A rendszerváltozás vagyonmérlege

Egy demokratikus társadalom rendet teremt a vagyonok és a jövedelmek területén. Nálunk nem így történt. Előbb jöttek létre magánvagyonszerzést célzó törvények, minthogy számba vettük volna a közös vagyont. 1989-től hatályos a társasági törvény és a külföldiek befektetéseit szabályozó törvény anélkül, hogy a közösségi vagyon tételes összeírása megtörtént volna. Vagyonértékelésről egyáltalán nem volt szó. A számviteli törvény, ami erre lehetőséget teremtett, jóval későbbi. Az állami vállalatokat csak jóval később kényszerítette törvény, hogy piacgazdasági társaságokká alakuljanak. Közben működtek a vállalati tanácsok, folyt a társadalom vagyonának tékozló magánosítása. A piaci érték meghatározását a kilencvenes évek derekán is kerülték. A pályázatok csak ritkán nyitották meg a vagyonért folytatott versenyt. A tőzsdét a vagyonok magánosításakor szinte teljesen elkerülték, az ugyanis kikényszerítette a valóságos versenyt. Figyelemre méltó, hogy néhány, korábban tőzsdén kívül privatizált cég a privatizációt követő tőzsdére lépésekor privatizációkori árának többszörösét érte.
Van más kontroll is. Adjuk össze azon hajdan volt állami cégekből származó privatizációs bevételeket, amelyek mára tőzsdére kerültek, és hasonlítsuk össze azok mai piaci értékével. A legnagyobb (Mol) mai piaci értékének az eddig privatizációból származó állami bevételek csak a töredékét teszik ki. Nem kétséges, hogy a privatizált cégekben a menedzsmentek hatékonyabban dolgoznak, de ezt az eredményjavulást aligha lehet csak a hatékonyabb munka javára írni. Mára világos a kép. A fiatal demokráciának nem volt elegendő ereje, hogy megakadályozza a 150 milliárd dollárra becsült közvagyon dobra verését: sokáig tűrte a nyolcvanas évek végén a közvagyon elherdálására a diktatúra éveiben beiktatott törvényeket.

A negatív állami vagyon, illetve a társadalom tartós működési zavarai

Miközben eltűnt az állami vagyon, azt is tapasztaljuk, hogy az adósság 2002-től újra viharos sebességgel nő. A rendszerváltáskor bevallott 22 milliárd dollár helyett 2006 év végére vélhetőleg 70 milliárd dollár lesz. Az adósság negatív állami vagyon. A mintegy 200 milliárd dollárnyi vagyonromlást régóta a bőrünkön érezzük. A pozitív állami vagyon eltűnésével megszűntek a bevételek a vagyon után (osztalék), a negatív vagyon után fizetni kell a kamatokat. Az idén ez 1000 milliárd forint, jövőre pedig várhatóan 1200 milliárd. Az egyeduralkodó neoliberális közgazdaságtan soha nem vette figyelembe a 200 milliárd dollárnyi vagyonromlásnak a társadalom humán tőkéjére gyakorolt pusztító hatását. A kamatokat ma is egyszerű költségvetési kiadási tételként kezeli. A pénzelvonások okozta pusztítást úgy leplezi, hogy azt a közbeszédben reformnak kereszteli el. A neoliberális közgazdászok soha nem éreznek felelősséget sem a humán tőke pusztulásáért, sem az országlakók valós jövedelmi helyzetéért. Őket egyedül a tőke hatékony működése érdekli, amit a tőkearányos jövedelmen és a tőkeértékek növekedésén mérnek. A tőkehatékonyság növelésére sorozatban javasolják a reformokat. Ők csapnivaló közgazdászok, de nagyon hatékony üzemgazdászok, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy a közvélemény őket közgazdásznak tartsa.
Pénzelvonásokkal reformálják a kutatást. Európában hazánkban jut a legkevesebb erre. A reformok eredményeként vészesen csökken a találmányok száma. Ha magyar kutatónak ötlete támad, azt külföldi kutatóintézetekben kénytelen megvalósítani. A kutatási eredmény, aminek gazdasági haszna van, külföldről visszavásárolható. Bokros óta az egészségügyet is több reformhullám érte el, és a mostani még ki sem bontakozott. Az eredmények a lakosság egészségi állapotán tükröződnek. Ennek legátfogóbb mutatója a várható élettartam. Nem felzárkózunk az európai átlaghoz, hanem leszakadunk. Kevesebb gyermek születik, magasan maradt halálozási arányszámok mellett. Romlik a korfa, csökken a produktív életkorúak aránya, növekszik az eltartásra szorulóké.
Az oktatási rendszert is folyamatosan reformálják. Klebelsberg Kunó is reformált, eredményként az írástudatlanság minimumra szorult. Ő a reformokat úgy hajtotta végre, hogy a hadiköltségvetésből megmaradt pénz egy részét fordította az oktatásra. Az eredmények ma is jól láthatók: hol van az idő, amikor tanulmányi versenyeken a magyarok halomra verik a többi középiskolás diákot? Már a multik is panaszkodnak, hogy nem kapnak elegendő képzett szakmunkást. Beszélhetünk az idegennyelv-ismeretről is. Ez a csatlakozó tíz ország közül Magyarországon a leggyatrább. Gazdasági miniszterünk kijelentését pedig, hogy pénzügyekben analfabéta a nemzet, igazán megszívlelhetjük.
Elvontabb ügyekről is érdemes szólni. Kodály országában a zenei és énekoktatás visszaesett. Ez tapasztalható a sportokban is, különösen a leginkább kommercializált labdarúgásban. Képtelenek vagyunk nemzetközi méretű rendezvények befogadására. Elmaradt a világkiállítás, miközben Görögország nemrég olimpiát rendezett. A pénzelvonó reformokhoz az ideológiát az a badarság adja, hogy ezektől hatékonyságjavulást várnak. Nap mint nap láthatjuk az ellenkezőjét. A világrendezvények elmaradása dollármilliárdokat érő országmarketingtől foszt meg minket. A munkaerő képzettségi szintjének, egészségi állapotának romlása már ma akadálya a növekedésnek. A tudományos kutatás visszafogása miatt a cégek jogdíjak révén jelentős összegeket visznek ki az országból.
A gigantikus méretű vagyonvesztés maradandó károkat okozott a társadalom humánerőforrásaiban. Merő tévedés azt gondolni, hogy ezeknek elhanyagolható a tőkeértéke. Az egészség, a tudás, a képesség, a szorgalom és az ambíció, a társadalomnak ugyanúgy a tőke javai közé sorolható, mint a gyárcsarnok, a gép, a szoftver. Ezek számszerűsítése és bemutatása vérbeli közgazdász feladat, reformer üzemgazdászaink azonban ezzel nem foglalkoznak. A humán tőke költségeiről nem hajlandók tudomást venni, azt azonban ellentételezés nélkül látják korlátlanul igénybe vehetőnek. Figyelmen kívül hagyják, hogy a hatás a szűkebb értelemben vett és mérlegekbe is foglalható gazdasági tevékenységre egyértelmű. Az eddig egyeduralkodó neoliberális gazdaságtant komplex szemléletű társadalom-gazdaságtannak kell felváltania. Az ilyen szemléletű tudást a kormányoknak nem üldözni, hanem támogatni szükséges.

A politika túlzott üzemgazdasági irányultsága

Jól látható, hogy derék reformereink újra mivel foglalatoskodnak. Forrásokat vonnak el annak érdekében, hogy a költségvetés a kamatokat viselni tudja. Bokros is pontosan ezt tette. A reformokhoz most magyarázatok is tartoznak. Ezek minősége nem sokkal különbözik Rákosi magyarázataitól. Ő mondta, hogy nem szabad levágni az aranytojást tojó tyúkot. A mi reformereink is ezt mondják, sőt, vádolnak minket, hogy le is vágtuk. De nézzünk csak utána, hogy valóban levágtuk és elfogyasztottuk? Közismert, hogy a 16 év alatt hatalmas összegben történt állami költekezés a hivatalosan elfogadott éves költségvetéseken kívül. Az államivagyon-értékesítés is jórészt a költségvetésen kívül történt. Az Európai Unió és Almunia főbiztos éppen ennek szeretne végleg gátat állítani. De miként ettük meg az aranytojást tojó tyúkot úgy, hogy a költségvetés által finanszírozott szektorok GDP-arányos kiadásai csökkentek? Meg kellene határozni a szektort, ahol a tyúk az asztalra került.
Az egészségügy, az oktatás, a honvédelem a költségvetésből egyre kevesebbet kap, a kamatkiadások viszont nőnek. A költségvetésben tehát hiába kutakodunk. Esetleg a költségvetésen kívül elköltött összegek kerültek az ünnepi asztalra? Amennyit keresünk, az legalább 170 milliárd dollár. Hová tűnt éves átlagban több mint tízmilliárd dollár, 2000 milliárd forint? A nyugdíjak? Vagy polgáraink iszonyatos gazdagodása lenne a hibás? Mai helyzetünkben kevés vigasz, hogy Almunia 2006-ban végre meghúzta a cezúrát. Minden állami költekezést az évi teljesítményalapú költségvetésbe be kell tenni. Ezért folyik még november közepén is 4-500 milliárd forintnyi többlethiány lázas ide-oda masszírozgatása. Végül ki fogyasztotta el az aranytojást tojó tyúkot?

Lék tátong a demokrácia hajóján

Vegyük a bankkonszolidáció estét. 1993–94 folyamán mintegy hárommilliárd dollár értékben bocsátott ki az állam kötvényeket anélkül, hogy arról a parlament döntött volna. Ezekkel pótolták a hiteleket, amelyek nem folytak vissza a bankrendszerekbe anélkül, hogy megnézték volna, mi lett a hitelek sorsa. Ezek a milliárdok nem munkabérekre vagy egészségügyi, szociális-kulturális kiadásokra mentek el. Hasonlóképpen történt ez a Magyar Nemzeti Bankból kiemelt 2000 milliárd forintnyi veszteséggel. A költségvetésen kívüli hitelfelvételeket és a pénz elköltését azért helyezték a költségvetésen kívülre, mert nem akarták a képviselők orrára kötni az összegek sorsát. A költségvetésen kívüli költekezés ellenőrizetlen és eddig feltáratlan csatornákba került, de terhét kamatfizetésként a parlament cipőjébe varrják. A hatalmas méretű tyúkot nem mi ettük meg, de az árat kamatok formájában évtizedekig nyögni fogjuk. Az állami vagyonok kezeléséből, legyen az pozitív hozamú termelő vagyon vagy teherrel járó adósság, a népképviselet a mai napig ki van rekesztve, miközben a feladat, hogy a negatív vagyon terheire a pénzt kicsikarják, rá hárul.
Nem csoda, hogy a demokráciába vetett hit mára meggyengült, a politika presztízse porba hullott. A demokratákra vár a feladat, hogy a léket a demokrácia hajóján befoltozzák. Ehhez az Európai Unió ugyan mutatja az utat, de az önzetlen szakértelem is szükséges. Az igazi reformot a még meglévő pozitív és óriásira nőtt negatív állami vagyon (adósság) hatékony kezelésével kell kezdeni. Ez a demokratáktól eddig nem tapasztalt önzetlen áldozatvállalást kíván. A demokrácián léket ütők ugyanis nem lesznek tétlenek. A tyúk sorsáról ugyanis eddig ők rendelkeztek. 1956-ban fegyverrel – főként orosszal – harcoltak, ma inkább tévével, tollal, s ha kell, idegen tollakkal is, de harcolnak majd, az biztos.

A szerző volt miniszter