Egy erkölcsi kérdésről: a 13. havi nyugdíj

Kuncze Gábor szabad demokrata pártelnök vihart kavart. Arra tett javaslatot, hogy az ezután nyugdíjba menők már ne kapjanak 13. havi nyugdíjat. Akik kapnak, a jelenlegi nyugdíjasok, azok kapják továbbra is, de ne 13. havi nyugdíjként; azt megszüntetnék, viszont a nyugdíj havi összegét egytizenketted részével (8,3 százalék) megemelnék. Ha nem így történne, jogi-alkotmányos akadály tornyosulna az újonnan megállapított nyugdíjak egytizenharmad részének (7,7 százalék) elvétele elé. Annak nincs akadálya, hogy egyik évről a másikra – ceteris paribus – 7,7 százalékkal csökkenjenek az újonnan megállapított nyugdíjak, annak viszont van, hogy a 13. havi csak esetükben tűnjön el. Kuncze azt is lehetségesnek mondta, hogy a 13. havi nyugdíjat olyan többletjuttatássá alakítsák, ami az alacsony nyugdíjakat egészítené ki. Vagyis visszavennék a magasabb nyugdíjjal rendelkezőktől, de a jövő kisnyugdíjasai is megkapnák.
A 13. havi nyugdíj története még a 2002. évi választások előtt kezdődött. Az ellenzékben lévő szocialisták nem túl nagy eséllyel indultak a választási kampányban, s már annak kezdetén kialakult bennük a „győzelemért semmi se drága” érzése. Ez átszakította bennük a felelős (fiskális) politika folytatásának morális gátját. Ígérethalmazt zúdítottak a társadalomra, ennek volt része a fokozatosan, négy év alatt bevezetett 13. havi nyugdíj. Emellett minden nyugdíjasnak kifizettek 19 ezer forintot, pótolva azt a veszteséget, amelyet – mint érveltek – az 1999-es, a Horn-kormány alatt törvénybe foglaltnál mérsékeltebb, de 2001–2002-ben bőven pótolt nyugdíjemelés miatt a nyugdíjasokat érte. A dolog szépséghibája, hogy minden nyugdíjas – nyugdíjának mértékétől függetlenül ugyanazt az összeget kapta, miközben az 1999-es emelés szelektív volt, a kis(ebb) nyugdíjasoké lényegesen magasabb, mint a törvényben előírt.
A nyugdíjasok számára a kérdés úgy vetődött fel, hogy ha a többség „jól” szavaz, nyugdíjuk négy év alatt plusz 8,3 százalékkal nő, és 19 ezer forint üti a markukat. A 13. havi nyugdíjemelést a Fidesz megszavazta, a dolgok logikája miatt nem tehetett mást. A 2002. évi történésekből pedig azt a következtetést vonta le, hogy Magyarországon a végletekig fokozott szociális demagógia nélkül választásokat nyerni nem lehet. Nem vette észre azonban, hogy ennek is vannak határai, négy év alatt a világ is változott, s ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni. A 14. havi nyugdíj, különösen járulékcsökkentéssel összekapcsolva, kívül esett a hihetőség határán – joggal. A szocialisták 2002-ben határtalan szociális demagógiával, 2006-ban a szociális demagógiát elutasító, felelős politikus szerepét eljátszva nyertek. A Fidesz ennek éppen fordítottjával vesztett. Azonban a nyugdíjasok az idén sem maradtak szocialista választási ígéret nélkül: ez volt a százmilliárdos nagyságrendű nyugdíjkorrekciós program, természetesen az „igazságosság” jegyében.

Merre van az előre?

Az világos, hogy nyugdíjreformra van szükség, mindenekelőtt azért, mert az 1997. évi nyugdíjreformot a jelenlegivel azonos összetételű koalíció súlyosan elhibázta. Két hibát követett el. Az egyik: ahelyett, hogy nyugdíjrendszerünket egészében járadékkal meghatározottból járulékkal meghatározottá alakította volna (szakzsargonban: DB-ből DC-vé), ezt csupán harmadrészben tette meg. A másik, hogy ezen átalakítás során feleslegesen és makrogazdasági szempontból kártékonyan tőkefedezeti pillért hozott létre. Ez jelentős, bár közel sem egyetlen gátja annak, hogy az euróövezethez való csatlakozásunkhoz szükséges maastrichti kritériumokat (közvetlenül a hiány- és államadósság mértéke, amely közvetve az inflációra és a kamatszintre is hatással van) teljesíteni tudjuk. Joggal kérdezhetjük: ez az élesen kritikai álláspont miért nem hallható/olvasható Magyarországon? Azért, mert a magánnyugdíjpénztárak összességét jelentő második pillér létrehozásához, fenntartásához, sőt bővítéséhez olyan gigantikus (pénzügyi) érdekek fűződnek, amelyek csírájában képesek elfojtani a bírálatot. A koalíciós pártokban, valamint a Pénzügyminisztériumban és a Magyar Nemzeti Bankban az 1997. évi nyugdíjreform az intézményi mitológia része lett, bár utóbbi helyen már erősen töredezik.
De a nyugdíjreform mégsem elsősorban szakmai kérdés, hanem erkölcsi. Azzal ugyanis, hogy az első pillérben paradigmatikus, a kifizetések és befizetések egyensúlyát automatikusan biztosító reform kell, lényegében minden szakember egyetért. Abban nem értenek egyet, hogy mit értsenek egyensúlyon. Csak látszat, hogy hihetetlenül egyszerű meghatározásról van szó. A „helyes” válaszhoz, ahogy a második pillér esetén is, gigantikus érdekek fűződnek.
A nyugdíjrendszer egyensúlya kétféleképpen határozható meg. Rendszeregyensúlyként és pillanatnyi pénzügyi egyensúlyként. Utóbbi esetben az aktuális be- és kifizetések azonosságáról van szó. Az előbbiben a mai befizetések és a jövőbeli kifizetések között a befizetések hozama teremt azonosságot, amelynek mértékét tőkefedezeti rendszer esetén a piac, a múlt örökségeként nem tőkefedezeti első pillérünk esetén viszont a kormányzat határozza meg. Szakmailag az lenne korrekt, ha nyugdíjjárulékunk az állampapírok hozamával kamatozna, elvégre az állam a második pillér esetén is ekkora terhet vállal. Ennyibe kerül az államháztartásnak a Nyugdíj-biztosítási Alapból kieső járulékok pótlására felvett hitel.

Az etikai megközelítés helyessége

Ami viszont szakmailag és a jövendő nyugdíjasokkal szemben korrekt, az sem a kormánynak, sem az üzleti világnak nem érdeke. Korrekt nyugdíjrendszer esetén a társadalom öregedése miatt az állam nyugdíjkiadásai meghaladnák járulékbevételeit, a hiányt pótolnia kell, míg az üzleti szférának szűkülnének a lehetőségei, hogy szolgáltatásait kínálja az időskori megélhetésük miatt rettegőknek. A különbség annyi, hogy míg az üzleti szférának az lenne a (második) legelőnyösebb megoldás (a nyugdíjrendszer teljes tőkésítése után), ha holnaptól az állam nem fizetne nyugdíjat, addig az államnak, illetve a nevében eljáró, kormányt állító politikai erőknek egyéb szempontra is tekintettel kell lenniük. Például újraválasztásukra, de az Európai Unió véleményére is. Ha tehát Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az Országgyűlésben napirend előtti felszólalásában bejelentené, hogy kormánya újabb reformlépéseként beszünteti a nyugdíjak folyósítását, továbbá visszaveszi a nyugdíjasok választójogát, hogy ne tudjanak olyan politikai erőt hatalomba segíteni, amely e reformmal nem ért egyet, nos, akkor nagyon erős makrogazdasági (és más) érveket tudna indoklásul felhozni. Így azt, hogy a megtakarítások hihetetlen gyors növekedésnek indulnának, nőne a munkakínálat (aki nem akar éhen halni, annak dolgoznia kell, bármilyen idős is), a fogyasztói kereslet csökkenése fékezi az inflációt és javítja a folyó fizetési mérleget (a nyugdíj egy részét immár nem költik importból származó termékekre). S az idő előtt (éhen) haló nyugdíjasok gyorsuló ütemben növelik az ország egy főre jutó GDP-jét (mivel azt kevesebb felé kell osztani), amire a következő választási kampányban büszkén lehet hivatkozni.
Tehát az a kormány, amely tisztességes, korrekt saját polgáraival – vagyis azt tenné, ami erkölcsileg helyes –, az pénzügyi-gazdasági szempontból irracionális dolgot művel. De politikai szempontokra is tekintettel kell lennie. Minden, amit nyugdíjreform címén a kormány tett (és tenni készül), a pénzügyi-gazdasági szempont lehető legmesszebbmenő figyelembevétele, úgy, hogy az állampolgárok azon hite, hogy kormányuk tisztességesen, korrekten jár el, ha meg is kopik, de alapjában megmaradjon. Amíg nem veszik észre, hogy a bőrükre megy a játék, addig minden megtehető.
Hitem szerint kizárólag az etikai megközelítésnek van helye.

Csapda a Fidesznek

A Népszabadság szombati számának olvasói megtudhatták, hogy koalíciós csata zajlik a 13. havi nyugdíjról, amit a szocialisták, koalíciós partnerükkel ellentétben, megtartanának. De nem csupán a szabad demokraták, a Fidesz sem tenné ezt. Kialakulóban van hát a szocialista (párt-) ellenes Fidesz–SZDSZ-együttműködés. Erre az utóbbi időben már volt példa, és éppen nyugdíjügyben, amikor együttesen szavazták le a kormánytöbbséget, bár ennek az előjele éppen ellentétes volt a 13. havi nyugdíjmegvonással. Keresem a cikkben, hogy a Fidesz miféle nyilatkozatokkal sorakozott fel az SZDSZ mellé. Iván László fideszes képviselő Kuncze „brutális támadását” említi, Halász Zsuzsa KDNP-szóvivő szerint a „nyugdíjasoktól már nem szabad elvenni”. A volt kancelláriaminiszter, Stumpf István viszont a Kuncze-javaslat elhangzása előtt egy nappal tartott konferencián azt mondta, hogy a 13. havi nyugdíj eltörlése „vita tárgya” lehet. Január 4-én azonban Stumpf nem konferencián vett részt, hanem sajtótájékoztatót tartott, mint a Századvég Alapítvány elnöke, s bár a politikai jobboldalon (és azon túl is) tekintélye és befolyása számottevő, nem politikus, nem ül a parlamentben, s volt főnöke nyilvánosság előtti bírálatától sem tartózkodik. Ha Orbán Viktor vagy Navracsics Tibor mond annyit, hogy vita tárgya lehet, annak van politikai súlya, de ez akkor sem politikai nyilatkozat, legfeljebb üzenet, amiből nem következik az, amit a Népszabadság kétszer is felcímbe tett az olvasók tájékoztatására, hogy e kérdésben az SZDSZ és a Fidesz között „lényegi” egyetértés van.
A történet háttere persze világos: a koalíció stratégiai tervezői csapdát állítottak a Fidesznek. Mondhat e kérdésben bármit az SZDSZ, szavazóbázisát az nem (pontosabban: nem ez) erodálja; a szocialisták számára viszont a nyugdíjasok szavazata élethalálkérdés. Ezért igyekeznek elhitetni, illetve erre táborukat előkészíteni, hogy ami a 13. havi nyugdíjjal és általában nyugdíjreform címén történni fog, az az SZDSZ és a Fidesz szocialistaellenes összesküvése, a szocialistákon való erőszaktétel lesz. Ennek negatív következményei kizárólag a Fideszt érinthetik. A Fidesz nyugdíjügyben már egyszer besétált a csapdába 1998-ban. Ezt nem kellene megismételnie 2007-ben is.

A szerző közgazdász, nyugdíjszakértő