Az egyszeri úszó példája

Az egészségügyi reformmal kapcsolatban jut eszembe az az egyszeri úszó, aki miután megtanult úszni, beugrott a vízbe azzal, hogy átúszik a túlsó partra. Csak a vízben döbbent rá, hogy nem tudja, hova kell úsznia, sőt azt sem látja, hogy hol van a túlsó part. Attól tartok, Molnár miniszter úr is hasonló helyzetben van. Látszólag nem tudja, hogy hova akar menni, ám az is lehet, hogy nagyon is jól tudja, csak nem akarja az orrunkra kötni. Mindenesetre olykor az a benyomásom, hogy az egészségügyi reform eddigi lépései a bevétel növelésére és a kiadás csökkentésére irányultak, mégpedig előre kiszámíthatatlan módon, amiként egy szappanoperában sem feltétlenül tudja előre a szerző, hogy a jövőbeni epizódok cselekményét miként fogja bonyolítani.
Egészségügyi – strukturális és funkcionális – reformra szükség van, ebben mindenki egyetért. De mivel ez bármely megoldás esetén egyéni, közösségi és intézményi érdekeket sérthet, a javak elkótyavetyélésével járhat, csak akkor számíthat sikerre, ha a legnagyobb körültekintéssel, türelemmel, fokozatosan, a szakma egyetértésével, nem utolsósorban valamennyi párt konszenzusa alapján, és hosszú távra történik. A jelen egészségügyi reform sajnos mindezen feltételeket nélkülözi, mondhatnám iskolapéldája annak, hogy hogyan nem szabad egy reformot végrehajtani. A pártok közötti konszenzus keresésének kísérlete sem történt meg, nem ismeretesek a körültekintő hatástanulmányok, nem történt szakmai egyeztetés, sőt a szakmai kontrollt jelentő orvosi kamarát törvényileg ellehetetlenítve a tárca igyekezett egy szigorú, de fontos segítő partnerétől eleve megszabadulni. A reális, racionális tervekről meg lehet, sőt meg is kell győzni a lakosságot, de ha őket a miniszter (szó szerint szolgáló) kiskorúnak tekintve elnéz a fejük felett, ha a szakmát semmibe sem veszi, ha a demokrácia játékszabályai helyett diktatórikus megoldásokhoz folyamodik, akkor a reform kudarcra van ítélve.
Az egészségügyi reformnak első és legfontosabb célja kell legyen az egészségügyi ellátás (beleértve a megelőző orvoslás) színvonalának emelése, vagyis – Hippokratész óta érvényesen – a beteg érdeke elsőbbségének szem előtt tartása. Csak második – bár kétségtelenül fontos – szempont a költséghatékonyság növelése abból a célból, hogy a világszerte szinte elviselhetetlenségig növekvő egészségügyi kiadásokat mérsékeljük, illetve az így megtakarított pénzösszeget a betegellátásba visszaforgassuk. Ha a sorrend megváltozik, s a költséghatékonyság lesz a fő cél, akkor a betegellátás többnyire csorbát szenved. Ma sajnos ennek vagyunk a tanúi és szenvedői. A költséghatékonyság is nagyon összetett kérdés, és nemcsak az állam, hanem a beteg (hozzátartozó) szempontjából is figyelembe kell azt venni. Az egy ágyra fizethető összeg maximalizálása ellentmond a hatékonyságnak, s az elérhetőség miatt a betegnek és hozzátartozóinak utazási többletköltsége is ideszámítandó.
Arisztotelészi kívánalom, hogy a szóban forgó szavaknak értelmét pontosan definiáljuk. Mi az, hogy „aktív” és „krónikus” ágy? Az aktívnak ellentéte az „inaktív” vagy a „passzív”, de nem a krónikus, a krónikus ellentéte pedig az „akut”. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a magyar lakosok fele nő, a másik fele istenhívő. Kár volt ezt a pongyola szóhasználatot átvenni, még akkor is, ha nem a reformerek találták ki. Egyetértve a kórházak bizonyos fokú hierarchiájával, az akut-krónikus, vagy ha tetszik, aktív-inaktív ágyak merev szétválasztása szükségtelen. Ezek egy osztályon, sőt egy betegségen belül eddig is megfértek egymással. Földrajzi elkülönítésük indokolatlan, káros. Természetesen kivételt képeznek a fejlődés során történelmileg kialakult bizonyos monoprofilú, vagy akár az akut ellátással megbízott sürgősségi egységek. De a beteget (betegséget) akut és krónikus ellátási igény szerint szervezetileg szétválasztani, az orvosok között akut és krónikus ellátókat (szakembereket) kreálni veszélyes. Az ember egységes egész. Ha a fejlődés magával hozta is a szakosodást, az ember integrált egységes szemlélete nem csorbulhat, ennek egyes területeken (például háziorvos) még erősödnie is kell. Ha pedig az elkülönítés azt a célt szolgálja, hogy a krónikus ágy kevesebb pénzt kapjon, akkor ez a szétválasztás egyenesen veszélyes, sőt káros is lehet. Nem az ágyat kell fizetni, hanem a betegséget. A krónikus beteg nem feltétlenül olcsóbb, ápolási igénye olykor meghaladja az akut ellátás igényeit. A legtöbb helyen, ahol az akut és krónikus esetek (betegségszakok) egy osztályon természetes egységben foglaltak helyet, az ellátók nem is realizálták, hogy valójában hány ágy szolgált akut és hány a krónikus betegség (betegség szak) ellátására. De erre a gyakorlatban nem is volt szükség. A merev szétválasztás azzal a hátránnyal is jár, hogy az ellátási igény hullámzása esetén az eddigi kölcsönös rugalmas kisegítés (vagyis a krónikusnak kikiáltott hely akuttal való betöltése és fordítva) megoldhatatlanná válik.
Az egészségügy működése talán egyik legbonyolultabb ellátórendszerünk, amely a megelőzéstől a rehabilitációig, a csecsemőgondozástól az öregellátásig egymással szorosan vagy lazán összefüggő, összetett területeket ölel fel. A kórházakban számos szakterület kiegyensúlyozott együttműködésére, bonyolult műszaki felépítésű üzemekre van szükség. Egészségügyi reformot tehát csak nagyon megfontoltan, tudományos szintű hatástanulmányok, valamint külföldi tapasztalatok alapján, hosszú távra érdemes és szabad megvalósítani, ahol legelőször az elveket kell tisztázni, majd az egészből kiindulva kell azokat aprópénzre váltani. A kapkodó, diktatórikus, elsietett részmegoldások, ötletszerű reformok hosszú távon eleve kudarcra vannak ítélve.
Visszatérve az egyszeri úszóra: elhamarkodott vízbe ugrása azzal a veszéllyel jár, hogy belefulladhat a vízbe. Kár lenne, ha ez megtörténne.

A szerző nyugalmazott oszt. vez. főorvos,
emeritus főiskolai tanár