Világszerte válságba került a vidéki életforma

Szinte észrevétlenül elsikkadt egy hír a mindannyiunkat elborító információáradatban, amely azonban legalább olyan jelentőségű, mint a globális klímaváltozás vagy éppen a járványok elterjedése. A The Christian Science Monitor arról számol be, hogy jövőre, a történelem során első ízben, a világ népességének nagyobb hányada városban lakik majd. Az ENSZ kutatói szerint a városiasodás elsősorban Afrikát és Ázsiát érinti, ahol a fejlődő országok népességének jelentős hányada alacsony jövedelmű települések lakója. Rendkívül nagy népességkoncentráció jellemzi a fejlődő világ huszonkét megavárosát, ezek 10-10 millió embernek nyújtanak majd otthont 2015-re, némelyiknek húszmilliónál is több lakója lesz.
Óriási jelentőségű tényről van szó, különösen, ha az általános életminőség alakulását vesszük górcső alá. Vitathatatlan, hogy a belátható és könnyen élhető lakókörnyezet, a falu és a kisváros elhagyásával tíz- és százmilliók kényszerülnek életformaváltásra. Mindenekelőtt elveszítik fő megélhetési forrásukat, a mezőgazdaságot, amely még a gyakori járványok és éhezések ellenére is biztosította megélhetésüket. A nagyvárosi szegénység méreteiről legyen elég annyi, hogy a manapság városokban élő hárommilliárd ember nagyjából harmada lepusztult szegénynegyedekben tengeti életét. Napi kérdés számukra, hogyan jussanak tiszta ivóvízhez, miként tisztálkodjanak, s hogy lesz-e tartós fedél a fejük felett. Megdöbbentő, hogy évente 1,6 millió városlakó, többségében gyerek hal meg a fertőzött ivóvíz és a tisztátalan életmód miatt.
Paradox módon egy másik irányú gazdasági változás is kimutatható, éspedig a nagyvárosi lakosság egy részének viszonylagos anyagi gyarapodása. Jó példa erre Kína, amelynek a népessége 2006-ban 7,68 millióval gyarapodott, összlakossága pedig immáron 1,3 milliárd főt számlál. A kínaiak mintegy 43 százaléka a városlakók számát gyarapítja, és ha figyelembe vesszük, hogy a városi jövedelem több mint háromszorosa a falusinak, akkor boldognak és elégedettnek is nevezhetnénk őket. Arra a kérdésre azonban senki nem tudja a választ, hogy mi lesz a szédítő kínai fellendüléssel, ha a jelenlegi tendencia érvényesül, és két nemzedéken belül mondjuk nyolcvanszázalékos lesz a nagyvárosban élők aránya. A városi és falusi rétegek munkamegosztására mindenesetre rossz hatással lehet az effajta változás, hiszen a nemzetgazdaság irányítóinak át kellene értékelniük az olcsó munkaerőről és a regionális együttműködésről vallott nézeteiket.
Az urbanizáció egyik legsúlyosabb következménye, hogy a különböző természeti katasztrófák elsősorban a harmadik világ túlnépesedett városait sújtják, a zsúfoltság és a kezdetleges lakókörülmények miatt legalábbis arrafelé tarol leglátványosabban az elemek pusztítása. Amint azt láttuk, az ismétlődő törökországi földrengések vagy éppen a délkelet-ázsiai cunami az összetákolt bádogvárosokban, az egymásba épülő házak tengerében felfoghatatlan rombolásra képes. A világ tíz legnépesebb városából nyolc földrengési zónában vagy azok környékén helyezkedik el. Az előrejelzések szerint 2015-re a nyolcmilliónál több lakossal rendelkező városok kétharmada fekszik majd olyan part menti területen, amely a globális klímaváltozás következtében a tengerek szintjének emelkedésével víz alá kerülhet. Ez ellen gyakorlatilag nem lehet védekezni, kizárólag a nemzetközi öszszefogás vethetne gátat az újabb természeti katasztrófáknak. Mondani is felesleges, hogy a talaját vesztett, bűnözés és szegénység sújtotta, harmadik világbeli nagyvárosi lakosság szaporodása tovább mélyíti a glóbusz lakói között tátongó életminőségi szakadékokat, s alighanem tartós karanténba szorítja a nyomorgókat éppúgy, mint a kiváltságaikat féltve őrző gazdagabb földrészek, országok lakóit.
Bár a Worldwatch Institute előrejelzése szerint a nagyvárosok elburjánzása elsősorban Afrikát, Latin-Amerikát és Ázsiát fenyegeti, ehelyütt Európáról és hazánkról is érdemes pár szót ejteni. Annál is inkább, mert a folyamatos harmadik világbeli bevándorlás és az európaiak látványos fogyatkozás új kihívások elé állítja kontinensünket. A szakemberek véleménye megoszlik arról a kérdésről, hogy kontinensünkön rövid távon is belátható következményei lesznek-e a világméretű urbanizációnak. Ha olyan nagyvárosok, mint London, Párizs vagy éppen Budapest térbeli kiterjedésének alakulását szemléljük, igennel kellene válaszolnunk, csakhogy a lakosság társadalmi és etnikai összetétele időről időre változik, nem is beszélve az európai országokban különböző fontosságú regionális központok megtartó szerepéről. (Magyarország egypólusú, hagyományos Budapest-központúsága nemigen kedvez a vidéki életforma megőrzésének.) Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a globalizáció következményeként az adott változások nem állnak meg az országhatároknál. Ha az elmúlt fél évszázad európai közfelfogását tekintjük, nem elzárkózást, hanem nagy fokú társadalmi nyitottságot, liberális bevándorláspolitikát és engedékeny bánásmódot tapasztalunk. Összességében tehát kijelenthetjük, hogy a világgazdaság kölcsönhatásai miatt – ha tompítva is – kontinensünkön is jelentkezhetnek mindazok a gondok, bajok és változások, amelyek távoli országokban tízmilliók életét befolyásolják. Európa nem éhezik, és a vidéki élet itt egészen mást jelent, mint a harmadik világban – egyáltalán nem biztos azonban, hogy néhány évtized múlva is ez lesz a helyzet.
Mindenekelőtt látni kell, hogy az agrárium részesedése a világkereskedelemből mindenütt, így Európában is csökkenő tendenciát mutat. A világkereskedelem növekedésének ütemkülönbsége alighanem az elkövetkezendőkben is folyamatosan az agrárkereskedelem rovására alakul majd. Ezzel egyidejűleg a városi lakosság fogyasztási szokásai is megváltoztak. Az urbanizálódott világ kevesebb gabonafélét, viszont több húst, zöldséget és gyümölcsöt fogyaszt. A nagyvárosban növekszik az igény a minőségi élelmiszerek, valamint a feldolgozott termékek iránt (más lapra tartozik, hogy a termelésbe bevont genetikailag módosított élelmiszerek és az input anyagok, például a különféle műtrágyák köztudottan egészségkárosító hatásairól jó ideje tudunk). Ilyen körülmények között a közösségi politika határozottan a régi, konvenciális mezőgazdaság visszaszorítását célozza, ami a legelők és szántóföldek zsugorodásához, a paraszti gazdaságok és a hagyományos életforma eltűnéséhez vezethet. Ugyanabból a földterületből többet kisajtolni – ebben az egyetlen mondatban összefoglalható a legújabb kori mezőgazdaság filozófiája. Az urbanizálódó XXI. századi tömegek már földet és élő állatot sem igen látnak, egyszerű fogyasztók, akik szegényebb sorban azt eszik, amit kapnak, a csak látszólag öntudatosabb rétegek pedig a korszellem és a reklámok bűvöletében válnak kényszeres vásárlóvá. Az Európai Unióban azonban jól tudják – hiszen figyelemmel kísérik a harmadik világ sátorvárosainak kiépülését és elterjedését –, hogy mindenáron meg kell akadályozni a vidéki életforma teljes eltűnését, mert az csak a városlakók számát gyarapítaná. Ennek érdekében aztán a közösség országaiban támogatják a mezőgazdaságot, amely tagadhatatlanul veszteséges befektetés ugyan, de mesterségesen egybetartja az európai államok belső piacát, és gátat szab a nagyarányú belső elvándorlásnak. A recept egyelőre működik, kontinensünk a mostaninál nagyobb arányú népességmozgásokat is elbír. Legalábbis még egy ideig.