A lumpen elit virágai a magyar ugaron

Kik ezek, és mit akarnak? Átvették a kormányrudat, s miközben tízmilliárdokat költöttek az adófizetők pénzéből hazug propagandára, s mellékesen a belátható történelem legtudatosabb, legarcátlanabb, előre megfontolt kampánycsalását vitték végbe, öt év alatt közép-európai élenjáróból sereghajtóvá züllesztették az országot. Hogyan történhetett meg ez bő másfél évtizeddel a rendszerváltozás után, amelyhez oly sok reményt fűztünk? Van-e minderre átfogó magyarázat? Egyelőre nincs, de kötelességünk keresni. Mint Tőkéczki László történész, aki a Hitelnek írott esszéjében történelmi háttérbe ágyazva tűnődött el a ma is uralmon lévő „lumpen elit” sajátosságairól. Írását – részben egyetértve, részben vitatkozva vele – az alábbiakban ismertetem.

Mint oly sok más fogalmat, a „lumpent” is kisajátította, félremagyarázta, kiforgatta a posztmodern, mindent relativizáló vulgárpropaganda. Rövidre zárva a fogalmat, könnyed módon összekötötte a lumpolással, az éjszakázó életmóddal. „Lumpen elemek” – fogalmaz a finomkodó szociológia meg az azt majmoló rendőrnyelv. Holott a lumpen – például az „elit” jelzőjeként – korántsem életstílust, netán periferiális társadalmi helyzetet jelöl, hanem egy szociális, nemzeti, morális felelősségét nem érzékelő mentalitást, hatalomgyakorló metódust. A lumpen egy következmények nélküli ország letarolt virágoskertjében büszkén kornyadozó kóró, aki botorul azt hiszi, érdemei folytán került ilyen magas pozícióba.
Tőkéczki professzort kevéssé elégítik ki a metaforák: ő történelmi összefüggéseket keres és talál. Először is az előző századforduló világában, amikor először jelentek meg olyan markáns társadalmi csoportok, amelyek úgy vélték: „korszerűségük, európaiságuk miatt ők volnának jogosultak a korábbi, történelmileg legitimált elit helyett a társadalom vezetésére”. Van ilyen, mondhatjuk. Az örökké hivatkozott példa 1789 Párizsa, ahol egy ilyen csoport forradalmat csinált, egyre radikalizálta a terrort, mígnem egy alulról kiemelkedett, önmagát császárrá koronázó új despota vezette ki Franciaországot a káoszból. A forradalom épp ezért a mérsékelt, konzervatív ethosz számára gyanús, szennyes valami. A históriai tapasztalat azt mutatja, hogy igazságosabb társadalmi viszonyokhoz soha nem vezetett, s az úgynevezett sikeres forradalmak is – temérdek vér, verejték és könny árán – legfeljebb elitcserét eredményeztek. A lumpen megközelítés annyiban más, hogy a saját forradalmait abszolutizálja, míg az ellenlábasaiét bagatellizálja. Lehetséges-e erőszakmentes, „békés forradalom”? Az elitváltás szempontjából igen, de 1989/90 példája azt mutatja, hogy e módszer az elitátmentésre is alkalmazható.
Tőkéczki szerint a bő száz éve feltűnt lumpen csoport „a politikai hatalom közelébe nem nagyon juthatott, mivel azt (…) az egykori magyar nemesség utódai (a történelmi középosztály) birtokolták”. Tudjuk, nem voltak jó bőrben, de „normális körülmények között (…) a legritkább esetben lehet egy-két nemzedéknyi idő alatt egy (…) csoportnak vezető erővé, elitté emelkednie”. Mégpedig azért, mert a „sok nemzedéken át felgyűlt presztízs” nem akasztható le csak úgy a szögről. Épp ezért a trónkövetelők „kíméletlen forradalmi jellegű módszereket és célokat kezdtek alkalmazni, hadat üzenve a magyar történelemnek és hazafiságnak; s elkezdtek mindenféle nemzetköziséggel együttműködni”. Azaz előbb volt a hatalomvágy, s ahhoz kerestek ideológiát: „a szociális problematikára tették a hangsúlyt”, s „ügyesen kiválasztották azt a radikális (később kommunistának nevezett) áramlatot”, amelytől a leggyorsabb felülkerekedést remélhették. Ez a gondolatmenet csupán némi megszorítással fogadható el, hangsúlyozva, hogy a romantikus kommunizmus, illetve a leninista, rákosista, kádárista periódusok a lumpenesedés más fokozatait, bugyrait képviselik. „A valódi szociáldemokrácia elfogadta (…) más érdekcsoportok törvényes érdek-képviseleti jogát, míg a magát (…) világmegváltónak tartó kommunista, bolsevista irány (…) terrort hirdetett az ellenfelekkel, a valódi többséggel szemben”. Pontosan; s valahol itt van a mai nagyhangú, de szorongásaitól soha meg nem szabadult lumpen elit módosított eredetmondájának a gyökere: a szociáldemokrata mindig demokratikus keretek között harcol a hatalomért, míg a kommunista odamegy és megragadja. A kommunizmus az erőszak- és terrorkultusz miatt nem múló gyermekbetegség: éppúgy nem nőhető ki egy változatos elvtársi életút során, mint a nemzetiszocializmus. Jegyezzük meg, s idézzük fel erőfitogtató rendőrattakok idején: „az erőszaknak mint legitim eszköznek használata örök jele a lumpenségnek”.
A világháború utáni káoszban először hatalomra jutott lumpen elit „végrehajtotta a magyarság lefegyverzését akkor, amikor ellenségei állig felfegyverzett csapatai történelmi hazájának a szétdarabolására indultak”, sőt „Vázsonyi Vilmos szerint a legfontosabb az volt, hogy minden forradalmárnak autója van”. A szuicid internacionalizmus tehát már a kezdetek kezdetén sem zárta ki az élcsapat kiváltságait. Pech, hogy „a valódi nyugati polgári (demokratikus) gondolkodás nem utópiák, hanem a saját nemzeti érdekek mentén mozog” – ezt az utóbbi másfél évtized fejleményei is megerősítették. Hogy mást ne mondjak: távolabb kerültünk az Európai Egyesült Államoktól, mint valaha. Tőkéczki szerint „a vörös terror (…) magában rejtette a fehér terrort”, ami szép, szimmetrikus, természettudományos gondolat, de alapvetően félrevisz: két szélsőség hajlamos mindig a másik által legitimálni magát. Inkább figyeljünk arra, hogy a moszkvai politikai argóban még „hasznos idiótáknak” nevezett nyugati értelmiségi rajongókat ma már célszerűbb „megélhetési politikai bűnözőknek” titulálni. Meg fognak sértődni, mert időközben fölfeslett rajtuk az ideológia, s kivillant a puszta érdek. Tőkéczki ezen a ponton beúsztatja „a propagandaértelmiséget” is, akiket az jellemez, hogy „mások élete és jogai, valamint az emberi erkölcs nekik a hatalomban semmit sem számítanak”. Felháborodás helyett tessenek szépen visszaolvasni a Gergényi-mentegető hivatásos emberijogvédő nyilatkozatokat.
A totalitárius lumpenizmus idején „az élcsapat tényleg élte világát”, s „erkölcs nélküli” volta „természetessé tette a hazudozást és az értékmentes mentalitást”. Ezért nem érzik ma sem, mi a probléma: a hatalmi hazudozást őszintén politikai pragmatizmusnak gondolják, az értékmentességet meg hősies, válságkezelő pátosszal orvosolják. (Mellékes, hogy a válságot rendre ők teremtik.) Megemlítendő még „a rablók egymás iránti feltétlen szolidaritása a kívülállókkal szemben”, amit „a korlátlan szabadpiaci, tehát erkölcs nélküli materialista gazdasági liberalizmus” csak megerősít. Magyarán: a fékeket beépítő erkölcsöt a féktelen érdek-összefonódások váltják ki. Innen már csak egy lépés a totalitárius ajtó.
Miként az őskommunisták a szociális gondolattal, „a mai neoliberális profitosok emberjogi, politikailag korrekt, szépen csengő idiotizmussal vonzzák a mindig meglévő (fiatal) naivokat, s az ügyes politikai megélhetési bűnözőket”. Ebből következően „ma már nemcsak a modern, hanem a posztmodern is elsősorban azok üzlete, akik érték- (erkölcs-) mentesen jól akarnak élni. Ez a igazi lumpen mentalitás”. S ha még ez sem eléggé érthető, nevezzük „a zsigeri kellemesség önző diktatúrájának”. A lumpen hatalomgyakorlás „hűséges csicskása” pedig „a reggeltől estig hazudozó aktuális médiaértelmiség”, amelyet „az abszolút függő, kiszolgáltatott helyzetű tudósok, művészek” nem képesek ellensúlyozni.
Tőkéczki szerint „a magyar lumpen elit kimagasló képviselője Aczél György volt, akinek köréből – nagyon okosan – kinövesztették a lumpen elitet átmentő demokratikus ellenzéket”. Szerintem ez a gondolat felületes, ráadásul igazságtalan. Aczél nem volt értékmentes: hitt valamiben, s az értelmiséget egymás ellen kijátszó, részben megvásároló, részben megfélemlítő hatalmi pragmatizmusa ellenére valamelyes szellemi nívót képviselt. Utódairól ez nem mondható el. Az olyan értelmiségi aljasságok pedig, mint amikor Konrád György a gyurcsányi weimarizálódást „elhúzódó jobboldali puccskísérletnek” hazudja (vesd össze: írástudók árulása), már a lumpenség kategóriáján belül sem értelmezhető.
A lumpen elit egyébiránt „a legjobban a törpésített állam pénzeit szereti”, miközben az államot démonizálja. „Az állam gonosz, de belőle élni jó” – fogalmaz Tőkéczki, s bajos cáfolni. „A lumpen elit élvez, diktál, de közösségi kötelessége már nincs”, épp ezért mai formájában „elmarad minden korábbi, bármilyen problematikus, kizsákmányoló elittől, mert semmiféle közösségi kötelességet nem ismer és nem is teljesít, csak élvezi a mások erőfeszítései által finanszírozott, valójában közösségi rendeltetésű pozíciókat”. És akkor most gondoljunk bele, mit is művel valójában a Gyurcsány– Draskovics-féle „reformmenedzsment”.
Tőkéczki mégis bízik a nép józanságában, noha korábban lényegében médiagyarmatnak festette le az országot. „Egy pillanatnyilag magyar miniszterelnök persze úgy ágál, mintha elég lenne a szívre tett kéz és a térdre omlás” – berzenkedik a történész, pedig talán tényleg elég a virtualitás világában: a lumpen elit szívós munkával kitermelheti az ő lumpen népét. Gyurcsányt is a lumpen elit termelte ki, ő a legszebb virága. Saját szemszögből nem látszik, hogy csak egy magasra nőtt kóró. Nem árt időnként emlékeztetni rá.