Kiforgatott idézetek, elorzott gondolatok

Legszebb álmaimban sem jött elő azokban a nyolcvanas években, amikor az egyetem padjait nagyjából egy időben koptattam Gy. F.-fel, hogy Magyarország bármelyik miniszterelnöke valaha is a bibói útra lép. És most mégis megtörtént a csoda: a hatályos miniszterelnök Bibó Istvántól vett idézetek mentén építi fel politikai filozófiáját a Népszabadság 2007. január 26-i számában.
Örömömet csak az árnyékolja be, hogy Gy. F. mindössze néhány sort idézett kedvenc gondolkodómtól. Félek, hogy ennek a terjedelmi korlátokon túl az is oka, hogy nem volt lehetősége teljes mértékben megismerni a bibói életrajzot és életművet. Azt nagyon is jól tudjuk, hogy a nyolcvanas években a KISZ-elvtársaknak nem volt ajánlott olvasmány a háromkötetes Bibó-kiadás. Amely azért volt éppen háromkötetes, mert az elvtársak egyszerűen cenzúrázták, és a negyedik kötet csak az elvtársi interregnumban jelenhetett meg. Mivel akkor éppen egy másik, és nem Gy. F. volt a cenzor, lehet, hogy nem kellett végigolvasnia Bibó írásait. Egy tőkésedő embernek meg nem lehetett sok ideje ilyen hosszú fejtegetéseket megismerni. Nem is beszélve egy miniszterelnök bokros teendőiről, ami mellett nincs idő sok száz oldal gondos tanulmányozására.
Segítsünk hát a miniszterelnöknek! Nehogy úgy menjen el, hogy kicsit sem tud meg többet Bibó Istvánról, keressünk néhány bibói gondolatot, amelyet talán hasznosíthat!
„…minden demokrácia” – írja Bibó A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) című, Gy. F. által is citált írásában –, „bármennyire is az ember szabadságát hirdeti is meg, a szabadságot mindig egy adott közösségben valósítja meg…” Nagyon jól írja Gy. F., hogy Magyarország útja a haza és haladás, vagyis demokrácia és közösség torzulásmentes fejlődése. A bibói gondolatok és a mai események között erős az áthallás, fejti ki szerzőnk. Egyetértünk, bizony, hogy erős az áthallás az 1945 és 1948 közötti gondolatok és a mai valóság között. Vizsgáljuk meg, hogy Bibó István mit mond demokráciáról és közösségről.
1. „Nem tudom, hogy milyen lehetett a kettészakítottság természete 1945 és 1948 között” – írja Gy. F., és tulajdonképpen ez a mondat jogosított fel minket a fentieken túl, hogy kétségbe vonjuk a miniszterelnök jártasságát a bibói életműben. Hiszen lapozzuk csak fel Bibó István 1945-ben írt nagyszerű munkáját, A magyar demokrácia válsága című írást, amely a következőképpen kezdődik: „A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól.” Nehogy valaki azt gondolja, hogy a proletárhatalom édes meséjére gondol Bibó. „E félelmi válság egyik pólusa a kommunista párt taktikájának a válsága” – írja. „Mi megpróbáltunk őszintén demokratikus politikai vonalat követni, de ha az ellenkező oldal ezzel visszaél, s a demokrácia leple alatt a reakciót csempészi vissza, akkor ütünk” – helyezkedik a kommunista párt gondolatmenetébe. És mi is ez a reakció elleni küzdelem? „A kommunista taktika régtől fogva megszokta – éppen a politikai kizárólagosságra való törekvés jegyében –, hogy egyetlenegy, kizárólagos ellenfelet tételezzen fel, amely minden rosszban ott van, ha nem láthatóan, akkor mögötte” – írja Bibó.
Mit is mond Gy. F.? „Baloldaliak, liberálisok, az MDF mögött gyülekező konzervatívok növekvő sokaságának az elmúlt években egyre határozottabb meggyőződésévé vált” (…), hogy a legnagyobb ellenzéki párt „megsérti a demokratikus minimumot, és már nem hisz a szabadság, a demokrácia és a haza ügyének egymást feltételező összekapcsolódásában…” Az ellenzéki párt kijelentéseiről: „Mindezek a kijelentések nem szélsőséges és marginalizálódott csoportocskák képviselőinek a szájából, hanem az ellenzékbe került párt vezetőitől (…) hangzottak el.”
Tényleg nagy az áthallás Bibó írása, és a mai helyzet között. Szegény jó Bibó István egy dologban azonban ugyancsak tévedett: „…proletárdiktatúra ugyan nem lesz a fentiekben kifejezésre jutó kommunista elkeseredésből, de valamiféle kizárólagos baloldali kormányzásnak a programja vagy kísérlete még lehet belőle…” Sajnos lett diktatúra, nem „csak” a kizárólagosság kísérlete. Pedig a Bibó cikke nyomán kirobbant vitában milyen kedvesen nyugtatta meg Lukács György a hallgatóságát: „Bibó maga is tudja, hogy nincsen komoly ember, komoly tömegerő Magyarországon, amely a proletárdiktatúrát akarná”.
Nagyon szépen írja le Szabó Zoltán A Bibó-életmű egy részének Különbség címmel, addig tiltott, majd az interregnum alatt 1989-ben kiadott kötet előszavában, hogyan kívánta Révai József 1945-ben cenzúrázni A magyar demokrácia válsága című írást. A cenzúrázás négy éven belül bekövetkezett. A mai hatalomban még mindig ott ülnek azok az emberek, akik nem, majd részben csak engedték a magyaroknak Bibó István műveit olvasni.
Ugyancsak áthallásos, amit Bibó ír arról, miként torzítja a kommunista párt a fasizmus és a társadalom viszonyát: „A kommunista párt általában azt a kategorizálást követi, hogy barátságos és biztató nyilatkozatokkal mindig az értelmiséghez fordul, lehetőleg a szabad értelmiség, haladó értelmiség (…) jelzőivel, ezzel szemben ostorozza… a fasizmust kiszolgáló vagy gyáván eltűrő… középosztályt.” Mit is ír Gy. F. a legnagyobb ellenzéki pártról? „…egyre inkább a rendszerváltásban csalódott, azt korrigálni igyekvő, vagy éppen új rendszerváltást sürgető radikalizálódó középrétegek pártjává vált (…) bal- és jobbközép pártok demokratikus koalíciója vív kiélezett küzdelmet…” a legnagyobb ellenzéki párttal. Persze a miniszterelnök ezt megtoldja Árpád-sávos zászlózással, meg az antiszemita Csurka Istvánnal. (Engem kifejezetten idegesít az Internacionálé pártrendezvényen való éneklése. Ez ugyan nincs az állami zászlók vagy énekek között, de elég sok rokonomat és honfitársamat ölték meg olyanok, akik az Internacionálét énekelték.) Hiszen ahogy fentebb idéztük Bibót: A kommunista párt megszokta, hogy „kizárólagos ellenfelet tételezzen fel, amely minden rosszban ott van, ha nem láthatóan, akkor mögötte”.
2. Vajon hol van Gy. F. gondolataiban a másik bibói pillér, a közösség? Mik a közösség határai, kik tartoznak a közösségbe? „Örökségnek és ma is vállalható értéknek tekintjük mindazokat a társadalmi, politikai és eszmei irányzatokat, amelyek a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas jelszavának szellemében a magyarság, illetve a magyar állampolgárok közösségének minden diszkriminációtól mentes boldogulását tartották szem előtt.” Az illetve szó azt jelenti: pontosabban mondva, helyesebben. Ennek a szónak az idézetben rettenetes súlya van: a határon kívül rekedt, a nemzet egyharmadát jelentő magyarok kizárását jelenti a közösségből. Ismerjük Gy. F. gyalázatos eljárását a „huszonhárommillió románnal” kapcsolatosan, vagy a 2004. december 5-i népszavazással kapcsolatos goebbelsi propagandáját.
Gy. F. az elmúlt század talán legnagyobb gondolkodójának nevezi Bibó Istvánt. Így valószínűleg csak a miniszterelnöki hiányos ismeretek miatt nem veszi figyelembe A békeszerződés és a magyar demokrácia című cikkben (1946) leírt bibói gondolatokat: „Magyarország a létrejött békeszerződést, (…) hiánytalanul teljesíteni fogja. (…) fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásáról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni” – írja Bibó István.
Szép párhuzam Bibó István és Gyurcsány életrajzában, hogy mindketten vágynak Erdélybe, de utazásuk akadályba, nehézségekbe ütközik. Miután Bibó István ’56-os tevékenysége miatti büntetett előéletét törölte a Legfelsőbb Bíróság, így ír: „Hogy ezek után kapok-e útlevelet, az a jövő titka: ha igen, és élek, talán még eljutok Erdélybe…” Hogy Gyurcsányt az erdélyi utazásra a politikai haszon motiválja, vitathatatlan. Szerintem Bibót sem csak a szép hegyek vonzották, hanem közösségünk ott rekedt része. Gy. F.-et éppen közösségünk ott rekedt része nem kívánja.
Szabó Zoltán a Különbség előszavában Az emelkedő ember címmel írja le, ahogy Bibó 1956. november 4-ét követően államminiszterként maradt a Parlamentben még akkor is, amikor ott már az orosz katonák járkáltak. Nem bántották, nem tudták, hogy ki ez a kopottas öltözékű, tanáros külsejű ember. Egy másik kép: a miniszterelnök propagandatáncot jár a parlamenti dolgozószobában. Nem volna szép, ha olyan politika takarózna Bibó Istvánnal, amelyet ő kategorikusan elutasított.

A szerző jogász