Pártpolitika és nemzetbiztonság

Drámai bejelentést tett február hetedikén Szilvásy György, a polgári titkosszolgálatok irányításában közreműködő, azokat felügyelő kancelláriaminiszter. Nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a kormány hiteles, dokumentált, titkosszolgálati információkkal rendelkezik arról, hogy szélsőséges csoportok konkrét előkészületeket tettek állam elleni bűncselekmények végrehajtására nemzeti ünnepünkön, március 15-én. Végső céljuk az alkotmányos rend fegyveres megdöntése, a demokratikus intézményrendszer működésképtelenné tétele, mely során nem riadnak vissza vezető politikusok meggyilkolásától sem. A kriminális elemektől hemzsegő bejelentésre nem lehet nem odafigyelni. Sem a hatalomért és annak megtartásáért folytatott harc pályájától távol lévő kibiceknek, a titkosszolgálati munkáról elképzeléssel sem bíró laikusoknak, sem az ilyen-olyan képzettséggel, ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkező szakmai elitnek. Oda is figyelt mindenki. A bejelentés elérte első célját. De vajon milyen további céljai vannak Szilvásy Györgynek, a kormánynak a közvéleményt ezúttal is megosztó bejelentésével? A kormány és az ellenzék több mint eltérően értékeli a helyzetet, kölcsönösek az egymást hazugsággal vádoló nyilatkozatok.
Mielőtt véleményt mondanék az eddig nyilvánosságra hozottakról, szükségesnek tartom néhány megkérdőjelezhetetlen tény, alapelv, ha úgy tetszik, játékszabály felelevenítését. A Magyar Köztársaság titkosszolgálatai jelenleg az 1995-ben elfogadott CXXV. törvény alapján, a főigazgatók belső szakmai utasításai szerint – figyelemmel más kapcsolódó vagy érintett törvényekre is – végzik munkájukat. Titkosszolgálati erők, eszközök és módszerek szigorúan szabályozott alkalmazásával kizárólagos hatáskörben felderítik és elhárítják többek között az állam elleni bűncselekményeket, a terrorcselekményeket, a szervezett bűnözés egyes akcióit. Mindezt a konspiráció szigorú szabályai szerint, hiszen a bűnös tevékenységet előkészítők és végrehajtók is csak akkor lépnek színre, ha akcióikat megkezdték vagy végrehajtották. Ezért javaslom azt, ha az interneten is felbukkant fenyegetőző férfi személyét azonosítják, esetleg kézre kerítik, először antropológushoz vigyék. A titkos információgyűjtés során illetéktelenek előtti valamennyi verbális, írásbeli vagy egyéb, az üggyel összefüggésbe hozható megnyilvánulás államtitkot képez egészen az ügy realizálásáig. Kivételt csak rendkívüli helyzet indokolhat. E küzdelem sajátossága, hogy mindig a bűnözők vannak lépéselőnyben. Szakmai bravúr, ha a titkosszolgálat támadólagos műveletekkel számára előnyös pozíciókhoz jut. A küzdelem másik sajátossága, hogy míg a bűnüldöző szervek demokratikus államban korlátlan felelősséggel tartoznak a társadalomnak, addig a bűnözőket öntörvényeik vezérlik.
Az evidenciák tükrében véleményem szerint is vitatható Szilvásy György sajtótájékoztatója, ahol igen részletesen ismertette a nyilvánossággal, milyen információkkal rendelkezik az általa felügyelt Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH). Bizonyos körülmények között lehetne akár zseniális húzásnak is tekinteni a sajtótájékoztatót, de nem 2007 februárjában, és főleg nem a Magyar Köztársaságban. Nem fogadom el a „tudósítva üzenek” megerőszakolt teóriáját sem, ekkora arányt nem lehet téveszteni. A prevencióként interpretált lépés inkább tűnik blöffnek, mint a megelőzés módszerének. A kormány nem kevesebbre hívja fel az általa állítólag jól ismert szélsőség figyelmét, mint arra, hogy „lándzsáddal ne a szívemet támadd, mert az védve van”. Azt pedig, hogy van még jó néhány létfontosságú szerv, ki ne tudná? Potenciális ellenfeleinek pedig azt üzeni, „minden jogom megvan arra, hogy a nemzeti ünnepen rendet tartsak”. Ha kell, nagyobbat, mint október 23-án.
A kancelláriaminiszter fél év alatt titkos információkra hivatkozva négyszer jósolt meg konkrét helyet és időpontot megjelölve terrorcselekményt. Elődje, a Kulcsár- és a Mucuska-gate-ügyben elhíresült államtitkár még ennél is többször. Nemzetbiztonsági vagy kriminalisztikai szempontból is értékelhető szempontból egyik esetben sem történt semmi. Annál több bírálat érte a magát nevetségessé tevő titkosszolgálatot. A terrorcselekmények elmaradása akár pozitívumként is értékelhető lenne, ha legalább a beharangozásokkal összefüggésben egyetlen őrizetbe vételre is sor került volna. (Bocsánat, az izraeli államfő látogatásakor egy arab fogorvost letartóztattak, de mint kiderült, ártatlanul. A bizonyítási kényszer erősebbnek bizonyult minden szemponttal szemben.)
Megannyi fiaskó után nem kerülhető meg a titkosszolgálatok, mindenekelőtt a Nemzetbiztonsági Hivatal felelőssége sem. Mert nagyon úgy tűnik, mindig akkor és olyan tartalmú információkkal rukkolnak elő, melyek éppen jól jönnek a politikai hatalmi elitnek az ellenzékkel folytatott övön aluli adok-kapokban. Arra is alkalmasak, hogy távol tartsák az elégedetlenkedőket a veszélyes utcáktól, terektől, szakrális helyektől. Sokan teszik fel mostanában a kérdést: hát nincs közöttük egyetlen vezető sem, aki nem keveri össze a lojalitást a szolgalelkűséggel? Aki azt mondaná, eddig és ne tovább? Nem adom a nevem a szolgálat prostituálódásához! Hát nincs. Dübörög a szervilizmus. A szakmai és erkölcsi felelősség alól nem mentheti fel a titkosszolgálatokat az sem, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Legalább annyi sebből véreznek, mint az államháztartás, a költségvetés, az egészségügy vagy az oktatás. Van egy közös ismérve a problémáknak. A politika felelőssége. Amiről a hatalom mindig megfeledkezik. Nem a titkosszolgálatok tehetnek arról, hogy a rendszerváltást követően hat évig kellett várniuk a tevékenységüket szabályozó törvény megalkotásáig. És arról sem tehetnek, hogy a politikai pártok az ügynöktörvény idióta kezelésével számtalan esetben hozták őket lehetetlen helyzetbe, kergette a hírszerző és elhárítótisztek százait tudathasadásos állapotba. Nem az ő bűnük, hogy az elavult törvény helyett a parlament nem alkotott újat, hogy paradigmaváltás helyett permanens átszervezések határozzák meg a mindennapi teendőket. A bizonytalanságban tartott vezetők egzisztenciájuk megtartása érdekében kiszolgálnak bárkit. Az sem róható fel nekik, hogy nem működik a civil kontroll, a szolgálatok parlamenti ellenőrzése. Nem ők zártak el a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elől dokumentumokat, s nem önszántukból semmisítettek meg nyolcvan évre titkosított jegyzőkönyveket. Azt is sokan kérdezik, ha bizonyítékai vannak a titkosszolgálatnak, miért nem kattannak a bilincsek. A kérdés annyira józan paraszti, hogy nem is érdemes feltenni. Ez nem póker, de még csak nem is arról van szó, hogy adócsalással vagy egyéb trükkökkel hogyan tudom milliárdokkal átverni az államot.
A Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének fegyveres megdöntésére irányuló szervezkedés, terror- és más bűncselekmények előkészületeinek ismerete birtokában észre sem veszünk egy másfajta veszélyt. Mi van akkor, ha március 16-án arra ébredünk, a Parlamentet nem gyújtották fel, a kormány a helyén van, politikusaink élnek? A titkosszolgálatok és főleg azok vezetői két dologtól rettegnek. Ha egy bekövetkezett rendkívüli eseményt nem jeleztek előre, vagy ha azt jelezték, és nem következik be. Ez utóbbi esetben nem lehet zsinórban lyukra futniuk vagy lyukra futtatni őket, különben ország-világ előtt nevetségessé válnak, tartás nélküli, meghasonlott, bármire kenhető masszává. A Nemzetbiztonsági Hivatal, élén a felügyelőjével, ezen az úton jár. A mostani bejelentés komolyságára jellemző, hogy közjogi méltóságaink a sajtóból értesültek az őket fenyegető halálos veszedelemről. A logika kegyetlen törvénye szerint a komédiák után valaminek történnie kell március 16-ig. Ne legyen igazam!

A szerző ny. ezredes, biztonság- és védelempolitikai szakértő