Soha nem beszélték még ki, mit várt ez az ország a rendszerváltozástól – és mi lett belőle. Egyszerűen alkalmazkodnunk kellett az eredményhez. Kevesen mondják hangosan, de mindenki suttogja, tudja: az eredmény felemás. Ami azt jelenti, sok mindenben előre léptünk, de van, amiben egyenesen rosszabb a helyzet, mint 1989–90 előtt volt.
Említhetnénk ezek között az emberek biztonságérzetét, az oktatást, a szociális biztonságot, merenghetnénk rajta, hogy érdemes volt-e feltörni olyan hagyományos tabukat, amelyek például a családmodell megkérdőjelezhetetlenségét biztosították. Ez alkalommal azonban arra emlékeztetnék, hogy 1990 előtt legalább elég biztosan tudtuk, hogy ki hová tartozik. Ma ez nem nagyon tudható. Mindennél rosszabb érzés a rendszerváltozást egykor levezénylő és önmagát – ki tudja, milyen alapon – még mindig demokratikus mércének tekintő Magyar Demokrata Fórum mozgását szemlélni.
Hova tartozhat ma ez a hihetetlen szerencsével (?), isten tudja, miféle közvélemény-kutatási eredményekkel és kormánypárti médiatámogatással a közéletben már nem először épphogy megkapaszkodott politikai képződmény? Antall József pártjának romjain vegetáló, annak entitásától reménytelen messzeségbe került masszává vált számomra. Valószínű, kicserélődött választói rétege is, már amennyi maradt belőle. Vegyük sorra a tényeket, ha úgy kell, hát kommentár nélkül!
Mit adott az MDF Antall József miniszterelnök úr halála óta ennek az országnak? Csalódást csalódás követett. Először a rendszerváltozás győztes csapatából identitászavarral küszködő törpepárttá vált. Emlékezzünk csak, 1994 táján az MSZP és főként az SZDSZ milyen elementáris dühvel vetette magát az MDF-re, s az minő tehetetlenül sorvadt el ennek, továbbá a pártszakadásoknak terhe alatt. Az erős MDF egykor csupa rossz volt a jelenlegi kormánypártok szemében, bezzeg a mai „mérsékelt, modern európai, konzervatív” minősítést kap. Vajon miért? Tán olyan csodálatos eredményeket produkált? Nem. Egyszerűen jól viseli magát. Mitől európai és mitől konzervatív párt ez az MDF? Talán attól, hogy egyetlen szélsőséges példaként kizárta saját alapítóit is? Esetleg attól, hogy bár önmaga a győzelemre teljesen esélytelen, de a világon mindent megtett a parlamenti választáson a másik két konzervatív párt győzelme ellen? Ugyanezt megtette az MDF az őszi önkormányzati választáson, Budapesten – előzetes fogadkozásával szemben – kiváltképp. Általános lózungokon kívül mit képes mondani a választóknak? Csap egy kicsikét balra, majd két nagyot jobbra – s ettől középpárt?
A legnagyobb kérdés pedig, hogy miért is volna demokratikus az MDF. A teljesség igénye nélkül sorolok a közelmúltban történt, cáfolhatatlan példákat: a fővárosi önkormányzatban az „ellenzéki” MDF segédletével szavazta meg a koalíció, hogy minden politikai rendezvényt érdemben csak az MSZP–SZDSZ engedélyével lehessen megtartani. Az MDF asszisztált ahhoz, hogy a választási eredmény és a választói akarat teljes figyelmen kívül hagyásával, az erős ellenzéki frakcióval rendelkező közgyűlés igen fontos hatásköreit kényelmes koalíciós többségű bizottságokba lehessen kimenteni. Ez demokrata vagy konzervatív gondolkodás lenne? Nem utolsósorban pedig a fővárosi külsős bizottsági helyek elosztása során az MDF a leggátlástalanabb antidemokratikus eljárásnak nemcsak támogatója, de haszonélvezője is lett, boldogan felcsipegetve a koalíció által lehullajtott morzsákat. Mindezen döntéseknek semmi közük nem volt a város működésképességéhez. Nem hinném, hogy elhamarkodnánk tehát a kérdést: Quo vadis, MDF?
Retorikájával próbálja megnyerni a pártvezetés a középosztályt – úgy látszik, ez a középpel való ködösítés igencsak megtetszett nekik –, de az üres szólamoktól soha nem jut el a valóságig. Az a fajta közép, amiről az MDF beszél, tulajdonképp nincs is. Magyarországon ma két komoly politikai erő és értékrend harca folyik. Nekik kell előbb-utóbb legalább alapkérdésekben és a stílusban kiegyezni. Ebbe az MDF másodszándékú demagógiája, aminek egyébként a fővárosban is az a valódi lényege, hogy: „na, melyik oldaltól kaphatunk többet”, nemigen tud beleférni. (Nyilván a kormányoldaltól.) Számomra az MDF (főleg vezetői rétege) a legtávolabbról sem modern, európai konzervatív párt, hanem egy olyan – rövid távú szerepét betöltve helyét nem találó – megtévesztő politikai formáció, amelyre a baloldali–liberális erőnek addig van szüksége, amíg alkalmas a másik nagy politikai erő részbeni hiteltelenítésére, a gyalázására, gyengítésére, megosztására. Az MDF jelenlegi vezetői újra befolyásos konzervatív szerepről álmodoznak, de ma már erre semmiféle alapjuk nincs. Tudható, hogy az MDF-ből már minden valamirevaló vezető visszavonult vagy elhagyta a pártot. Az utolsó mohikán Gémesi György volt. Akár úgy is fogalmazhatnék tehát, hogy az MDF addig kell, míg realitásként nem létező, de virtuális alternatívaként lehet vele misztifikálni. Hisz ennek ma még mindig többen hitelt adnak, mint szabadna.
Pedig úgy tűnik, hogy az igazság szerint az MDF az MSZP bármikor könnyen kezelhető, háziasított belső ellenzékévé formálódott.
A szerző a Fidesz fővárosi frakcióvezetője
origo.hu
Otthoni módszerek, amivel felfrissíthető az ágynemű
