Törékeny egyensúly a táborok között

Nincs irgalom a szocialisták számára. A közvéleménykutató-intézetek januári felmérései egybehangzóan azt állítják, hogy amennyiben most tartanák az országgyűlési képviselő-választásokat, akkor Magyarország polgárai szinte kiütnék a nagyobbik kormánypártot a kabinetből. A Medián és a Századvég után a Tárki is arra a következtetésre jutott, hogy az MSZP megítélése történelmi mélypont felé közelít. A biztos szavazó pártválasztók körében szinte lélegzetelállító a Fidesz előnye. Az ellenzék legerősebb pártjának jelenleg ötvenhét százalékos a támogatottsága, szemben a nagy rivális harminc százalékával.
Jelentősen árnyalja a képet, hogy a pártot választani nem tudó bizonytalanok számaránya is kiugróan magas. Részint tehát nemcsak a Fidesz erősödött meg jelentősen az utóbbi hónapokban, hanem a szocialista pártnak a 2006 tavaszán még félelmetesnek tűnő ereje fogyatkozik vészes gyorsasággal. Szembetűnő, hogy a politikai centrumot elfoglaló MDF és a szintén középpárti SZDSZ változatlanul igen gyengén muzsikál. A pártot választani tudó biztos szavazók között a két tömörülés együttes támogatottsága is csupán nyolc százalékot tesz ki, amelyből mindössze három százalék esik a történetének legkiábrándítóbb antiliberális korszakát megélő szabad demokratákra. A két nagy pólusképző erő, az MSZP és a Fidesz tehát biztosan őrzi fölényét a riválisokkal szemben. Kettejük között természetesen jelentősen átalakultak az erőviszonyok 2006 áprilisa óta, ám ne feledjük, hogy a szocialista párt még mindig maga mögött tudhat legalább másfél millió biztos támogatót. Hiába veszítették el a kevésbé elkötelezett híveiket, a megmaradt szavazóbázis is a többszörösét teszi ki a többi kis párt együttes támogatottságának.
Az előbb ismertetett adatok természetesen csak egy pillanatfelvételt jelentenek a hazai belpolitika viharos hétköznapjaiból. Amennyiben nem bomlik fel a koalíció, és nem kerül sor előre hozott választásokra, akkor az embereknek legkorábban két és fél év múlva, 2009 nyarán nyílik majd lehetősége, hogy az ország egész területén megrendezett megméretésen pártlistákra szavazhassanak. Akkor is csupán európai parlamenti választást bonyolítanak le, amiről 2004 óta tudni lehet, hogy eredménye nincs szinkronban az országgyűlési képviselői helyekért folytatott küzdelmek kimenetelével. A szocialisták épp elégszer bizonyították be, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, amelyből ne tudnának talpra állni, ezért tehát nem lehet automatikusan egyetlen kézlegyintéssel elintézni a leendő országgyűlési választási esélyeiket sem. Igaz, a most mért közvélemény-kutatási adatokat még a februárban esedékes fűtésszámlák kipostázása előtt rögzítették, illetve a vizitdíjnak, dobozdíjnak, kórházi térítési napidíjnak elkeresztelt egészségügyi sarcokat sem kellett még senkinek kifizetnie. Ha mindezek a ma még csak fenyegetőnek tűnő árnyak konkrét valósággá válnak – ez már csupán hetek kérdése –, akkor az is bekövetkezhet, hogy a koalíció háza táján visszasírják még a januári mélypont komor nyugalmát.
Az igazi haddelhadd tehát februárban kezdődik. Az MSZP elnöki székének elfoglalására készülő Gyurcsánynak onnantól kezdve kell igazán izgulnia, hogy a jövedelmeinek megcsapolására ítéltetett emberek indulatai ne szabaduljanak el, és a koalícióval szembeni elégedetlenség annak a depresszióval vegyes passzivitásnak a medrében maradjon, ami még mindig a kisebbik rosszat jelenti a rendőrségi kordonok mögött lapuló miniszterelnök számára. Addig viszont nem ártana átgondolnia, hogy vajon hol követte el a legsúlyosabb hibákat? Tényleg törvényszerű volt-e, hogy a parlamenti választások megnyerése óta ekkora népszerűségvesztést kelljen elkönyvelni neki és a pártjának, ráadásul úgy, hogy igazából a megosztott, belső vitákkal és pozícióharcokkal teli ellenzék sem tudott igazán érdemleges jövőképet felmutatni?
Elkerülhető baklövéseket szép számmal találhat bárki. A közigazgatási államtitkári tisztség megszüntetése például éppen akkor zilálta szét az államigazgatás jól begyakorolt rutinnal működtetett struktúráját, amikor a reformok miatt a legnagyobb szükség lett volna az olajozott működtetésére. A belügyminisztérium földarabolása tovább fokozta az apparátusban eluralkodó bizonytalanságot, amely 2006 nyarán és őszén több esetben is tragikus következményekhez vezetett. Augusztus 20-án este egy állami rendezvényen meghalt öt ember, és az állam részéről senki nem vállalta a felelősséget a történtekért. Közben a parlamenti választásokon meglepő eredményességgel dolgozó kommunikációs csapat valósággal szétmállott. Ebben persze jócskán szerepe volt az önmagát emberfeletti képességűnek tartó kormányfő bizánci jellegű kegyencpolitikájának is, amelynek eredményeként mára a „pótolhatatlan” Gál J. Zoltán és a mondanivalóját semmitmondó monotonitással daráló Danks Emese fásultsága árválkodik a rendszerváltás utáni magyar politikai élet egyik legtehetségesebb PR-csapatának a helyén.
Persze nem csupán a közszolgálati rendszer meggyengítésében, a szemet szúró felelősséghárításban vagy a rosszul megválasztott kommunikációs eszközökben kell keresni a hanyatlás okát. 2006 tavaszáig sikerült elhitetni az emberekkel, hogy minden rendben van: a gazdaság dübörög, a jólét nagy, és a pannon puma karmaitól még a nyugat-európai országokban is félelemmel vegyes tisztelettel beszélnek. Ráadásul a Fidesz a hazai politikatörténetben párját ritkító amatőrizmussal és egy jócskán elhibázott kampánnyal még be is segített a szocialistáknak a hatalmon maradásban. Az időzített bomba azonban, amelyet Gyurcsány Ferenc tanácsadói működésével körítve Medgyessy Péter helyezett el a száznapos programokkal a magyar gazdaság és társadalom alatt, idén nyárra robbanás közeli állapotba került. Az ország jövője érdekében lépni kellett, vagyis megkezdeni a költségvetési egyensúly helyreállítását.
Ha Gyurcsány Ferenc nem a balatonőszödi frakcióülésen tárja fel az ország tényleges állapotát, hanem a kormányprogram ismertetésekor az Országgyűlés plénuma előtt, illetve a trágárkodással vegyes öntömjénezés helyett nyilvános és őszinte bocsánatkérés kíséretében kér felhatalmazást, hogy jóvátegye, amit elrontott, akkor talán nem törnek elő olyan riasztó indulatok a magyar társadalom egyes rétegeiből, mint amiket szeptember 17-e után megtapasztalhatott az ország.
Amennyiben a miniszterelnök a gyűlölet szítása és a Fidesz állandó sértegetése helyett konstruktív együttműködést hirdet, és valódi gesztusokat tesz, akkor a magyarországi belpolitikai élet sem válik csatatérré. Ilyen gesztus lehetett volna, ha az előző ciklusban kialakult szokásjog értelmében a polgárok által választott megyei közgyűlési elnökök közül kerülhetnek ki a regionális fejlesztési tanácsok elnökei. Vagy a megfelelő hatáskörrel felruházva feláll az a költségvetési tanács, amelyet a Fidesz javasolt a parlamenti választások idején, és ami megteremthette volna a lehetőségét, hogy szigorúbb kontroll alá kerüljön a közpénzek kezelése. Kinyilváníthatta volna a kormányfő, hogy nem egy szűk koalíción belüli érdekcsoport ámokfutásaként képzeli el az állami ellátórendszerek átalakítását, hanem a két nagy politikai tömb egyenrangúságának elismerésével széles körű együttműködést hirdet.
Mivel a Fidesznek is érdeke, hogy minél előbb kilábaljon az ország a pénzügyi összeomlással fenyegető krízisből, ezért biztosan lett volna fogadókészség a tettekkel is kísért valódi gesztusokra. Nem lehetett azonban komolyan venni a miniszterelnök tárgyalási ajánlatait, ha közben Lamperth Mónika önkormányzati és területfejlesztési miniszter az MSZP országos választmányának ülésén tett felszólalásában nem ismerte el az önkormányzati választások végeredményét, és nyíltan megfenyegette a parlamenti ellenzék irányítása alá kerülő helyhatóságokat. Az önkormányzati miniszter beszédének kiszivárgása után néhány héttel, a kormányfő és a megyei jogú városok polgármestereinek találkozója nyomán még világosabbá vált, hogy Gyurcsány nem gondolja komolyan az együttműködést. Propagandisztikus célokból csupán a saját legitimitásának erősítésére akarja felhasználni az ellenzék helyi politikusait, és valójában nem partnereket keres, hanem tettestársakat.
Szintén nem a belső béke megteremtése felé mutattak a Fővárosi Közgyűlésben történtek sem. Azok a módszerek, amelyekkel a főpolgármester-választás szoros végeredmény miatt ingatag legitimitású Demszky Gábor megfosztotta a legtöbb szavazatot kapott Fidesz–KDNP páros képviselőit a nekik járó ellenőrzési jogok gyakorlásától, az 1940-es évek végének rákosista gyakorlatát idézték fel. A népakaratnak olyan formájú semmibevétele, ami Budapesten történt, egy olyan korszaknak volt a jellemzője, amelynek éppenséggel az SZDSZ, és személyesen Demszky Gábor volt egykoron a legkövetkezetesebb ellensége. A főváros politikai életében történtek, a Fidesz háttérbe szorítása az MSZP, az SZDSZ és az MDF leplezetlenül nyílt együttműködésével még akkor is hűen követik az alattomos eszközökkel végrehajtott hatalomkoncentráció gyurcsányi forgatókönyvét, ha közben azt lehet érzékelni, hogy a balliberális oldal érintett pártjai között is egyre több feszültség halmozódik fel. Gondoljunk csak a Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettessége körül kialakult koalíciós vitára.
Nem lehet kétséges, hogy az MSZP mélyrepüléséért elsősorban a saját erejét jócskán túlbecsülő, a hübrisz vétkébe eső Gyurcsány Ferenc tehető felelőssé. A magyarországi belpolitikai stabilitás öszszeroppantásáért azzal együtt is neki kell elvinnie a balhét, hogy az októberi önkormányzati választások után kialakult helyzetért részben a hatástalanul maradt ultimátum adója, Orbán Viktor is okolható. A konszolidált közállapotok megteremtésének esélye azonban elsősorban mindig azok kezében van, akik a hatalom berkeiben ülnek. Mindig az erősebbnek kell gesztust tennie, még akkor is, ha éppen megverik egy időközi választáson. Ha Gyurcsány megfelelő államvezetői tapasztalatokkal rendelkezik, és tisztában van a társadalom érzékenységével, akkor nem hajszolja bele kormányát olyan értelmetlen látszatreformokba, amelyek a nagy nekibuzdulás után mára teljesen kifulladtak. Lényegi változtatások szinte sehol nem történtek, a költségvetési hiány csökkentését megcélzó nyers pénzbehajtás pedig hosszabb távon sem fogja elősegíteni egy élhetőbb Magyarország megteremtését. A gyurcsányi álreformkornak az egészségügyi intézmények átalakítása lett az állatorvosi lova. Már jószerével csak az nem tiltakozik ellene, akinek még nem toltak mikrofont az orra alá. Bár a kórháztörvény parlamenti megszavazása után már az MSZP sem hátrálhat ki olyan könnyen az egészségügyi reform mögül, a Molnár Lajos ellen felerősödő támadások – lásd Horn Gyula vizitdíj-ellenes kijelentéseit – mégiscsak azt sejtetik, hogy az önkormányzati választások elvesztése miatt a települési szinten jócskán meggyengült szocialista érdekcsoportok számára is betelt a pohár. A kisebbik koalíciós párt által kierőszakolt átszervezés súlyos feszültségeket gerjeszt az érintett városokban. Ezzel viszont annak az MSZP-nek kell szembenéznie, amelynek befolyása és tagsága – szemben a szabad demokratákéval – nem csupán Budapest közigazgatási határain belül létezik.
Alighanem Gyurcsány is érzi már, hogy a koalíciós tárgyalások során súlyos hiba volt engedni az SZDSZ követeléseinek, és átengedni nekik az egészségügyi tárcát. Ha az ágazatnak faltörő kosként nekirontó Molnár Lajos helyett a Kiss Péter vagy Szekeres Imre stílusához hasonló kifinomult konfliktuskezelési módszerek és egy józan kompromisszumokra kész tárgyalási stratégia társulna egy alaposan előkészített, és megfelelő óvatossággal bevezetett egészségügyi program mellé, akkor az 1997-ben bevezetett nyugdíjreformhoz hasonlóan itt is véghez lehetett volna vinni egy olyan átszervezést, aminek az alapelveivel minden érintett fél egyetért. Ennek elmaradása viszont veszélyes csapdahelyzetet teremtett Gyurcsány számára. A Kóka János és Fodor Gábor összecsapásának lázában égő SZDSZ meghatározó személyiségei egymással versengve tették egyértelművé, hogy az egészségügyi reform leállítása a koalíció végét jelenti. Ugyanakkor a szocialista párton belül felgyülemlő feszültség miatt a kormányfő sem teheti meg, hogy a végletekig kitart a szabad demokrata miniszter mellett. Az elnökválasztó kongresszus előtt álló MSZP választófejedelmei, akiknek többsége a kormány tagjaként mellesleg Gyurcsány beosztottja, lényegében fellázadtak, és a jelek szerint minden további nélkül meg fogják tudni akadályozni a párt alapszabályának módosítását, ami az eredetileg tervezett formájában abszolút hatalmat adott volna az új pártelnök kezébe. Ennek elmaradása viszont nem csupán azt sugallja, hogy Gyurcsány eddig szilárd pozíciói gyengülőben vannak. Bár komolyan vehető kihívója egyelőre nincs a párton belül, máris látszanak a jelei annak, hogy az MSZP erős emberei közel sem vesztették olyan mértékben befolyásukat, ahogyan ezt Gyurcsány szerette volna, és – 2004-hez hasonlóan – képesek lehetnek akár a miniszterelnöki poszton történő cserére is.
Ebben a helyzetben a kormányfőnek nem maradt más választása, mint a párt plénuma előtti meghátrálás, illetve önkritika gyakorlása (ismét csak nagy adag színészi alakítással), valamint az Orbán Viktorral való permanens riogatás fokozása. Tény, hogy a polgárháborúhoz közeli forró hangulat az őszödi beszéd kiszivárgása után alakult ki, s akkor tetőzött, amikor Gyurcsány a hangfelvételt követő megbotránkozások és ellenszenvtüntetések után sem volt hajlandó lemondani. (A példátlan ügy nemzetközi szinten is komoly viszszatetszést szült.) Az ezzel együtt járó, a társadalom széles rétegeit átható szorongás felerősödése elsősorban Gyurcsánynak állt érdekében. És ameddig ez a feszültség fennáll, addig a saját pártján belülről biztosan nem fog senki selyemzsinórt küldeni neki. Márpedig most ennek elkerülése a legfontosabb számára. Ha a hátországa stabil marad, és sikerül átvészelnie az elkövetkező, kritikusnak ígérkező hónapokat, akkor utána némileg csökkenhet a rá nehezedő nyomás, és az MSZP is kimozdulhat a népszerűtlenség karanténjából.
Ez valós lehetőség, és éppen emiatt kell a Fidesznek és a KDNP-nek is alaposan átgondolnia, mit célszerű tenni a közeljövőben.