Improduktív jövedelem és vagyonfaló eladósodás

A megszorítások gazdaságpolitikája a rendszerváltás óta sem szünetel. 1990 óta több megszorítócsomaggal ismerkedhettünk. A megszorításokhoz rendszerfüggetlen magyarázat is tartozik – Rákosi óta ugyanaz –, nevezetesen, hogy a magyar társadalom többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. A soros megszorítást megelőzi a kollektív bűntudatserkentő propaganda. Megszólalnak „mérvadó” értelmiségiek, garmadával hozzák a példákat annak bizonyítására, hogy a „tücsök” életmód tovább nem folytatható. Reformokat javasolnak. Azok lényege, hogy a megreformált területről költségvetési forrásokat vonnak ki, az adók, járulékok és egyéb közterhek viszont emelkednek. Az eddigi reformok nem nullszaldósak, a polgárok nem kapták vissza az elvett pénzt másik területen, hanem az állam kurtítja meg polgárait és a vállalkozásokat.
Jelen sorok írója arra törekszik, hogy cáfolja a bűntudatserkentő hamis érveket, és a hibát nem a túlfogyasztásban keresi, hanem a rossz gazdaságpolitikában, a többször fölpörgetett inflációban, a nemzeti valuta példátlan értékvesztésében, a magas kamatokban, a gyakorta tévúton járó pénzügypolitikában. A hibás pénzügypolitika selejtje pótlólagos államadósság, aminek semmi köze nincs az adófizető polgárok túlfogyasztásához, ennek többletterheit mégis nekik kell megfizetni. Tapasztalat mutatja, hogy a reformok csak időleges javulást hoztak az államkasszának, de tragikus mértékben rombolták és rombolják a társadalom humán tőkéjét. Az elvonással mindig velejáró pénzrontás viszont a korábbinál mélyebb államháztartási hiányokat okoz.

Baklövések, amiket a rendszerváltók örököltek és tovább dédelgettek

1989-re az államadósság 22 milliárd dollárra nőtt. Hiteleket a Magyar Nemzeti Bank vett fel külföldön, és adta tovább forintban az államkasszának és a vállalatoknak. A hajszál híján bukással végződő 1982-es likviditási válság után ugyanis ismét nekilendült a pocsékolás. Folytak a presztízsberuházások (bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás, líbiai lakásépítés stb.). Ezekhez a forrást az MNB vette fel olcsó kamatozású jenhitelek formájában. A kormányzat csak az olcsó kamatról beszélt, az árfolyamveszteségeket elrejtették. A dollár 250 jent ért a hitelfelvételkor, de egyre gyengült. Az export viszont gyenge dollárt termelt. Több jelentős vállalat pénzügyi helyzete megrendült, főként a nem fizető külföldi állami kötelezettségvállalások miatt. Így a hitelező MNB pénzügyi helyzete is romlott. Szabadulni kellett néhány ballaszttól. Ezért került sor 1987-ben a bankdecentralizációra. A három új bank vezetőjével (MHB, K&H, BB) kötelezvényt írattak alá, hogy később az MNB-vel szemben semmiféle követelést nem támasztanak, pedig a mérlegek ekkor már tele voltak kétes hitelekkel. Ezeket a bankok nyitómérlegeiben teljes értékűeknek tüntették fel. Az MNB pénzügyi helyzete még mindig nem állt elég jól, és a Pénzügyminisztériumnak is kellettek a bevételek a presztízsberuházásokhoz.
Elindult a monetáris gépezet kamatemelés és leértékelés formájában, piacgazdasági jelszavakkal. Az MNB magas refinanszírozó kamatokkal, alacsony betéti kamatokkal, valamint irreálisan magas kötelező tartalékolással csapolta a bankrendszert, a Pénzügyminisztériumnak pedig az új adórendszerben az infláció teremtett többletbevételeket (áfa, szja). A pénzügypolitika irányítói azonban nem számoltak a káros következményekkel. A bankok privatizálásáról álmodoztak még 1990-ben is, amikor azokban már nem volt tőke, hanem a betétesek pénzét élték fel. A bankokba telepített veszteségek 1994-ben hárommilliárd dollár állami konszolidációs forrást emésztettek fel. Az MNB-ben 1990 után sem volt piackonform könyvelés, és tovább szaporodtak a veszteségek. Az árfolyamveszteségek mellé jött bőven más is. Külföldi bankvállalkozásait (CIB, HIB) kénytelen volt bezárni, és a veszteségeket magára vállalni. 1996-ban szükség volt egy második tehermentesítésre is. Ezt a műveletet nevezték adósságcserének. Az államkassza 2000 milliárd forintnyi új kamatozó adósságot vállalt át az MNB-től cserében azért, hogy a bank könyveiből törölték a korábban vonal alá dugott árfolyamveszteségeket. Ezeket nulla kamatozású államadósságnak keresztelték át a csereművelet előtt.
A banki veszteségből eredő államadósság-szaporítást tehát a rendszerváltás nem tudta megállítani. Az infláció tovább pörgött, a forintot többször leértékelték, a kamatok az egekbe szöktek. A forintleértékelődés gigantikusra duzzasztotta az MNB könyveiben az árfolyamveszteséget. A megemelt kamatok súlyosan rontották a vállalatok értékét, hiszen finanszírozásuk egy részét már akkor is bankhitelek biztosították. A hibás pénzügypolitika így elvette a sikeres privatizáció esélyét is. Naiv szándék maradt, hogy a befolyó pénzből felszámolható az adósság. 1993-ban csökkent az infláció és a kamatok. Gondot a fizetési mérleg okozott. Erre hivatkozva a pénzügypolitika apostolai 1994-ben másodszor pánikoltatták be a kormányt. Először Antall Józseffel hitették el, hogy a nemzetközi hitelezők bedöntenek bennünket, ha nem privatizálunk, inflálunk rohamtempóban. Fél év gondolkodás után ezt Horn Gyula is magáévá tette. A Surányi–Bokros jegybankelnök-pénzügyminiszter álompáros egy irányba hajtotta a tandemet. Infláció és kamatok fel, forint értéke le. A vállalatok privatizációs értéke ismét a pincébe került. Bokros a magas kamatokkal nemcsak a magyar gazdaság zászlóshajóit felvásárló szakmai, de az államkasszát finanszírozó pénzügyi befektetőkről is gálánsan gondoskodott. A csúszóleértékelés és a magas hazai kamatok jól kiszámítható, 8-10 százalékos extra jövedelemhez juttatta őket.
Az 1998–2001 közötti ígéretes adóssághelyzet-javulás után Medgyessy Péter és László Csaba jóléti reformról beszéltek, de a forintnak ismét nekimentek, a kamatok megugrottak. A kormány ma is reformról beszél. Ez azonban olyan, mint Bokros csomagja volt: infláció, megemelt kamatok és megszorítások.

Vagyon- és jövedelemfaló improduktív adósságok

Tisztázni kell, mi értendő improduktív adósságon. Improduktív az adósság, ha valaki úgy adósodik el, hogy adóssága fejében semmit nem kap. A családfő kártyaadóssága improduktív. A cégvezető tőzsdei bukása is improduktív adósságot okoz. Az állam akkor csinál improduktív adósságot, ha a felvett pénzt nem adófizető polgáraira fordítja. Az inflatorikus pénzügypolitika garmadával gyártott és gyárt improduktív adósságot.
Tekintsük át vázlatosan a rendszerváltás utáni improduktív adósságtörténetet. Elsőnek a bankkonszolidációt kell említeni. A terheket az adófizetőknek kellett vállalni, de az államkasszának nem térült meg a befektetés. Merő improduktív adósságtömeg volt a jegybanki adósságcsere 1996-ban, mert a felvállalt új adósság ellenében az állam értéket nem kapott. Improduktív adósságtömegeket generált minden lépés, ami a kamatok emelkedésével járt. Minél nagyobb a felhalmozódott adósság és a kamatemelkedés, az újabb adósságnak egyre nagyobb hányada válik improduktívvá. Ne felejtsük el, hogy a tartozás duplázódásához hétszázalékos kamatszint mellett elegendő tíz év. A pénzügyek prófétái ezt a rideg igazságot mindig figyelmen kívül hagyják. Az elmúlt húszévi öt nagy kamatcsúcsból négy a rendszerváltozás után jött létre (1991–92, 1995–96, 2003, 2006). A trendi értelmiség mégis nekik tapsol, a média Győzikét megillető dicsfénnyel övezi őket. Családok esetén a felelőst könnyen meglelik, ha az üzleti életben csinál ilyet a vezető, kirúgják.
Magyarországon az improduktív államadósság-gyárosoknak nem kell semmitől tartani. Az adófizető polgárért senki sem sír. Az improduktív adósságok a parlamenti kontrollt sokszor megkerülték, máskor azt gépiesen megszavazták. A rendszerváltozás utáni évekről még nem készültek el a nemzetközi számviteli normákat követő elszámolások. Sem a jegybank, sem a költségvetés ezért nem áttekinthető. A rendszerváltáskor az adósság alig tíz százalékára volt igazolható túlfogyasztás, a többi árfolyamveszteség és kamathalmozódás. A demokrácia legalább húszmilliárd dollár improduktív adósságot örökölt. Sajnos a rendszerváltás sem hozott változást, sőt megnyitotta az utat a piacgazdasági jelszavakra alapozott üzemszerű improduktív adóssággyártásnak. A magas infláció viszont rendre megcsapolta a személyi jövedelmeket, ebből jutott többletbevétel a költségvetésnek. A magas inflációval együtt járó kamatok viszont csírájában fojtották el a sikeres privatizáció esélyeit, de növelték az államadósságot is, azaz egyszerre pusztították a pozitív vagyont, és növelték a negatív vagyont. A reformok a társadalom humánszövetétől vonták el a táperőt (oktatás, kultúra, szociális háló, határon túliak integrációja).

Improduktív eladósodás és háború

Nem találja az olvasó véletlennek, hogy az államadósság 2002–2006 között 8 ezer milliárd forintról 14 ezer milliárdra duzzadt, ha tudja, hogy a jegybanki kamat hetek alatt 6,5 százalékról 12 százalékra ugrott, 2003-ban majd nagyon lassan kezdett csökkenni, és ismét emelkedett? A jelenlegi adósságtömegen egy százalék emelés 140 milliárd forinttal növeli az éves kamatfizetési kötelezettséget. Ekkora összegből a Dunántúl öszszes megyei önkormányzatát fogják finanszírozni 2007-ben. A számviteli normákat megszegő állami gyakorlat miatt becslésekre támaszkodva mondhatjuk, hogy legalább 4000 milliárd forint új improduktív adósság keletkezett 2002 óta.
A rendszerváltás utáni kormányzatok pénzügy-politikai hatékonyságát jelzi, hogy melyik kormány idején, milyen mértékű és milyen időtartamra volt szükség a kamatok emelésére. A velünk együtt csatlakozó országok példája mutatja, hogy eladósodott országok vagy állami létüket megalapozó új köztársaságok (pl. Szlovénia, Szlovákia) is kordában tudták tartani az inflációt, a kamatokat és valutáik árfolyamát. A pénzügyi guruknak adott tehát a nemzetközi összehasonlítás lehetősége. Kár, hogy sem ők, sem az őket magasztaló értelmiség nem él ezzel az összehasonlítással.
A társadalom humánstruktúrájáért aggódó értelmiségiek az improduktív eladósodás kárait a II. világháború pusztításához is hasonlítják. Ezen a „mérvadók” szívesen élcelődnek, pedig megéri az összehasonlítás. A háború tönkretette az ország termelővagyonának több mint a felét. A termelővagyon nyolcvan százaléka máig úgy került ki a nemzeti rendelkezés alól, hogy közben az adósság (negatív vagyon) is nőtt mintegy 50 milliárd dollárral. A kár tehát 150–200 milliárd dollárra becsülhető. Ez felér egy világháborús anyagi veszteséggel. Mérik a háború kárait az áldozatok számával is. Hősi halottakban és vétlen áldozatokban 1939–1945 között közel egymillió embert vesztettünk. Párhuzam figyelhető meg a demográfia és az eladósodás között is. A nettó népességemelkedés 1975-ben érte el a csúcsot. Ezt követően a nettó szaporulat fokozatosan csökkent, az államadósság pedig évről évre duzzadt. A nulla népességnövekedés 1981-ben állt be, akkor, amikor a majdnem bukással végződő adósságválság kezdődött. Évente mintegy negyvenezer lélekkel vagyunk kevesebben. A háború utáni 150-160 ezer évi születés helyett ma 90 ezer új élet keletkezik évente. Negyedszázad alatt több mint egymillió 25 év alatti polgárral vagyunk kevesebben.
Hosszú sora van a pénzügypolitika áldozatává vált álmainknak is. Nem volt világkiállítás, nem tudunk valamirevaló európai vagy világméretű sportrendezvényt kiszolgálni. Főútjaink Trianon óta változatlanul Budapesten haladnak át. Budapest szennyvizének fele még mindig a Dunába ömlik. Egy valamirevaló repülőterünk (volt) stb. Most újra a társadalom humánszövetét romboló reformok készülnek. Építkező reformoknak csak egy részére ad választ az uniós pénz, de ahhoz is kell a nemzeti forrás. A pénzügypolitika alapos reformja nélkül azonban ez sem biztosítható.

A szerző volt miniszter