A főkönyvelői szemlélet hatása a gazdaságra

Surányi György 1986–87-ben a Világbank konzultánsa volt Washingtonban. 1990–91-ben, majd 1995–2001 között a Magyar Nemzeti Bank elnöke. 2001-től a CIB Bank Rt. igazgatóságának elnöke. A Nemzeti Bank bécsi leányvállalata – talán emlékszik még valaki rá – körülbelül 80 milliárd forintot veszített zavaros ügyleteken az ő bankelnöki ténykedése alatt, a pénz elúszott, senkit soha nem vontak mindezért felelősségre. Vajon miért?
Surányi György 2002 decemberében már közzétett egy nagy cikket a Népszabadságban. Most ismét cikket írt a Népszabadságban (2007. január 20.) A magyar „csoda” címmel. Nyilván már keresik Járai Zsigmond utódát az MNB élére, és úgy tűnik, hogy Surányi harmadszor is pályázni szeretne erre a címre. Csak emlékeztetnék rá, hogy második elnöksége Bokros Lajos pénzügyminiszterségének időszakára esett. Kettőjük áldásos tevékenységének eredményét ki-ki értékelje saját belátása szerint.
Most nézzük a legutóbbi Népszabadság-cikket! „2001 és 2006 között a reálkeresetek… kétszer gyorsabban emelkedtek, mint a termelékenység növekedése” – írja. Túl a mondat nyelvtani helyességén, logikai problémát is érzékel itt az ember, ugyanis miközben ennyire a termelékenységtől elszakadva emelkedtek a bérek, még mindig messze elmaradnak a GDP színvonalától: hazánkban ma az egy főre jutó GDP a 60 százaléka az Európai Unió átlagának, miközben a reálbérszínvonal még mindig csak a 42 százaléka, a nyugdíjak reálértéke pedig valahol 30 százalék közelében van. A magyar munkavállaló még mindig messze a valós teljesítménye alatt keres tehát. A 2001–2006 közötti (valójában a 2002–2003-ban végbement) valóban jelentős reáljövedelem-növekedés csupán közelítette a jelentősen alulértékelt humán tényező árát annak valós értékéhez, teljesítményéhez.
Surányi egész cikkén átsüt a szakmai szempontból nyugodtan vulgárisnak nevezhető főkönyvelői közgazdaságtan szemlélete, amely fölött három évtizeddel ezelőtt eljárt az idő, és bármelyik fejlett nyugati országban az elmélettörténet (lomtárának) része csupán, az egykori marxista politikai gazdaságtannal együtt. Hadd idézzek John M. Keynestől: „Általános volt az a nézet, hogy a világban felhalmozott gazdagság olyan áldozat útján jött létre, hogy egyes személyek önként lemondtak a közvetlen fogyasztással járó élvezetről, amit mi megtakarításnak nevezünk. Ugyanakkor azonban nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy az egyszerű önmegtartóztatás nem elegendő ahhoz, hogy városokat építsünk, mocsarakat szárítsunk ki… A vállalkozói kedv az, ami létrehozza és növeli a világ vagyonát… Nemcsak arról van szó, hogy megtakarítás nem létezhet vállalkozói kedv nélkül, hanem arról, hogy amint a megtakarítás túlszárnyalja a vállalkozói kedvet, akadályozni fogja utóbbi megélénkülését, és a profitra gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt hibás kör alakul ki. Ha a vállalkozói kedv élénk, akkor a gazdagság felhalmozódik, attól függetlenül, hogy történik-e megtakarítás, vagy nem, ha pedig a vállalkozói kedv kialszik, akkor a gazdagság csökken, bármilyen is legyen a megtakarítás.”
Elnézést, hogy ilyen hosszasan idéztem, de a Bokros-csomag hatása kísértetiesen emlékeztet mindarra, amit Keynes 77 évvel ezelőtt (!) leírt: miközben 1995-ben a kamatlábak és a megtakarítások az egekig nőttek, a GDP katasztrofálisan csökkent. Surányi György bankelnöksége idején volt olyan időszak, amikor a reálkamatláb 25 százalékot ért el, ami szinte példátlan a világgazdaság történetében. Miközben a gazdaság pangott, sőt viszszaesett, munkahelyek százezrei szűntek meg, a nyomor példátlan méretekben kiterjedt és elmélyült, aközben egy igen szűk pénzmágnás csoport eszméletlen profitot kaszált a bankba tett megtakarításain keresztül.
A magyar gazdaság a mai napig nem is heverte ki igazán az akkori sokkot. A sokkterápia nem is titkolt célja egyébként éppen az volt, hogy a jövedelmeket a fogyasztás oldaláról a vállalkozói oldalra szivattyúzza át. Nos, ahogy Keynes 1930-ban már megjósolta, ebből nem gazdasági föllendülés, nem modernizáció lett, hanem a II. világháború évei óta nem tapasztalt iszonyatos nyomor, valamint az 1929–33-as nagy válságot meghaladó mértékű gazdasági visszaesés. És persze a másik oldalon példátlanul megugrott a luxusutak, szafarik, luxusautók iránti kereslet 1995 után. Surányi György most hasonlókat javasol, mint amit Bokrossal együtt megvalósított már egyszer – az ismert „eredménnyel”.
Nem kívánom végig elemezni ezt a hosszadalmas cikket, egyetlen gondolatát ragadom csupán ki: Surányi keményen bírálja Járai Zsigmond – szerinte eltúlzott – antiinflációs politikáját. Sajnos ez a politika nemhogy eltúlzott lett volna, de éppen ellenkezőleg: tragikusan következetlen volt. A 2003. június 10-i forintleértékelés indította el azokat a súlyos monetáris egyensúlyrontó folyamatokat, amelyek az országot a fizetésképtelenség szélére sorolták. Ennek a leértékelésnek és az ezt követő 6 százalékpontnyi jegybanki kamatemelésnek az eredménye 840 milliárd forintnyi államháztartási hiánynövekmény volt egyetlen év alatt. Mondanom sem kell, hogy Surányi a forint túlértékeltsége ellen is hadakozik cikkében, mert egyszerűen nem érti a nemzeti valuta stabilitásának kardinális fontosságát. Az infláció gátolja a szerkezetváltást, mert az alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget bezsebelve életben tud maradni, rossz költséggazdálkodásának eredményét tovább tudja hárítani a fogyasztóra. Árstabilitás mellett ilyen lehetőség nincs, a beteg gócok felszínre kerülnek, láthatóvá válnak. Ezzel szemben az infláció éppen a beteg gócokat fedi el.
Ugyanez a helyzet a valutaleértékeléssel: csupán az elavult exportszerkezetet konzerválja, és ezáltal mintegy kódolja a krónikus külkereskedelmi hiány fennmaradását. Az árstabilitás minden más célt meg kell hogy előzzön egy gazdaságban! Ez, ha úgy tetszik, a modernkori közgazdaságtan és gazdaságpolitika legfontosabb axiómája. Csak ennek elérése után lehet a növekedésen, a munkanélküliség csökkentésén, az egyensúly javításán gondolkodni. Minden olyan lépés (például forintleértékelés), amely az infláció felpörgetését eredményezi, csak a válság lavinájának továbbgörgetéséhez vezet. Infláció mellett a gazdasági növekedés, a munkanélküliség csökkenése, de még az egyensúlyjavulás is csak csalóka, átmeneti eredmény lehet, ami után jön az újabb válság.
Surányi cikke mutatja, hogy nincs tisztában a magyar gazdaság alapbajainak valós okaival, nevezetesen az elavult gazdaságszerkezettel, amely azután gerjeszt minden negatív mozzanatot, a pénzügyi egyensúlyi zavaroktól kezdve a munkanélküliségen át az inflációig és a recesszióig. A jelenlegi Gyurcsány-csomag megint a felszíni-tüneti kezelést jelenti, átmeneti csalóka eredményei után jön az újabb súlyos válság. Az alapbajt kell kezelni: és ehhez a gazdaság mélyáramaihoz kell hozzányúlni, nevezetesen, az elavult makroszerkezethez. Az egyetlen célravezető terápia ehhez a pénzstabilitás megteremtése, és közben egy aktív struktúrapolitika kialakítása. Ez az, ami hiányzott mindig is az elmúlt három évtizedben, és persze hiányzik ma is.
Egy végső gondolat még: Surányi György mindkét nemzeti banki elnökösködését (1990–91, és 1995–2001) az infláció katasztrofális mértékű elszabadulása jellemezte. Mindez iszonyú károkat okozott a magyar gazdaságnak, a magyar társadalomnak. A második bankelnöki periódusa végére ugyan lement az infláció (a kezdeti 10 százalékpontnyi megugrás után), de ez már Nemzeti Bank politikájától független gazdasági folyamatok eredménye volt. Ha akkor, 1994 után a kormány és a jegybank hagyta volna lefelé menni az inflációt, akkor három évvel korábban értük volna el a háromszázalékos küszöböt, és a magyar gazdaság már a fenntartható növekedés pályáján haladna tovább, nem került volna sor a mostani (egyébként megint teljesen fölösleges és káros!) megszorításokra. Surányi javaslatai csakis az infláció újbóli felpörgését eredményeznék, annak minden tragikus makrogazdasági hatásával együtt.

A szerző közgazdász, egyetemi docens