Politikai játszmák a jegybank körül

Hirtelen megélénkült nálunk a cikkírási és közszereplési kedv. Volna persze fontos megvitatandó szakmai ügy: például az, hogy mit kezdhet a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és annak monetáris tanácsa olyan helyzetben, amikor az évek kemény munkájával megszelídített infláció ismét erőre kaphat, mégpedig egyértelműen kormányzati döntések következtében.
A kormánykoalíció a 2006. tavaszi választások előtt tartós és jelentős adómérséklési programmal kampányolt. Majd ugyanez a koalíció a választások megnyerését és az államháztartás tényleges állapotának feltárását követően Gyurcsány-csomagot vezetett be az esztendő második felében, és a 2007-es költségvetés bevételi oldalát érintő adótörvények meghozatalával nagy adó- és járulékemelést hajtott végre. Ezeket a közvetetten áremelő intézkedéseket egy sor hatósági ár és tarifa megemelése követte már eddig is, és a sor nem zárult le. Így a korábban már két-három százalékos szintre mérséklődő áremelési mutató az előző időszak bázisához képest jócskán megemelkedik, az idén egy időre akár kilencszázalékos vagy még azt is meghaladó mértéket is elérhet. Ha azt követően további adónövelések és hatósági áremelések nem lennének, és a kereskedők, a termelők, a munkavállalók és általában a gazdaság szereplői egyszeri állam általi árszintnövelésnek élnék meg a 2007. esztendőt, akkor a következő évben már elvileg nem kellene számolni ilyen magas árindexszel.
Éppen ebben áll a monetáris politika intézőinek mai dilemmája: ha az idén valóban csak egyszeri áremelkedés lesz tovaterjedő következmények nélkül, akkor a most vészesen emelkedő inflációs mutatók ellenére sem kell szigorítani a pénzpolitikán. Ám ha az érezhetően megugró árakra a munkavállalók nagyobb bérek követelésével válaszolnak, az eladók a nem állami körben is megemelik az árakat, és általában gyorsuló inflációnak éljük meg azt, ami az állam felől nézve csupán a költségvetés és a magángazdaság közötti jövedelemosztozkodás új arányának eszköze, akkor viszont az MNB a törvényből fakadó feladatának teljesítése érdekében köteles a rábízott monetáris politikai eszközökkel fellépni a fokozódó pénzromlás ellen.
Az izgalom a posztoknak szól
Nos, ez izgalmas és időszerű téma, de erős a gyanúnk, hogy a médiában észlelhető cikk- és nyilatkozatinflációt nem e szaktéma fontossága gerjeszti. Sokkal inkább az, hogy március elsején lejár Járai Zsigmond MNB-elnök hatéves mandátuma, és a kormány új személyt neveztethet ki a köztársasági elnökkel. Megürül azt megelőzően Szapáry György alelnök posztja is. Mivel nem túl régen négy új tagot küldött az akkori Gyurcsány-kormány a monetáris tanácsba, a kormánykoalíció most legális úton vonhatja befolyása alá e fontos nemzeti intézmény irányítását. Mindezt persze előre lehetett tudni, így elég különös, hogy máig nem ismerjük az utódokat. Önjelölt és hírbe hozott személy van bőven. Némelyikük élénk mozgással hívja fel a figyelmet magára, mások támogatói köreiket mozgósították saját nagyságuk kiemelésére vagy a versenytársak gyengéinek felmutatására.
Az egész méltatlan egy olyan közintézményre nézve, amelynek az elismertsége a magyar társadalomban a felmérések szerint igen jó – és különösen sokkal jobb, mint a politikusoké, a pártoké, az Országgyűlésé, vagyis azoké, akik és amik a kinevezés körüli várakoztatással vagy döntésképtelenséggel a méltatlan helyzetet előidézték. Civilizált országban néhány hónappal az elnök mandátumának lejárta előtt megnevezik a jelöltet, akinek a személyiségét, életpályáját a nyilvánosság így megismerheti, majd a szükséges törvényhozási meghallgatási és jóváhagyási eljárás következik, és végül a határnapon az új vezető ünnepélyes keretek között átveszi az intézmény vezetését elődjétől. Nálunk ez sem így lesz. Igaz, a korábbi MSZP–SZDSZ-koalíció máig kellően nem ismert okok és körülmények miatt 1994 decembere és 1995 márciusa között egyszer már betöltetlenül hagyta az MNB-elnöki posztot, ráadásul eléggé kritikus pénzügyi helyzetben. Ehhez képest kisebb blamázs, ha csak az utolsó napokra sikerül megoldani a régóta ismert utódlási feladatot – de blamázs.
Elismerés a sikeres esztendőkért
A vezetőváltás alkalmat adna a korábbi időszak tartalmi, szakmai ügyeinek áttekintésére, a higgadt értékelésre. Ehhez most az utódlás körüli, politikailag motivált zavarok miatt nincsenek meg a megfelelő feltételek, de annyit joggal elmondhatunk: ha van területe a magyar gazdaságpolitikának, ahol a körülményekhez képest rend van, az a monetáris politika. Az inflációs veszély ugyan nem múlt el, és a kamatok szintje a legmagasabb az Európai Unión belül, de ez nem is lehet másként, ha az államháztartás hiánya messze a legnagyobb arányú volt tavaly is és lesz az idén is. Az évek óta folytatott populista, pénzszóró költségvetési politika mellett lehetetlen minden kritériumnak megfelelő monetáris politikát folytatni. A forint árfolyama azonban minden kormányzati hiba ellenére viszonylag stabil; változékonyabb, mint mondjuk a cseh, a szlovák vagy (amíg volt) a szlovén valutáé, de azért elviselhető kereteken belül maradt mind ez ideig az árfolyam ingadozása. Az MNB elemzései és inflációs előrejelzései sokkal pontosabbnak bizonyultak, mint a kormány költségvetési előirányzatai, holott a büdzsé közvetlen intézkedésekkel elvileg jobban kézben tartható, mint a pénzérték alakulása. Ezzel persze azért nem mondunk sokat, mert a magyar pénzügyi kormányzat az EU-ban eddig ismeretlen mértékű és gyakoriságú tévedéstömeggel lepte meg partnereit, a külső elemzőket és a magyar társadalmat, beleértve az Országgyűlést (amelynek kormányzó többsége mind a mai napig következmények nélkül hagyta törvénybe foglalt költségvetési szándékainak rendszeres megsértését). A pénzforgalmat és más, hagyományos jegybanki teendőket illetően is jól működő, jól vezetett intézmény képét mutatta az MNB.
Nem érhette ezért nagy meglepetésként a szakértőket a hír, hogy a nagy presztízsű The Banker című lap az év jegybankára címmel illette Járai elnök urat. Csak az csodálkozhatott, aki a kormánypárti sajtó és a hatalom felé hajló, „független” intézetek és szakértők részéről az elnök úgymond kárt okozó megszólalásai és szakmai hibái kapcsán hallott egyáltalán a monetáris ügyekről. A szakmai hibákra rákérdezve konkrétan az árfolyamsáv 2003-as megváltoztatását nevezik meg: valóban, a forint kismértékű leértékelését jelentő váratlan beavatkozás után egy ideig értetlenség és kisebb zavar támadt főként a külső hitelezőink között, akiktől addigra ismét nagymértékben kezdett függeni az ország. De ha hibázott a jegybank vezetése, akkor a hiba az volt, hogy ez esetben engedett a kormány unszolásának. Az árfolyamrendszert a kormány és az MNB együttes döntéssel tudja megváltoztatni: a jegybank talán taktikai okokból egy nem túl jelentős mértékű változtatásra igent mondott annyi nem után. Majd vezetője máig hallgathatta az említett orgánumokból, hogy milyen kárt okozott a döntés. Mármint amit a kormány kezdeményezett!
Az elnök megszólalásai is gyakran támadásnak tették ki személyét és az intézményt idehaza. Ténylegesen nem könnyű megtalálni a helyes arányokat: a politikailag független és semleges nemzeti intézmény vezetőjeként milyen ügyekben, menynyire sűrűn és milyen hangon szólaljon meg kormányzati ügyekben. Ha a pénz értékét érintő, súlyos gazdaságpolitikai hiba szándékát vagy különösen bekövetkeztét észleli, hallgathat-e? Nyilván ilyenkor nem bújhat a szűkszavúság jegybankári szerepe mögé. A jegybank nem maradhat csendben akkor sem, ha az ország pénzügyi helyzetét érintő adatok valódisága válik kérdésessé. A jegybanktól most nyugdíjba vonuló Szapáry György annak idején rengeteg támadást kapott az államháztartási hiányt szakmailag szokatlan módon kiszámoló pénzügyminisztériumi gyakorlat külső nyilvánosság előtti megkérdőjelezésével – ám ezzel időben megóvta hazánkat egy későbbi kellemetlen elmarasztalástól, közvetve magának a trükkökre készülő pénzügyminiszternek is megtakarított egy kínos kudarcot.
Átírt törvény, kicsinyes piszkálódás
A jegybanki megszólalások tartalmát aligha érheti sok kritika. A kormányoldalon valóban sokak fülét bántotta az elnöki hangnem, és azt az elnök jobboldali politikai elkötelezettsége bizonyítékául hozták fel. Ám nem volt oka Járai Zsigmondnak véleménye becsomagolására vagy felpuhítására, hiszen folyamatos kritika, sőt támadás alatt állt a 2002-es kormányváltást követően a szocialista– szabad demokrata koalíció részéről. Az elnököt, akit a jog és az EU-tagság közelsége, majd ténye védett, a parlamenti többség nem tudta eltávolítani; így a jegybanktörvényt módosítgatta saját képére. Ez a kép elég foltos: politikai felügyelőbizottságot helyezett a jegybank fölé, majd a jegybanktörvény átírásával igyekezett neki nem tetsző személyeket elmozdítani a monetáris tanácsból, amiből a külföld és a köztársasági elnök rosszallása hatására inkább csak a tanács kormányoldali jelöltekkel való bővítése lett. Kicsinyes módosításokkal még az elnök jövedelmének némi visszafogását célzó paszszus is bekerült a joganyagba – ez kuriózum a magyar jogalkotás történetében.
Mindez azonban lassan a múlt része lesz. Nekünk ma az lenne a legfontosabb, hogy az államháztartás állapota végre tartósan javuljon, és ezzel mérséklődjenek a magyar pénzügyekre leselkedő veszélyek, s ne nőjön tovább a környezetünkhöz mért hátrányunk az adóterhelés, az infláció, a kamatszint, az eladósodottság terén. És valóban, szükség lenne a jövőben is olyanokra, akik a rendelkezésükre álló adatok és ismeretek alapján időben és határozottan szólnak, ha a kormány téves vagy kárt okozó útra tér a gazdaságpolitikában. Röviden: szükségünk van egy független, elismert, tekintélyes és hiteles jegybankra.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár