valaki, hogy Magyarországon a százezer hajléktalannak a visszavezetése a normális életbe, általában a szegények fölemelése, milyen potenciált jelentene a gazdaság számára? Menynyivel kevesebb szociális terhet kellene az államnak viselnie (munkanélküli-segély, egyéb segélyek stb.)? Ha ezek az emberek dolgoznának, produktumuk a GDP-t növelné, fizetnék a tb-járulékot, és hadd ne soroljam. Foglalkozik ma ezzel a kérdéssel bármelyik politikai párt, oldal, vagy annak vezető politikusai közül bárki is? Hajléktalanok tömegei az utcán, éhes gyermekek az iskolapadban: ez a legnagyobb társadalmi pazarlás. (Üres hassal mit tud egy gyermek tanulni?)
Ha eltekintünk a kérdés morális oldalától, és csupán a közgazdasági vetületet elemezzük, akkor is megállapíthatjuk annak igazságát, hogy az igazán sikeres társadalmak napjainkban azok, amelyek szociálisan érzékenyek. Itt a sikeresség egészen konkrétan a világgazdasági versenyfutásban való helytállást jelenti. Elég csak Skandináviára utalnom. A szociálisan érzéketlen, nyerskapitalista, öncélúan haszonelvű társadalmak, mint amilyenné hazánk, nemzetünk torzult a rendszerváltás után (aminek oka persze nem a rendszerváltás, a szabadság, a demokrácia kivívása), elbuknak a világgazdasági nagy megmérettetésben is.
Számomra ezért fontos üzenet, mégpedig hazám, nemzetem számára döntő fontosságú üzenet a 2006. évi Nobel-békedíj. A szegénység, a nyomor leküzdése legyen a (közeli) jövő legfontosabb célkitűzése a magyar társadalomnak. Ez fontosabb, mint a gazdasági növekedés, vagy az autópályák hosszának alakulása. És ha sikerül elérni, akkor annak meglesz a jól mérhető gazdasági hozadéka is: nagyobb lesz a GDP növekedési üteme, és hosszabbodni fog autópálya-hálózatunk is. Ez a helyes sorrend, és nem fordítva. A „most nyomorogjatok, csak legyen autópálya, legyenek beruházások, majd abból lesz a jólét” – sok politikusunk hisz ma ebben – logika ugyanolyan idétlen és hamis, mint az egykori „ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot” (Rákosi Mátyás) logika volt.
Várom a magyar Junusz színre lépését, aki egy jó ötlettel, kreativitással elindít valami hasonlót, itt, a Kárpát-medencében, ha már politikusaink számára a nyomor ma teljességgel lényegtelen kérdés. Nemrég egy konferencián voltam, a Magyar jövőkutatók konferenciáján. Ott mondta valaki, hogy soha még a magyar társadalom nem élt ilyen jól, mint ma, mert soha nem volt ennyi autó, ennyi számítógép, mobiltelefon stb. Úgy másfél évvel ezelőtt ugyanezt hallottam magas rangú bankároktól is, egy magánbeszélgetésen.
Mindkét alkalommal nyeltem egy nagyot, nem szóltam semmit. Mert igaz, amit mondanak, de igaz az is, hogy az 1950-es évek óta, tehát legalább négy évtized óta nem volt ennyi nyomorgó, éhező ebben az országban, mint ma. És ennek nem a demokrácia kivívása az oka, ezért a helyzetért kifejezetten a mai magyar politikai elitet terheli a felelősség. De ennek részletezése már messzire vezetne.

A szerző közgazdász, egyetemi docens