Blöffgyanús kis magyar terrorveszély

Ha nem vettük volna észre, Magyarországon küszöbön áll a polgárháború, legalábbis Szilvásy György és a kormány szerint. Haladjunk időrendben. A múlt héten az Index internetes hírportál közreadott egy rejtélyes videofelvételt, amelyen egy csuklyás kamasz a következőket mondja: „Vannak félautomata fegyvereink, golyóálló mellényünk, csúzlink, számszeríjunk, Slavia típusú légpuskáink, a 20-as és 18-as anyák simán elviszik ezeket. Ezeket a csúzlikba belerakjuk, és meglőjük őket, ha kell (…) Folyamatosan érkeznek a felszereléseink külföldről, mind Németországból, mind Franciaországból, mind Amerikából, amelyek sokkalta korszerűbbek a rendőrség felszerelésénél (…) A szervezetünk egészen az IRA módján, illetve az IRA-hoz hasonlóan épül föl. Van egy belső magunk, hat fő, amely végül is irányítja a többi magot. E köré épül föl országos szinten két-háromezer ember.”
A helyszín alighanem egy hangulatos kocsma, a felvételen jól hallhatók az ilyenkor jellegzetes alapzörejek, a kurjongatás, a pohárkoccingatás. Ennyit tudhatunk biztosan. Az Index szenzációszámba menő felvételéről más nem derült ki. Nem ismeretes, ki készítette a beszélgetést, hogyan bukkantak a fiatalemberre. Már eltelt néhány nap, de a körülmények azóta is tisztázatlanok. Bármi lehetséges: a nyilatkozó kamasz talán a kancelláriaminiszter unokaöccse, vagy éppen a sarki fűszeres veje. Kocsmai hetvenkedés éppen úgy lehet, mint előre megfontolt provokáció, tudatosan felépített píárkaland, az esetet lezáró szokott miniszterelnöki szentbeszéddel.
Lássuk először azt az eshetőséget, hogy egy kocsmában szocializálódott kamasz álmairól vitatkozik egy hete az egész magyar politikai elit. Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy csúzlival lőttek mamutra. Négyszer jártam Észak-Írországban, s merő véletlenségből találkoztam hús-vér IRA-aktivistákkal. Rájuk is érvényes, más hasonló szervezetekre is, hogy eszük ágában sincs részletesen kifecsegni a közös ügyeket, hiszen az erejük a konspirációban rejlik. A titokzatos „magyar IRA” ráadásul úgy szerveződne, hogy a tizenhat évesek átlátják a szervezet létszámát, ismerik a fegyvereket, még a külföldi szállításokról is tudnak? Meglepő tájékozottság volna ez egy olyan fiatal gyerektől, aki – miután nyilvánvalóan katona sem lehetett – aligha képes betárazni egy AMD 65-öst. Olyan bonyolult dolgokról pedig, mint a kézigránát vagy a trotil, már ne is beszéljünk. Már-már a tréfa kategóriájába sorolandó továbbá a belső magról szóló dajkamese. Az IRA-ban csak a szűk politikai vezetés, a hét- és nem hattagú Hadseregtanács látja át a szervezet felépítését, a végrehajtók még a fegyverraktárok fellelhetőségét sem ismerik. Két-háromezer fegyveres zendülésre készülő embert ráadásul képtelenség eltüntetni a hatóságok szeme elől, és miután Magyarországon vagyunk, egy ilyen arányú szervezkedésről mindannyian tudnánk már egy ideje. Az IRA ráadásul következetesen megbünteti az árulókat, így aztán ha valóban folyik a titkos konspiráció, nem szívesen lennék a fiatalember és az indexes kolléga helyében, hiszen maga a rettegett magyarországi fiókszervezet indíthat ellenük bosszúhadjáratot.
Messziről bűzlik ez a „magyar IRA-történet”. A számtalan kérdésre, a miértekre meglehetősen beszédes választ ad a hír utóélete. Február 8-án a Népszabadság a következő címmel jelent meg: Kossuth tér – veszélyzóna – A kancelláriaminiszter szerint március 15-ig szükség van kordonra – „Vannak félautomata fegyvereink”. Ebben a cikkben Szilvásy György bejelentette, hogy szélsőséges csoportok erőszakos cselekedeteket készítettek elő, és be akartak hatolni az Országházba. Leszögezi továbbá, hogy a csoportok akcióinak gyújtópontja a Kossuth tér. A Népszabadság mindehhez hozzáteszi: „Egyelőre arról nem lehet sokat tudni, hogy a kancelláriaminiszter milyen információk birtokában állítja mindezt, az Index internetes hírportál azonban épp tegnap közölt egy sokatmondó és profi módon összevágott videoklipet, amely a »birtokába került«.”
Ügyes. Aztán folytatódik a színjáték. Dávid Ibolyának, az MDF elnök asszonyának az egész ügyről az jut eszébe, hogy meg kellene változtatni a rendszerváltozás idején hozott törvényeket. „A gyülekezési törvény íróasztal mellett született, és az őszi események is igazolták, hogy az élet meghaladta azt. Mi készek vagyunk minden ésszerű módosításra” – így fogalmazott Dávid Ibolya. Egy csuklyás kamasz habog valamit egy kocsmában, szavait a kancelláriaminiszter a Népszabadság hathatós segítségével összemossa a Kossuth térrel, az MDF pedig már a rendszerváltozás közmegegyezéses döntéseit is felülírná. A Teve utcai épület elleni támadás csak hab a tortán. Szervesen illeszkedik a kormány külföldi és belföldi veszéllyel riogató blöffpolitikájába, és az előzmények ismeretében akár titkosszolgálati művelet is lehet.
A végső cél tehát a gyülekezési törvény megváltoztatása. Mindezt azonban olyan előzmény alapján, amely éppen úgy lehet felelőtlen locsogás, mint tudatos provokáció. Végtére is mindegy, a valódi szándék a rendszerváltozás törvényi vívmányainak felőrlése. Annak a jogunknak az elvétele, hogy az utcán szabadon fejezhessük ki a véleményünket, ha valami nem tetszik a nagypolitikában.
Úgy látszik, az IRA más kormány közeli gondolkodók képzeletét is megmozgatta. Lengyel László politológus nemrégiben a Magyar ATV-ben osztotta meg vízióit az északír békefolyamatról. A teljesen elhibázott, ténybeli tévedésektől hemzsegő eszmefuttatás mindvégig azt célozza, hogy a magyar társadalmat beledöngölje a földbe: „Írországnak szembe kellett néznie a durva erőszakkal is – ne felejtsük el, hogy meg kellett oldaniuk az északír problémát. Hogy viszonyuljon Írország az északír testvérekhez, ahol a legdurvább terror, erőszak volt, mindkét oldalon egyébként? Hogy kell lezárni az évszázados történeteket? Az ír nemzet története a magyarnál is véresebb történelem. Eldöntötték, hogy egy vonalat húznak: nem fogják ötvenkétszer még a britek fejéhez vágni, hogy mit műveltek, nem fognak fegyveres segítséget adni északi testvéreiknek. A történelmükkel ebben az értelemben szembenéztek. Azt mondták: a szenvedéstörténetnek vége; rendben van, megszenvedtük, túl vagyunk rajta. Lehetséges, hogy a kocsmában néha elordítjuk magunkat, de nem fogjuk politikai tárgyalásról politikai tárgyalásra fölemlegetni, hogy mik a sérelmeink. Magyarországon egyes társadalmi csoportok újra meg újra a sérelmeikből élnek. A magyar politika kifejezetten felkarolja a sérelmeket, kifejezetten élezi is. Így nagyon nehéz kiegyezni.”
Lengyel László mindenekelőtt gondosan elhallgatja azt a tényt, hogy Észak-Írországban 3600 embernek kellett meghalnia, hogy – ha nem is nem békében – állandósult tűzszünetben éljenek a helyiek. Arról nem is beszélve, hogy a köztársasági és unionista politikusok ma sem mutatkoznak egymás társaságában; amikor például a nagypénteki megegyezést készítették elő, a dél-afrikai tanulmányútra két különprogramot kellett szervezni a delegációk számára. Lengyel László talán arról sem hallott, hogy az északír parlament legnagyobb pártja jó ideje az unionista DUP, amely Ian Paisley tiszteletessel az élen, akár fegyverrel is harcolna az unió fenntartásáért. A katolikus oldalon évek óta a Sinn Féin a legnépszerűbb párt, amely soha nem adta fel azon alapeszméjét, miszerint az ír sziget politikailag és földrajzilag egységes 1920 óta (mindmáig nem is Észak-Írországnak, hanem Hat Grófságnak nevezik a saját tartományukat). Ez lenne a legendás megbékélés? Ha pedig Lengyel László Dublinban beszédbe elegyedik az emberekkel, meglehetősen vegyes véleményeket hall majd az ír–brit viszonyról, Észak-Írország jövőjéről. És nemcsak a kocsmában, hanem a tárgyalóasztaloknál is. Nekem az a tapasztalatom, hogy az Ír Köztársaság polgárainak nagy része valóban lemondott a fegyveres harcról, de bízik abban, hogy még az ő életében létrejöhet az ír nemzeti egység. Napjainkban, amikor már az önálló skót állam is lassan körvonalazódik, senki sem nevet az efféle terveken.
Az IRA Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértőt is megihlette. Szerinte vigyázni kell a tömegdemonstációkkal, mert Észak-Írországban is így kezdődött az egész, aztán tessék, terrorizmus lett a vége. Ez is torzítás. Az IRA ugyanis 1918-ban jött létre, és már a két világháború között is hajtott végre bombamerényleteket, 1956 és 1962 között pedig határ menti hadjárattal próbálta felszabadítani Észak-Írországot. A tömegdemonstrációk csak a hatvanas évek második felében kezdődtek. Tarjányi szándéka is nyilvánvaló, igazolni próbálja, hogy az utcai tüntetők és a terroristák egy és ugyanazon személyek.
Persze, a tények nemigen zavarják a rossz példákkal érvelő Tarjányit és Lengyelt. Számukra az a fontos, hogy a magyar sérelmi politizálást minden adandó alkalommal szóba hozhassák. Mindenesetre jó lenne, ha Szilvásy Györggyel, az Indexszel és a Népszabadsággal együtt végre elfeledkeznének a csak a képzeletükben létező magyar IRA-ról, és más szamárságokról. Polgárháborús példával egyébként sem tanácsos előhozakodni március 15-e előtt. Épp ők nem tudnák ezt?