Az öngondoskodó társadalom víziója

Először is szögezzük le, hogy a kommunizmus 1948-as, illetve 1959–61-es bevezetése előtt a magyar társadalom zöme öngondoskodó világot alkotott. Sok szegény ember volt akkor, s ezért növekedőben volt az állami segítés: lásd az OTI 1927-es megalapítását, majd a 30-as évek végére kialakuló családtámogatási (Országos Nép- és Családvédelmi Alap – ONCSA) és szegénygondozási lépéseket. Jellemző erre a helyzetre az, hogy a parasztság zömének a kolhozosításig (1951–61) nem volt társadalombiztosítása. Egyszóval a magyar polgári társadalom számára az öngondoskodás megszokott létforma (ha úgy tetszik, evidens kényszer) volt.
De aztán jöttek a tudományos szocialista, akkor is mindent jobban tudó világmegváltók, és saját hatalmuk érdekében szétverték azt a világot. Vagyis a függőség és a kiszolgáltatottság megteremtése érdekében megszüntették az öngondoskodást, s mindenkit a diktatórikus pártállamhoz (annak „gondoskodásához”) kötöttek. Aztán az esztelen és a gazdasági racionalitást megcsúfoló politikájukkal előbb felemésztették az államosított (lényegében ellopott) vagyonokat, növekvő mértékben kizsigerelték az emberi-társadalmi erőforrásokat, majd a hiányt látva elkezdték az eladósítást. A folyamat a kommunista uralom vége felé egyre gyorsult.
A rendszerváltásig is zömmel önző és eszménytelen (legfeljebb verbálisan kollektivista) szocialista főnökök rendkívüli módon megszerették a versenyképességet, a korlátlan és terhet nem vállaló magántulajdoni szentség elvét. Ellopva a közvagyont ugyanis ők nagyon tudtak önmagukról gondoskodni, s így egyre szükségtelenebbnek ítélték a közjót kifejező állam terheit. Azét az államét, amely miattuk, az ő eszménytelen és korrupt rendszerük számtalan diszfunkcionális elemét hordozta. Az állami vagyon szétlopása közben persze az állam kiegyenlítő feladataiban érdekelt, valójában a szocialisták által proletarizált és manipulált (főleg nyugdíjas) tömegnek nem lehetett megmagyarázni a valódi célt, amely egyenlő volt a zöm nyomorával.
Ezért aztán a szociáldemokrataságot hirdették, de a rabló neoliberalizmust gyakorolták, és bűnbaknak azt a polgári politikát állították, amely erkölcsi (nemzeti és keresztyén) alapon állva valóban védeni akarja a magyarság zömének egzisztenciális jogait, közösségi érdekeit. Az úgynevezett konzervatív-nemzeti politika ezzel az érdekvédelemmel a haladás ellensége, reakciós lett, sőt kádárista/kommunista politikát folytat – mondják ezt azok a exkommunisták és az abból liberalizált szövetségeseik, akik ténylegesen szétverték az öngondoskodó magyar polgári társadalmat, erőszakosan proletarizálva azt. S most ők akarják megtanítani áldozataikat az öngondoskodás modern és tudományos eszméire is. Közben ennek a nagy programnak a lényege a még meglévő közösségi (egészségügyi, oktatási, tudományos s egyéb) ingatlan vagyon privatizálása, vagyis ellopása. A négyéves balliberális kormányzás alatt teljesen eladósított ország nyomorult helyzetében (régi haladó hagyomány ez!) fizessenek a szegények és a szegényebbek. Közben a jól megfizetett többségi cselédsajtó mennydörgi a normalitást, holmi (ál)konzervatívnak nevezett lojális ellenzékiek illeszkedése és törleszkedése mellett. Ők középosztályról beszélnek, s közben segédkeznek az európai Dél-Amerika megteremtésében.
A gyurcsányizmus öngondoskodási jelszavai ehhez vezetnek. Adóprésből és a féktelen privatizációból ugyanis csak oda vezet út. A munka társadalma helyett következő versenyképességi korlátlan szabadpiac csak a „csúcsragadozóknak” szabadság: a többieknek a segélyeken tengődés bebetonozott világa. Ha a gyurcsányizmus nyilvánvaló intellektuális becstelenségét a kádárizmus által megnyomorított mai nyugdíjasvilág belátná, akkor az unokák világa talán szebb lehetne. De nem látja be. A nagy szabadságkísérlet 1956 miatt adott egykori szegényes, de kiszámíthatóan biztonságos életszínvonal egyrészt, másrészt a lopás (=szerzés) nagyvonalú egykori szabadsága nagyon mély erkölcsi verem. Úgy tűnik, hogy innen sokaknak akkor sincs szabadulás, ha gyakorló oktatásként a falba verik az orrát.
Az öngondoskodó társadalom gyurcsányi hazugságát ott lehet tetten érni, hogy a mai magyar társadalom zöme sem globálisan, sem mentálisan – több évtizedes kommunista rombolás után – nem lehet képes öngondoskodásra. A célt akár helyesnek is nevezhetnénk, de ennek eléréséhez épphogy nagy állami segítség (befektetés), erős közösségi szolidaritás kellene, s nem egy szimpla – nagy lopások utáni – pénzbehajtás, amelynek eredményei egy lyukas zsákban úgy tűnnek el, hogy éppen a megsarcoltaknak nem hoz semmit az áldozat. A tönkretevők utódai csak még mélyebbre lökik a magyarságot.

A szerző történész, egyetemi docens