A magyar belpolitika legnagyobb problémája

Visszatérő érv baloldali körökben, hogy Orbán Viktor vereségeként kell értékelni azt, hogy Gyurcsány Ferenc máig hatalmon maradt. Úgy vélem, ennek az okai máshol keresendők. Egyrészt a végtelenül atomizált magyar társadalom jelentős tömegei súlyos apátiájuk miatt már az önvédelem érdekében is csak az utolsó utáni pillanatban képesek az összefogásra. Így gondolkodik a sülylyedő hajóról menekülő Kuncze Gábor is, nem véletlen vizionál ő és pártja tavaszra tömegelégedetlenséget. Kommunikációs trükkökkel addig, amíg nem az ő háza ég, praktikusan bármi lenyomható a torkán, ha az irigységére apellálnak, mondván, neked most rossz, de másnak sem hagyjuk, hogy jobb legyen. Nem véletlen, hogy a kormánypropaganda néhány kiválasztott és előbb kellően befeketített réteget – a gyógyszerészeket, a pedagógusokat, orvosokat vagy a diákokat – dobott eléjük koncnak. (Ugyanakkor az is tény, hogy a gazdasági eredményeknek legalább felerészben pszichológiai okai vannak.)
Másrészt a Fidesz kezdettől fogva világossá tette, hogy megmarad az alkotmányos és törvényes keretek között. Annak ellenére, hogy mára egyértelművé váltak a politikai szabályrendszer súlyos hiányosságai.
Gyurcsány hatalmon maradása így legfeljebb két dolgot bizonyít. Egyfelől azt, hogy sikeresen gleichschaltolta az MSZP-t, az a hatalomért tűzön-vízen át követi őt, aki hamarosan beül a pártelnöki székébe is. Másfelől ismét bebizonyosodott, hogy az eleve ellenséges médiakörnyezetben versenyző, szabálytisztelő ellenzéki párt szinte esélytelen a magának mindent megengedő kormánypártokkal szemben. Ha mégis pusztán játszmának tekintenénk a politikát, s nem számítana, hogy közben belepusztulunk, akkor a tavalyi második fél év egyértelmű győztese a Fidesz, és személy szerint Orbán Viktor lenne. Hiszen végleg lelepleződtek azok a módszerek, melyekkel a kormánypártok megnyerték a 2006-os országgyűlési választásokat. A tervezettnél korábban dekonspirálódott az MDF, így a következő választásokra új „európai” jobboldali pártot kell gründolnia az MSZP-nek, ha ismét sikeresen kívánja megosztani a konzervatív oldal szavazótáborát. A Gyurcsány-kabinet elkövette azt a hibát, hogy nyert, így az általa összehozott csődtömeggel is ők szembesültek. A katasztrofális bizonyítványt immár nem az ellenzék állította ki a kabinet 2002–2006-os teljesítményéről, hanem a korábban bírálhatatlan EU, a külföldi elemzők, sőt maga Gyurcsány Ferenc. A miniszterelnök pszichogramjának érdekes adaléka, hogy maga is kérkedett ezzel, amikor elismerte a júniusi Mozgó Világ-interjúban, az Orbán-kormány 1998–2002 között jobb teljesítmény nyújtott, mint az azt követő MSZP–SZDSZ-koalíció.
A Fidesz elnöke, akit a tavaszi vereséget követően a jobboldalon is szokatlan keménységgel bíráltak a kampányban elkövetett hibái miatt, többek között a kormányzati bűnök következtében stabilizálhatta párton és a jobboldalon belüli pozícióját. A kormányról kiderült, hogy program és elképzelés nélkül vágott neki a parlamenti választásoknak, így képtelen volt kihasználni a győzelmét követő első hónapokat. Mára nyilvánvalóvá vált, nem sikerült a Szövetségen belül Orbán-váltó hangulatot gerjeszteniük. Amit az önkormányzati választásokon éppen a pártelnökkel elért megrendítő erejű Fidesz-siker is alátámasztott.
Az, hogy a koalíció nem tekintheti magát az elmúlt fél év valódi győztesének, a legszemléletesebben a kormány és az MSZP közeli sajtó kommunikációs fordulatában érhető tetten. Ez az „úgy együttműködnénk veled, kedves ellenzék, de előtte zavard el a Fidesz éléről a csúnya, feszültséget szító Orbánt” mottójú sorozat talán eddigi legszebb példánya Szanyi Tibornak e lap december
8-i számában közölt cikke. Szanyi írásából, mint annyi más elemző nyilatkozatából is, kicsendül az őszinte aggodalom a magyar jobboldal, a Fidesz jövőjéért: mint állítják, Orbánnal 2010-ben is csak veszíthetnek. Ezt az érzékeny odafigyelést csak még hitelesebbé teszi, hogy éppen Szanyi volt a 2003. márciusi MSZP-kongresszuson az, aki a sikeres osztogatási politika végcéljaként és az EP-választások megnyerésének esetére a küldöttek előtt megcsillantotta a Fidesz szétverésének lehetőségét. Igaz, akkor még az MSZP az erő pozíciójából próbált meg diktálni, ma viszont az általa okozott gazdasági és politikai csődtömeg miatt rákényszerül arra, hogy a felelősség egy részét az ellenzékre terítse. De már az 1945-ös magyar demokratikus kísérlet ellehetetlenítésekor is azzal hitegették a szétverni szándékozott pártokat: elég, ha feláldoznak néhány zavarkeltő elemet, s utána szakkérdésekben remekül megy majd az együttműködés.
Nehéz eldönteni, hogy az ember sírjon vagy nevessen, amikor a magát papíron még mindig szociáldemokratának nevező párt egyik prominense éppen a multikkal szembeni fellépésben lát lehetőséget a Fidesszel történő együttműködésre. Azt sem könnyű megérteni, hogy a Fidesznél miért demokráciadeficit az egyetlen pártelnökjelölt, míg az MSZP-sajtóban és -táborban a kutyát sem zavarja, ha Gyurcsány valóban kihívó nélkül indul és győz. Mindezek ellenére érdemes egy pillanatra eljátszani a gondolattal, mi történne utódával akkor, ha a Fidesz elnöke megfogadná eme tanácsokat, és visszavonulna. Nagyjából az, ami az önkormányzati választásokon, ahol hiába hangoztatta Tarlós István függetlenségét, vele szemben szinte egyetlen érvként az hangoztatták, ő is „az Orbán embere”. Pedig szinte senki sem vonta kétségbe, hogy sokkal alkalmasabb lett volna Demszkynél a főpolgármesteri posztra. Abban, hogy a szövetség máig egyben maradt, minden politikusi hibája ellenére óriási szerepe volt/van Orbán Viktornak, s pontosan ezért szeretnék őt nyugdíjazni.
Persze ha az ember a kormány közeli sajtót olvassa, akkor tényleg közel vagyunk már a Kánaánhoz. Hiszen olyan országban élünk, ahol a leghangsúlyosabb társadalmi és politikai probléma ma az, hogy a legnagyobb ellenzéki párt kit indít a három és fél év múlva sorra kerülő parlamenti választásokon.

A szerző történész