Rákos daganattal kórházi várólistán

Veszélyes, ha egy szakkifejezés részletes magyarázat nélkül kerül a köztudatba. Jó népszerű tudományt írni, nehezebb, mint szakcikket, mindkettőt próbáltam. A napjainkban uralkodó, rövid távon gondolkodó, a pénzügyi megfontolásokat mindenek fölé helyező egészségügyi kormányzat egyik ravasz trükkje a halasztható beavatkozás fogalmának hangoztatása.
Mint minden téveszmének, ennek is van valamilyen racionális alapja. Szakmailag valóban megkülönböztethető a sürgős, életmentő és a halasztható beavatkozás. Az első evidencia: a mogyorót akkor is ki kell venni a gyermek tüdejéből, ha a következményes tüdőgyulladás miatt 40 fokos lázzal hozzák, és már alig lélegzik. Vállalni kell az ilyenkor kétségkívül sokkal magasabb altatási és egyéb kockázatot is. Ha lázasan, hurutosan jön valaki orrmandulaműtétre, nyilvánvaló, hogy várunk a beavatkozással. A döntés szakmai alapja: mi jobb a betegnek? Mi történhet, ha cselekszem, és mi, ha várok? Elkerülhetetlenül jön a következő kérdés: meddig várhatunk a beavatkozással? Ugyanis ha egy műtétet (besugárzást, gyógyszert, fizikoterápiát, pszichoterápiát, bármit) büntetlenül, fokozott kockázat nélkül bármeddig el lehet halasztani, akkor azt nem kell elvégezni. Ennyit az igazságos, nyilvános várólistákról. A kórház nem áruház, ahol érkezési sorrendben kerülünk a pénztárhoz, és a beteg nem áru, akit kidobhatunk, ha lejárt a szavatossága. Vagy talán éppen az a cél? Biztos, hogy így olcsóbb lesz az egészségügy, és kevesebb a nyugdíjas – lehet, hogy ez a cél? Vajon meddig halasztható az a műtét, amely megszabadítja hazánkat ettől a szemlélettől?
Minden ellenkező sugalmazással szemben a rákos daganat nem kerül parkolópályára attól, hogy előjegyezték a sugárkezelésre, hanem roncsol tovább. Minden ellenkező ígérettel szemben a magyar egészségügy és oktatásügy tovább pusztul, ha nem szakítunk rövidesen azzal a szemlélettel, hogy ez a két terület éppúgy szolgáltatás, mint a többi. Mit kapok a pénzemért? Az egészségügy és a jövő nemzedékének oktatása nem szolgáltatás, hanem szolgálat. A szolgálatot megfizetni nem lehet, de tisztességes életfeltételeket biztosítani az áldozat- és felelősségvállalóknak igen. Akkor majd megszűnik a paraszolvencia, ami korántsem akkora, mint híresztelik. (Legutóbbi felvételes ügyeletemben – a napi munka után délután négytől másnap reggelig 80, azaz nyolcvan ambuláns beteget láttam el, jelentem: senki nem próbálta meg pénzzel kifejezni a háláját. És ez nem baj, de az igen, hogy bírói ítélet kell ahhoz, hogy a 16 órás szolgálatot törvénytelenül ne négynek ismerjék el.)
Folyik a szemfényvesztés. A halaszthatóság és a nyilvános várólista csak az egyik. Hallom, hogy a kórházi ágyak húsz százaléka üres, a gyermekkórházakban még több, meg kell szüntetni a felesleges finanszírozást. Vajon egészségügyi miniszterünk a Tisza gátjából is lefaragna húsz százalékot, mert ma éppen ennyivel alatta folyik a víz? Időnként hetekig-hónapokig tartó járvány, vészhelyzet van, akkor hová fektetjük a betegeket? Megtévesztés az egész! Az üres ágy nem kér enni. Nem az ágyakat finanszírozza az OEP, hanem a teljesítményt. Az ágyszámhoz legfeljebb orvos- (stb.) létszám tartozik. Vagy valójában az újabb elbocsátásokról van szó? Akkor talán tessék azt mondani, és ne azt a hitet kelteni az emberekben, hogy az orvosok kihasználatlan ágyakon pihennek lustaságból egész nap.
A teljesítményfinanszírozás is nagy varázslat. Mit is finanszíroznak és hogyan? Teljesítmény kétféle lehet: fizikai és szellemi. Mindkettő mérhetetlen az egészségügyben. A mai finanszírozás alapja egy rosszul kiszámított költségráfordítás. Sem az erőkifejtés, sem pedig a tudás nem szerepel a pontszámban. A költségráfordítás is alig, és persze aránytalanul. Kitaláltak egy hamis, rossz rendszert, és most fejbe verik azt, aki mást kódol, mint a valóság, mert szeretné, ha nem menne csődbe a kórháza. Azt hiszem, hogy a műtét már nem halasztható sokáig.
Hogyan jutottunk idáig? Mi hozta létre ezt a hazugságözönt?
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – hallatszik mindenfelől. A tiszta víz még csak megvolna, de milyen a pohár? Önthetünk bármit belé, piszkosnak látszik, ha a pohár mocskos. Tetszik tudni, miért értette meg ’56-ban szinte mindenki percek alatt az eszmét? Mert eltekintve néhány ávós, nyilas, kommunista ujjlenyomattól, még csaknem tiszta volt a pohár. Még élt az emberekben azt előző évszázadokban kialakult erkölcsi rend, a tisztesség, de legalábbis a vágy ezek elérésére. Más volt az értékrend, mint napjainkban. A végre már az elkövetők utódai és a mai napig haszonélvezői által legalább szóban elítélt gyilkosságok, üldöztetések mellett az értékrend megváltoztatása a Kádár-rendszer mai napig ható legnagyobb bűne. Hazugságokon nőtt fel két generáció. A sérültekről, segítésükről sokat, bár nem eleget hallottunk. Egy dologról azonban elfelejtkezett a világ. A múlt század első felében a szakirodalom még evidenciaként említette, hogy a klasszikus osztályzás (értelmi, érzékszervi, mozgás- és beszédfogyatékosságok) mellett létezik az erkölcsi fogyatékosság (moral insanity) kategória is. A baj csak az, hogy a gyógyító nevelés fogalomtárából és kompetenciájából, valamint a köztudatból ugyan eltűnt, de a valóságban megmaradt ez a populáció.
Az emberiség a gátlások mértéke és minősége szerint is osztályozható. Az egyik szélsőség a kényszereseké, akik számunkra érthetetlen okból akaratuk ellenére furcsa mozgásokat végeznek, rohangálnak, vagy magukba süppednek, érthetetlen szavakat mormolnak, kiáltoznak, ötvenszer mosnak kezet evés előtt stb., ők szenvednek ezektől a kényszerektől. Vannak azonban jó kényszerek, erkölcsi kényszerek, gátlások is. Számos ember képtelen arra, hogy hazudjon, hogy öljön, hogy lopjon ilyen-olyan magyarázat alapján, de lényegében egy belső kényszer hatására. Sokan vannak azok, akik érzik ezeket a kényszereket, tudják, hogy az örök törvények betartása nélkül nincs és nem is lehet rend a világban és több-kevesebb sikerrel be is tartják azokat. Talán ez a legnépesebb populáció. A másik a teljesen szélsőséges, a teljes gátlástalan, a moral insanity, aki nem ismer sem Istent, sem jelent, sem embert. Még ez a csoport is kettéosztható. Az egyik ismeri a szabályokat, és úgy tesz, mintha betartaná azokat, igen veszedelmes, alattomos fajta. Ha elég ügyes és okos, könnyen megtéveszt bárkit. A moral insanity másik csoportja még leplezni sem próbálja gazságait, igazából nem is tudja, mit csinál. Minden társadalomnak megvan ez a durva, agresszív rétege. Közülük kerülnek ki a nyilasok, a gázkamrák kiagyalói, az ávós verőlegények és földön fekvő, megbilincselt áldozatot rugdosó egyenruhások, egyszóval a bűnözők. Azt hiszem, hogy ez egy standard populáció, de az álnok, agresszivitását leplező, többé-kevésbé fehérgalléros gátlástalanság riasztóan nőtt az utóbbi időben. Köszönhetően a máig ható és tartó (!) kádárista agymosásnak, ami erkölcsi értékeket relativizál, és furcsa szavak állandó ismétlésével manipulálja a jobb sorsra érdemes tömegeket. Mik ezek a furcsa szavak? Mondok néhányat: önérvényesítés, öngondoskodás, versenyképesség, siker, sikerorientáció, halasztó műtét, várólista, hálapénz, szolgáltatás, teljesítményfinanszírozás, ágykihasználtság, BUX index, GDP. Nem lehet rend egy országban, ahol a csaló nem bűnös, hanem ügyes, ahol a hazugság, a szemfényvesztés elfogadható PR-eszköz. Egy szomorú szociológiai felmérés szerint az emberiség köbgyöke (4,5 százalék) kreatív, új dolgokat talál ki, négyzetgyöke (10 százalék) önálló ítéletalkotásra képes. A maradék, a többség (85 százalék) manipulálható. Félek, hogy igaza van.
Aki diagnózist mond, mondjon terápiát is, ha lehet. A valószínűleg igen szűk, döntően genetikailag meghatározott gátlástalan réteg (lop, csal, hazudik, tör, zúz, rombol, és nem fogja fel, hogy mindez gyalázat) féken tartására sajnos szükség van egy erkölcsileg kifogástalan, az öncélú brutalitásokat gátlástalanul elkövető vandálokat soraiból kirekesztő rendőrség fenntartására. Az önálló ítéletalkotásra képes réteget viszont valós információkkal kell ellátni, hogy helyesen dönthessenek. És a manipulálhatók? Sokan vannak. Ez a tisztességes sajtó feladata.
Vissza az egészségügyhöz: a rákos daganatot el kell pusztítani – azonnal. Azonnal, mert ha hagyjuk, sokszorosan osztódik és öl. Egyéni és társadalmi mértékben egyaránt. Nincs idő haladékra. Ha várunk, csak rosszabb lesz. Ezért csalás a várólista. A sorolás súlyos szakmai, erkölcsi kérdés. Nem sorban állás az áruházi pénztár előtt, ahol – látszólag – mindenki egyenlő. A szocializmusban azt harsogtuk: egyik ember annyi, mint a másik… amennyi munkát végez, annyit ér… Micsoda ellentmondás: egyenlő vagy nem? Nincs mérce, ami megállapítaná, hányszor több munkát végez egy szolgálatának 30. óráját töltő traumatológus, mint egy banktisztviselő. Miről dönt, mi a felelőssége? És a javadalmazása? Ki dolgozik többet: 200 méterrel a föld alatt a szénfejtő vagy az adminisztrátor? És a kockázata hol van? Felfordult az értékrend: hazugság az egész.
Kell-e reform? Napjaink kissé lejáratott jelszava. Bizony kell az egészségügyben is és az emberek lelkében is. A jó gyógyító megtervezi a folyamatot. Mi legyen az első lépés? Amint a diagnózisból következik, az első feladat a hazugság megszüntetése. A jó terápia testre szabott. Emlékeznek a csoportokra. A jó kényszerekkel megáldottakhoz is szólok: ne szégyelljék tisztességüket, hirdessék mindenhol az igét, ahol csak lehet. Fel kell vállalniuk – ha kinevetik is őket –, hogy hazugság nélkül látszólag nehéz, de jó élni. Talán ha egy-egy család, egy-egy munkahely megfertőzhető lenne a „mától nem hazudunk” elhatározásával, és ha megéreznék a minden körülmények közötti őszinteség ízét, egy jó járvány indulna, ami az ingadozó többségben is felébresztené a vágyat, és az tetté nemesülne. Mi legyen a profi hazudozókkal, a moral insanity csoportjával? Nincs más út, ha a szelídség nem használ, csak a leleplezés és a büntetés jöhet.
Reform az egészségügyben. Kell az is, de nem így. Mielőtt rombolunk, építsük fel az újat. Ez a reform hasonlatos ahhoz, mint amikor egy ország szélnek ereszti a hadseregét arra hivatkozva, hogy majd egy jobbat, korszerűbbet, hatékonyabbat, sőt költséghatékonyabbat csinál. Csak addig védtelen marad az ország. Ugye mindannyian emlékszünk Trianonra. Vigyázat: az egészségügy csapatmunka és félkatonai szervezet. Az egységek munkamenete, összeszokottsága minden kórházban évtizedes együttműködés életmentő eredménye. Csak úgy működik, ha mindenki a helyén van, és tudja a saját dolgát, korlátait is és azt, hogy a másik mit tesz a következő pillanatban. Csak a technokraták és az egészségügyet nem ismerők gondolják azt, hogy itt csupa csereszabatos, szabály szerint csiszolt ember dolgozik. Majd beletanul, ha áthelyezzük, legyintenek a hivatalnokok – és addig hányan halnak meg? A fenti megállapítás az egészségügy minden katonájára igaz. Még a műtősnő, de a betegszállító sem csereszabatos. Ha egy mégoly kiváló szülészeti műtősnőt állítunk be a gégészetre, amikor egy percünk van a fulladó beteg megmentésére, nincs idő az ismeretlen eszköz után kotorászni.
Hogy teljesen világos legyen: előbb fel kell építeni a minden szempontból korszerű kórházakat – lehet, hogy kevesebb is elég lesz –, átvenni a jól működő csapatokat, aztán jöhet a rombolás vagy a gyönyörű paloták eladása. Tessék mondani, amíg fel nem épül drága pénzen a XXI. századi Budapest ékessége, az új kormányzati negyed – ha kell egyáltalán –, addig minisztereink, államtitkáraink az utcán fognak dolgozni? Ugye nem, bizony ott maradnak a korszerűtlen, gazdaságtalan, drága palotákban. Kedves döntéshozóink! Koromsötét hazugságokkal manipulált magyar lakosság! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! A beteg haldoklik, a műtét nem halasztható tovább.

A szerző orvos-gyógypedagógus,
az orvostudomány kandidátusa, főiskolai tanár