Bérinfláció és demagógia

Makacsul tartja magát közgazdáink (egy része) és gazdaságpolitikusaink (döntő többsége) körében a bér-ár spirál dogmája, annak ellenére, hogy ezt már megcáfolta a tapasztalat. Sehol a világon nincs ma és az elmúlt három évtizedben nem is volt bérinfláció. A bérinflációt (bér-ár spirált) kiiktató közgazdasági automatizmus roppant egyszerű, érthető.
Feldolgozóipar és nyersanyagtermelés. Három fontos különbség van a feldolgozóipar és a nyersanyagtermelő szektor (agrártermelés és kitermelőipar) között:
1. A feldolgozóipar hozzáadott értéktartalma jóval nagyobb. Ezt már a régi görögök is sejtették, akik a barbárokkal folytatott kereskedelmüket úgy rendezték be, hogy a barbár környezet szállította a nyersanyagot, ők pedig a feldolgozott készterméket. A középkorban a velencei ötvösművészek a felhasznált arany értékének ezerszeresét realizálták ékszerekben feldolgozva. Így aztán nem a kontinens legnagyobb aranytermelője (az Anjou-kori Magyarország) gazdagodott meg az aranyból, hanem Velence. Ugyanezt látjuk Spanyolország esetében Kolumbusz után: nem a spanyol nemesek gazdagodnak meg az inkák, aztékok, maják aranykincséből, hanem a flandriai manufaktúrák tulajdonosai, akik aranyért textilt szállítanak.
2. A termelékenység, hatékonyság javításának a kitermelőiparban és a mezőgazdaságban természeti korlátai vannak (éghajlat, föld, biológiai ciklusok, geológiai viszonyok), ami nincs meg a feldolgozóiparban.
3. A feldolgozóipari termékek árai költségérzékenyek, míg a nyersanyagok árai kereslet-kínálat érzékenyek. A nyersanyagtermelők nem képesek követni a kereslet-kínálat változását a volumennel, ezért az áraik reagálnak. A tőzsdén nyersanyagokat találunk, és nem feldolgozott termékeket. A búza, az olaj, a réz stb. ára ingadozik a világpiacon, a tőzsdéken, és nem az autó, a plazma tv, a számítógép stb. ára. A feldolgozóipar ugyanis a volumennel követi a kereslet-kínálat változását, nem pedig az áraival. Ezt elősegíti az információtechnológia robbanásszerű fejlődése, a nagy, világot átfogó termelési-kereskedelmi rendszerek (multik) kialakulása, hiszen a piac legapróbb rezdüléseiről is pontos információi vannak a termelőknek, kereskedőknek.
A továbbhárítás mechanizmusa. A feldolgozóipar a költségek erőteljes növekedésére saját árai egyszeri, lökésszerű növelésével, vagyis egy inflációs továbbhárítással válaszol. A továbbhárítás itt a fogyasztóra való áthárítást jelenti. Természetesen ilyen esetben a fogyasztó oldaláról is ellenállás tapasztalható, vagyis a szakszervezetek bekeményítenek, béremelést harcolnak ki. Tehát ilyenkor a béremelés nem okozója, hanem következménye az inflációs spirálnak. Ezt láttuk például az olajárrobbanás után, amikor 1973–1980 között harminckétszeresére nőtt az olaj ára a világpiacon. Ez az árrobbanás továbbgyűrűzött a többi nyersanyagra és energiahordozóra, amit viszont a feldolgozóipar (a fejlett Nyugat, tudniillik) egy inflációs spirállal egyszerűen visszahárított a nyersanyagtermelőkre.
A leírtakból következik, hogy a magas fokon feldolgozott termékek termelői előnyben vannak a nyersanyagtermelőkkel vagy a köztes termelőkkel szemben. (Köztes termékek = magas energia- és nyersanyaghányadú termékek.) Hozzáteszem, hogy ma Magyarország makroszerkezetét éppen a köztes termékek jellemzik leginkább. Ezért van az, hogy nálunk egységnyi GDP megtermeléséhez háromszor annyi energiát használnak föl, mint Ausztriában. Veszélyeshulladék-kibocsátásunk egységnyi GDP-re vetítve ma nyolcvanszorosa Svájcénak. A feldolgozóipar és a nyersanyagtermelők közötti cserét a cserearányok (terms of trade index = exportárak alakulása osztva az importárak alakulásával) javulása jellemzi az előbbiek javára, és romlása az utóbbiak javára. Magyarországon az elmúlt három évtizedben végbement cserearányromlás a II. világháború veszteségeit sokszorosan meghaladta. Ezzel fizettünk az elavult gazdaságszerkezet konzerválásáért, a világgazdasági korszakváltás elszabotálásáért.
Ez a problémák alapvető oka, és nem a túlzott bérkiáramlás. Mindebből következik, hogy a béremelkedés sehol sem idéz elő inflációt. Nem a jövedelempolitika a felelős tehát az inflációs nyomásért. Ugyanis ma szinte bármekkora béremelkedésre a feldolgozóipar a hatékonyság gyors javításával képes válaszolni. Természetesen a béremelkedéseknek kialakult Nyugaton egy természetes rátája, ami követi az inflációt és a termelékenység javulásának folyamatát. Magyarországon ebből a szempontból speciális a helyzet, ugyanis a humán tőke, a dolgozó, vagyis az élőmunka erősen alulértékelt. Szó sincs tehát arról, hogy „a magyarok jobban élnek, mint amennyi a teljesítményük”. Ez egy hamis mítosz.
Egy orvos, egy kórházi nővér, egy traktoros, egy gyári munkás a futószalag mellett ugyanazt a munkát végzi, vagy gyakran még többet, mint a Lajtán túli társa. A bérkülönbség mégis nyolc-tízszeres az utóbbi javára.

A szerző közgazdász, egyetemi docens