Írástudók árulása 6.1

Ha majd a demokratikus önuralom természetes párja lesz az uralomnak, ha majd a kormányzók nem azon fognak átlátszó fortélyokkal és az adófizetők pénzével buzgólkodni, hogy hogyan tudnák zsugorítani az elfogulatlan közvéleményt, akkor talán nem lesz szükség Demokratikus Chartára. <br/>(Konrád György, 1992)

Nádas Péter erkölcsrelativizáló nyilatkozatai, morálesztétikai hitelvesztése után újabb írástudókat látszik maga alá temetni a Gyurcsány-lavina. Valójában nem újszerű jelenségről van szó, hiszen ezek az írástudók nem először vetődnek csúnyán árnyékra: a francia miniszterelnöknek írt zámolyi levelükben polgári jogvédő hevülettel ugyan, de egy köztörvényes bűnöző oldalára álltak, s miután ez kiderült, elmulasztották töredelmesen megkövetni a magyar és a francia közvéleményt. Az irracionális Orbán-gyűlölet sem igazolhatja a minden demokratikus normát áthágó gyurcsányi mentalitás mentegetését. Klasszikus, közmegegyezéses európai értékeket árul el, aki a kisebbik rossz hazug filozófiájával takargatja e kapitális értelmiségi szégyent.
Kezdjük talán egy kisebb fajsúlyú írástudóval (amennyiben a kottaírást is ide számítjuk): Fischer Ivánnal. Fischer a Fesztiválzenekar vezetőjeként az aradi gyásznap előestéjén elérkezettnek látta az időt, hogy humorbonbonjait a közélet terített asztalára szórja. A „gyűlöletkeltés oldására” azt ajánlotta Orbán Viktornak: hallgasson korai Mozart-szimfóniákat és könnyed Schubert-dalokat. (A 23 millió román munkavállalóval való riogatás és a „köteles” kampány értelmi szerzője, Gyurcsány Ferenc számára nem volt zenei ajánlata. Lehet, hogy nem talált számára semmi megfelelőt, elegendően könnyűt a fesztiválrepertoárból?) Sőt, Fischer ultimátumot is intézett a köztudottan Kocsis Zoltán-rajongó Fidesz-elnökhöz: ha hétfő délig nem vásárol hangversenybérletet, a Fesztiválzenekar utcára vonul, és permanens koncertet ad. „Addig nem hagyjuk abba, míg meg nem szűnik ez a tarthatatlan állapot” – helyezte kilátásba roppant szellemesen. És most ezen az ellenállhatatlan és felhőtlen flaszterhumoron kacag a balmagyar elit. Kár, hogy a poén nem egészen új: a Fesztiválzenekar, a honi zenekari élet elkényeztetett, és a honi viszonyokhoz képest feltűnően túlfinanszírozott szimfonikus együttese egy ízben már utcára vonult. Mégpedig a Váci utcában, a Fővárosi Közgyűlés épülete elé. Akkor épp a magasságos főpolgármester, Demszky Gábor „keltette a gyűlöletet” azzal, hogy szorítani próbált a túlontúl lazának ítélt fischeri nadrágszíjon. Ha jól emlékszem, utcazenélgetés is volt, úgyhogy ez a másodfrissességű ultimátum legyen csak múló lábjegyzet az írástudók bibliotékájában.
Nagyobb hal – bár Nádasnál klasszissal lejjebb elhelyezkedő írástudó – Konrád György. Konrád kétségkívül tud kellő megjelenítő erővel írni, korai regényeit a szétmálló kádárizmus elleni elegáns vádiratként olvastuk – recepcióját csupán a kilencvenes években produkált, törzsi küzdelmekre emlékeztető, agresszív pártpolitizálási stílusa zavarta össze. Miközben tagja volt az SZDSZ országos tanácsának, a médiaholdudvar csökönyös módon független megmondóembernek, liberális tekintélynek akarta eladni. Nehéz azonban morális orákulumként olyasvalakit elfogadni, aki előbb megkéri sógorát, hogy kéziratát rejtse el a diktatúra erőszakszervezetei elől, majd elárulja nekik a rejtekhelyet. Konrádot láthatólag nem zavarja az ilyesfajta erkölcsi deficit: kedvtelve nyilatkozik etikai kérdésekről, ha kérdezik. És mit ad Isten: kérdezik.
Elzarándokolt például a közismerten elfogulatlan, az erkölcsöt mindenekfölé helyező, közszolgálati státusú Nap-keltébe, ahol keresetlenül butaságnak nevezte Sólyom László ama mondatait, amelyekkel az államfő a kormányellenes tüntetéseket az emberek egészséges erkölcsi érzékével hozta összefüggésbe. Írónk szerint tehát az erkölcstelen Gyurcsány ellen tüntetni nem erkölcsi kérdés; de ha mégis az, akkor viszont egészségtelen. „A köztársasági elnöknek kötelessége disztingválni: neki tudnia kell disztingválni, azért köztársasági elnök” – jelentette ki Konrád, egyben sejtetve, hogy ő maga sokkal jobb köztársasági elnök lenne: nem beszélne butaságokat, ellenben éjt nappallá téve disztingválna. Elfogadhatatlannak nevezte többek között az Árpád-sávos zászlók Kossuth téri jelenlétét is, de arra nem tért ki, hogy a hatályos magyar címerben szereplő Árpád-sávok is elfogadhatatlanok-e, s ha igen, akkor miként lehet ezek után egyáltalán kivitelezni nemzeti ünnepeken a címert is tartalmazó állami lobogó felvonását a Parlament előtt.
De hogy a sértegetésben ne hagyja egyedül a legfőbb közjogi méltóságot, mellékesen még Tartuffe-höz hasonlította Orbán Viktort, mivel „aki erkölcsbírálattal próbál a politikában hatalmat szerezni, arról többnyire ki szokott derülni, hogy emögött valami egészen más van”. Sajnos, Konrád nem mondta meg, hogy vajon mi lehet emögött. Talán az ép erkölcsi érzékű nép lehet mögötte, aki október 1-jén leszavazta a nem ép erkölcsi érzékű koalíciót, benne Konrád machiavellista pártjával – de lehet, hogy a szabad demokrata író nem erre gondolt. Ha viszont arra gondolt, hogy a politikában erkölcsbírálatnak nincs helye, akkor sürgősen újra kell olvasnunk legsikerültebb regényét, A cinkost, mert talán félreértettünk valamit. De újra kell olvasni a Tartuffe-öt is, mert a politikai panoptikumból inkább valaki egészen más kínálkozna e megfeleltetésre. Bár lehet, hogy csupán Konrád nem érti Moliere-t – ez esetben sürgősen vegyen neki Fischer Iván színházbérletet a Nemzetibe.
A Nap-keltés szereplésnek mindenesetre úgy megörült a Gyurcsány-párti Népszabadság, hogy Konrádot még egyszer szóra bírta: vajon jól mondta-e, amit mondott. Nyilván nem jól mondta, de itt korrigálhatott. „Nem lep meg, hogy a politikában hazugság van” – ajándékozta meg például az olvasókat egy fölöttébb eredeti meglátással a volt politikus. „Az a nyomás, ami a parlamenten kívüli erőszakot, a tüntetéssorozatot helyezi kilátásba, engem a bolsevik és a fasiszta mozgalmakra emlékeztet” – tette hozzá; mintha nem is buzgólkodott volna soha a parlamenten kívüli tüntetéssorozat eszközével élő Demokratikus Chartában! (Hogy mit kell érteni parlamenten belüli erőszakon, azt már ne is firtassuk. Lehet, hogy csak a név szerinti szavazásra gondolt.) Megfogalmazta ugyanakkor az én sejtésemet is, amit – jóllehet demokrata vagyok – mi tagadás, én mindeddig féltem papírra vetni: „Az az érzésem, hogy az őszödi záróbeszéd előtt Gyurcsány úr bedobott egy-két pohár bort, ettől eredt meg így a nyelve.” (Tovább a horni úton!) Orbán kijelentéséről, miszerint ő nem alapozta a politikáját hazugságra, viszont úgy vélekedett Konrád: ez olyan hazugság, amely önmagát semmisíti meg. Ezt a véleményt egy tapasztalt politikacsinálótól, aki szerint a politikában ab ovo hazugság van, tiszteletben kell tartani – kár, hogy ebben az örök igazságban kivétel is van: „Kuncze Gábor és liberális barátaim viszont nem hazudtak: azt mondták, hogy reformok kellenek, és vége az osztogatási politikának.” Vagyis minden politikus hazudik, kivéve a liberális barátokat. Meg Konrád politikust, aki az erkölcsbírálat eszközével próbálja letartuffe-özni Orbánt.
Arra, hogy Konrád liberális barátai mennyi mindent összehazudtak már a sorjázó választási kampányokban (hányszor megígérte már Demszky a négyes metrót; s hogyan lett az ígért adócsökkentésből drasztikus adóemelés), nem is érdemes különösebben a szót vesztegetni. Ám ha Konrád a politikus barátairól a nyilvánvaló tények dacára mégis azt állítja, hogy – bár szerinte minden politikus hazudik – Kunczéék mégsem, akkor nincs más logikai feloldás, mint hogy maga Konrád hazudik. Esetleg szenilis – ám akkor meg ne nyilatkozzon hazudozásról a Nap-keltének és a Népszabadságnak. De lehet, hogy mindkettő, mert írónk azt is nyilatkozta: „Magyarországon négyévente vannak választások, és közben nincs kormánydöntés, hacsak nincs egy normális konstruktív bizalmatlansági indítvány.” Kivéve persze, ha épp Gyurcsány puccsolja meg Medgyessyt, mindennemű konstruktív bizalmatlansági indítvány nélkül.
A hazudós Konrád hipotézisét látszik alátámasztani a gondola.hu internetes portál is, amely nem tett egyebet, mint hogy elővette Konrád egy kereken nyolcéves cikkét (Emberi jogok a kitáguló Európában, Élet és Irodalom, 1998. október 16.). A mai helyzetre vonatkozó áthallásokból csupán néhány gyöngyházfényű szemelvényt citálnék ide. „Vannak, akik néhány százalékos többséget elegendő jogcímnek tekintenek minden hatalom megszerzésére, és ezáltal a közéleti vita kormánydöntésekkel való helyettesítésére. (…) Személyiségzavaraikat erőszakos, gőgös magaviselettel palástoló kormányfők és más politikusok képesek nyomasztóan megviselni egész országok közérzetét, s hosszan feltartóztatni a polgárok szabadságra nevelődését. (…) Nemcsak demokráciát és diktatúrát ismerünk, hanem köztes változatokat, átmeneteket, részleges demokráciákat is, amelyekben a kormányzat ugyan a szavazók többségére, néha csekély többségére hivatkozik, de mihelyt a parlamenti felhatalmazást megszerezte, tekintélyuralomként működik. A demokratúra megfelel a pöffeszkedő, hatalmaskodó személyes viselkedésnek. (…) Az exkommunista országokban megvannak a gazdaság, a közélet és a kultúra pártirányításának hagyományai, spontán reflexei, amelyek a reformok által decentralizált döntéshozatalt újra meg újra recentralizálják, és az autonóm testületekre átruházott hatalmat rendszeresen visszavonják.” Lásd: Lamperth-beszéd az MSZP választmányi ülésén.
S hogy mivel magyarázható az értelmiségi megalkuvás, az írástudók árulása? „Sokféle represszió lehetséges: megélhetési zsarolástól a burkolt cenzúráig, összpontosított sajtótámadásoktól fenyegető levelekig és telefonokig, és mivel a maffiák és a politikusok, illetőleg a fegyveres testületek között esetenkénti, sporadikus összefonódások tapasztalhatók, ami a gátlástalan erőszaknak is teret nyit, nem kell különösebb gyávaság ahhoz, hogy a józan óvatosság sok embert konfliktuskerülő hallgatásra és apolitizmusra ösztönözzön.” Van ésszerű magyarázat az orvosok, gyógyszerészek, tanárok és diákok kollektív mószerolására is: „A többségi demokráciával összefér a kisebbségekkel szembeni megalázó fellépés, a politikai vetélkedésnek harcként, szinte osztályharcként való felfogása, egész társadalmi csoportok erkölcstelenné, sőt bűnössé nyilvánítása, a mellébeszélő és fenyegető válasz a jogos kérdésekre, dezinformációs hírek, gyanúsítások és rágalmak terjesztésével párosítva. Demagóg gyűlöletretorikából és túlzó, eleve betarthatatlan ígérgetésből származhat parlamenti többség és folyamatos harc a hatalmon maradás, a politikai győzelem kiteljesítése érdekében, nyomban megfeledkezve az ígéretek megtartásáról.” Ó, ha a hazug, mellébeszélő, fenyegető, alaptalanul ígérgető és demagóg miniszterelnök több Konrádot olvasott volna!
De van tovább is. „Olyan kormány, amely populista beszéddel és a választók célzatos megtévesztésével győzött (sic!), legyen az akár jobb-, akár baloldali populizmus (sic!), vagyis az ellenfél goromba rágalmazásával és felelőtlen követelőzéssel az állami költségvetéssel szemben (amelynek megtartása felborítaná az államháztartás egyensúlyát, és amelynek maga sem fog, maga sem tud eleget tenni, amikor majd a pénzügyekért ő lesz felelős), minthogy az ilyen kormány négy év alatt minden valószínűség szerint elveszíti a népszerűségét, és vereséget szenved a legközelebbi választáson, ezért az ilyen vezetők sok legális és féllegális eszközt igénybe vesznek azért, hogy megmaradhassanak a pozíciójukban.” Nos, ez az überelhetetlen konrádi paradoxon: a baloldali-liberális populizmus négy év után nem veszített a választásokon, viszont lelepleződött (leleplezte magát). Mi a teendő ilyenkor?
Szerencsére írónk itt is tisztán lát. „A hatalom (…) birtokosa, ha nem rendelkezik a szükséges önkontrollal, megszokja fogyasztását, és még és még többet vágyik belőle fogyasztani. Vágyát növeli a megalapozott szorongás, hogy utána, ha már nem lesz a birtokában, akkor mind a jólét, mind a tekintély, mind pedig a környezet nyájassága meg fog csappanni, s a letűnt politikus személyisége össze fog zsugorodni vigasztaló kárpótlás nélkül.” Pontos kórisme. Az íráskészséggel nincs baj – a kettős erkölccsel van. Tehetséges embertől pedig sokkal jobban fáj az írástudói árulás.