Köztársaság erények nélkül

Ebben az évben a Magyar Köztársaság morális alapjáról kiderült, hogy ha van is, a hártyavékony jégnél is törékenyebb. Ez a köztársaság nem a benne élők erényén, hanem a tehetetlenségi erőn és a felvilágosult észen alapult. A felvilágosult ész azonban önmagában soha nem elegendő bármilyen politikai rendszer fenntartásához. Ez csupán kelet-európai értelmiségi álom, az utópikus gondolkodás egyik formája. Kiderült, a politikai szavak értelmetlenek, csak fegyverként használja a politikusok jelentős része, az értelmiség szerencsétlen találkozása a politikával. Kiderült, hogy az igazságosság és a jóléti rendszerváltás csupán üres ígéret; kiderült, hogy a köztársaság valójában üzleti vállalkozás, amelyet menedzserek vezetnek; kiderült, hogy még az alaptörvényt, az alkotmányt is hozzá lehet igazítani magánérdekekhez. Kiderült, hogy ami legális, az nem feltétlenül legitim, s főképpen tekintély nélkül egyetlen politikai hatalom sem képes a céljait elérni – hacsak nem erőszakkal ideig-óráig. Van demokráciánk, de nincsenek közösségi erényeink – közbizalom, politikai és társadalmi engedelmesség, áldozatvállalás, önmérséklet –, így pedig nincs köztársaság, csak egy autoriter rendszer – a Kádár-rezsimről beszélek – morálisan és intellektuálisan bomló világa, amelyet sokan a paradicsomból való kiűzetésként élnek meg, mások a morális relativizmus elviselhetetlen terepének érzékelnek. Valójában nem szabadultunk meg a zsarnoki rendszer személyiséget, gondolkodást és politikát tönkretevő hatásától. A politikai tapasztalat csak nagyon lassan érik gondolkodást befolyásoló szavakká. Amire ugyanis nem emlékszünk vagy nem tudjuk megfogalmazni, az nincs.
Intellektuális állapotunk
St. Louis amerikai város és a nyugati terjeszkedés szimbóluma az a hatalmas, rozsdamentes acélból készült ív, amelynek talapzatában egy kiállítás mutatja be az amerikai nyugat meghódítását, egy haza megalapításának mindennapi körülményeit. Az ív jobb és bal oldalából egymással szemben haladva, valahol az eget súroló magasságban találkozik a két elektromos vasút mintegy órán át tartó utazás során. Hazát egyetlenegyszer, Amerikában alapítottak a senki földjén (az indiánok története nyilván másként szól) a modern világban –mindenki más forradalmat, lázadást indított vagy rendszert váltott, ha valami újba akart kezdeni. De olyan kísérletbe senki sem fogott még, hogy megpróbálja visszavezetni önmagát a társadalom- és politikairányítás már meghaladottnak vélt formáihoz. Ami a történelemnek évezredekig tartott – a magántulajdon kialakulása és megszilárdulása –, azt a posztkommunista világban végrehajtották egy évtized alatt; amihez a Nyugatnak két évszázadra volt szüksége – a demokrácia struktúráinak és eljárásainak a kidolgozása –, azt mifelénk másfél évtized alatt végrehajtották. Hatalmas intellektuális teljesítmény, mondhatná bárki, és igaza van. Az erkölcs azonban évszázadokon, évezredeken keresztül alakul és formálódik, viszont néhány óra alatt a semmibe hullhat, ha nem gondozzuk. A rendszerváltásnak óriási morális és társadalmi ára van; pedig a nyugati fejlődés belső ellentmondásait – a politika kiüresedése, az ateizmus vallássá válása, más kultúrák meg nem értése, morális relativizmus – a nyugatiasodó kelet-európai társadalmak sem kerülhetik el. Túl sok ez így együtt. Nehéz egyszerre megmagyarázni, hogy nyugattá akarunk válni, de ott meg ezek és ezek a megoldhatatlan bajok.
2006-ban talán Magyarországon is kiderült, hogy mi a különbség a konzervatív és a liberális–szocialista társadalom és politikafelfogás között. A konzervatív mindig abból indul ki, hogy a valóság annyira összetett, hogy abba átfogónak szánt emberi tervek alapján belenyúlni felelőtlenség, társadalmi és politikai káoszhoz, azaz a szabadság elvesztéséhez vezet. Talán a 2006-os politikai megrázkódtatások sok magyart ráébresztettek arra, hogy a valóságot nem fedheti el a propaganda, a virtuális játékok szintjére züllesztett „politikai kommunikáció”. Nemcsak így vagy úgy felépített politikai vezérek közül választunk, hanem jövőt is.
Választást ekkora blöffel még talán sehol sem nyertek meg. S erre a blöffre még büszke is a kiötlője. A totális zsarnokság hiszi magáról, hogy „mindent lehet”. Mivel a liberális–szocialista társadalom és politikafelfogás könnyed magabiztossággal átrendez, reformál, konstruál akár egész társadalmakat, szerintük soha nem lehet semmit annyira elrontani, hogy aztán ne lehessen megjavítani. Padlógázt adok, legfeljebb kicseréljük a besült motort vagy sebességváltót. Hát éppen erről szól a XX. század politikatörténetének egyik tanulsága: a baloldali radikalizmus ugyanúgy katasztrófához vezet, mint a jobboldali szélsőség. Ha erre a gondolkodásmódra még mindig vevő a magyarok többsége, akkor ne csodálkozzanak, hogy az 1970-es évek óta legalább négy-öt hasonló gazdasági és politikai ciklust éltünk meg. Ne feledjük, az utolsók között vagyunk a szomszédos, hasonló sorsú országok körében.
S ez az a pont, ahol meg kell állnunk, a normák és ideák világát ütköztetni kell a valósággal. Jelenleg ugyanis két hatalmi területen zajlanak a döntő folyamatok mind gazdasági, mind politikai értelemben. Az egyik az energiaüzlet, a másik a média. Miközben belső szellemi erőinket lekötik a hiú ember álvitái – ki kommunista, ki fasiszta, van-e antiszemitizmus Magyarországon és hányan vannak a nacionalisták, ki szélsőséges és radikális, populista vagy demagóg –, addig a jelenlegi hatalomgyakorlók politikai érdekből is széthordják és kiüresítik az államot: ppp-programok, a patikaliberalizáció, oktatás átszervezése, egészségügyi beavatkozás, az utóbbi évek privatizációja mind arról szólnak, hogy az államot ki akarják vonni lényegében minden fontos területről. Az állam szétzüllesztésének politikai célja van; hiszen ha nincs állam, akkor nincs államérdek, sem közérdek, de még nemzeti érdek sem, közmorál pedig végképp nincs, ahogy egyik írónk ezt kifejtette. De ez a zsarnoksághoz vezető program.
S akkor itt van a formálódó orosz hatalmi igény, amely a gázon alapul. Összeesküvés-elméletnek lehet titulálni, hogy „nagy atom-gázolaj tároló épül itt nekünk hamarosan”, de a helyzet az, hogy a dolog folyamatban van. Amikor a BBC-n vitát szerveznek ugyanerről a kérdésről, s különböző országok szakemberei elmondják, hogy Oroszország többet ígér eladni, mint amennyi gázforrása van, amikor Schröder volt német kancellár a Gazprom alkalmazásában van, s állítólag volt KGB-sek veszik át a fontos pozíciókat a Gazpromban (Miller, a jelenlegi Gazprom-vezér nem volt az), s Putyin is könnyen a Gazprom élére kerülhet elnöksége után, akkor el kellene gondolkodni, hogy mi a magyar álláspont ebben a kérdésben. Intellektuálisan ez az igazi kihívás, nem az, hogy ki, hogyan tudja lejáratni az ellenfelét. A magyar médiának a valóságból kellene kiindulnia, nem a virtuális világot tovább színezni, embereket egymás ellen fordítani, vezető politikusokat befeketíteni – ez is a lopakodó zsarnokság jele. A politikusokkal készült interjúk jelentős része azért olvashatatlan, mert a kérdező aktív politikusi szerepbe helyezi magát – nem megtudni akar, hanem a politikust kioktatni, megtámadni.
Morális állapotunk
A magyar demokráciának mára elfogyott a morális tartaléka, sőt visszazuhantunk az 1989 előtti állapotokba. Ennek lényege az állam és a polgár szembenállása volt. Ez azt jelentette, hogy a politikai játékszabályokat ti mondjátok meg, de mi ezt csak tájékoztató anyagnak fogjuk fel, a saját belső világunkban mi döntünk, ha kell, szabotáljuk a döntéseitek végrehajtását. Kettős erkölcs, amelyet egy demokrácia nem visel el. Mára ez úgy módosult, hogy a hatalom arrogáns, hetykén cinikus lett – „mindent lehet” – és a régi antidemokratikus alkut az erő pozíciójából akarja fölrúgni: minimálbérre jelented be magad, jó, én majd agyonbírságollak egy adóellenőrzés keretében; nincs elég adóforint, szűk az adóbázis, akkor mivel mindenki lakik valahol, kivetem az ingatlanadót, vagyis az állam eleve abból indul ki, hogy a polgárai tisztességtelenek. Így még morális alapú, legitim, tekintéllyel bíró hatalom nem épült fel. Miféle igazságosság az, ha az állam nem a szabálykerülőket akarja szabálykövetésre kényszeríteni, hanem a tisztességesekkel akarja kifizettetni a mások által otthagyott számlát? Még érthetőbben: az első kérdés nem az, hogy fizessek-e még több adót, hanem az, hogy fizessek-e egyetlen forint adót is. Az adózás a politika és morál találkozásának legsokatmondóbb területe. Lehet szónokolni igazságosságról és biztonságról, de valójában az a kérdés, mivel igazolja az állam, hogy ő ennyi és ennyi adót akar beszedni. Kitől, miért éppen annyit, amennyit? Hogyan oszlik meg az adóteher a különböző emberek között? A tervezett ingatlanadó esetleges bevezetése a morális állapotunk hőmérője lesz. Ki fog derülni, meddig tart a reformblabla, s hol kezdődik a sarc, mit jelent ma az igazságosság Magyarországon, neki mer-e menni a középosztálynak a kormány, elveszi-e hosszú időre a szerényebb körülmények között élőktől a felemelkedés lehetőségét.
Amíg a hatalom a tömeges erkölcsi rossz feltételezéséből indul ki, amíg nem akar különbséget tenni tisztességes és tisztességtelen állampolgári magatartás között, addig nem lesz meg a demokratikus köztársaság minimális erkölcsi feltétele sem. Valójában a magyar állam nagyon gyenge, mert fontos intézkedései mögül hiányzik a morális igazolás.
Hogyne hiányoznának, ha a kommunista évek szétszaggattak minden szervesen fölépülőt. Mintha az ész helyettesíthetné a szervességet, a természetesen kialakulót. Értelmiségre se volna szükség. Az értelmiségit az különbözteti meg a közgondolkodótól, hogy az utóbbi nem az elképzelt haladás prédikátora. Nem is a kritikai attitűd a fő jellemzője, hanem a valóság kérlelhetetlen megismerésének a belső igénye, mások szerénységre, önmérsékletre intése, az ambíciók csitítása. Hume és nem Rousseau, Hayek és nem Rawls, Hannah Arendt és nem Heidegger. Pascal világosan mondja a Gondolatokban: Platón és Arisztotelész „a politikáról úgy írtak, mint aki egy bolondokházában akar rendet teremteni, s ha színleg mégis úgy beszéltek róla, mint valami jelentős dologról, az csak azért volt, mert tudták, hogy azok a bolondok, akikhez szólnak, királynak, császárnak képzelik magukat. Belemennek az elveikbe, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék őrültségük káros következményeit.”
Politikai patthelyzet
Nem hittem volna, hogy 2006-ban az 1989-es vívmányokért kell aggódni. Nem gondoltam volna, hogy az egykori ellenzék jó pár elvét, követelését újra elő kell venni. Hogy aggódni kell a sajtószabadságáért, a gyülekezési szabadságért, a köztisztviselők elszámoltathatóságáért. Pedig ez a helyzet. A jelenlegi politikai patthelyzet azt jelenti, hogy határán vagyunk az 1989-es terv megvalósíthatóságának. Ha a Horn Gyula-i koncepció általános felfogássá lesz, miszerint a kommunisták csinálták a rendszerváltást, akkor rohanunk egy újabb rendszerváltásba. Ha a jelenlegi elit nem tudja bebizonyítani – nem szavakban –, hogy érdemes bármiért is közösségi áldozatot hozni, akkor az új alkotmányt és rendszert követelőknek nyílik tér. Ez az a két szélső pont, ami között kellene békés megoldást találni. Mert a többi nem lesz békés.

A szerző politikai filozófus