A magyar típusú kapitalizmus csődje

A második világháború után összefogással és lelkesedéssel a magyar nép pár év alatt újjáépítette az országot. A rendszerváltozás óta tizenhét év telt el, ami sokkal hosszabb az újjáépítéshez akkor szükséges időnél, tehát itt az ideje, hogy összegezzük, mit értünk el a rendszerváltozás utáni másfél évtized alatt.
A kádári korszak végén csaknem húszmilliárd dollárnyi államadósság maradt ránk, amelyet a diktatúra vezető közgazdászai tanácsára vettek fel a pártvezetők. A rendszer jellegéből fakadóan a döntésben a nép nem vehetett részt, hiszen nem voltak szabad választások, így nem lehettek megbízott képviselői, emiatt az Antall-kormány joggal kérhette volna az államadósság elengedését. Az akkori MDF-es és SZDSZ-es vezető közgazdászok – ritka egyetértéssel – olyan álláspontot alakítottak ki, hogy felvállaljuk az adósságot, amivel persze kivívtuk a bankvilág elismerését, csakhogy a nagyvonalú gesztus, amit az új, naiv kormány gyakorolt, nagyon sokba került. Mivel a húszmilliárdot nem tudtuk néhány év alatt visszafizetni, a kamatai azóta szintén húszmilliárdra rúgtak. Vajon értek-e a vállveregetések negyvenmilliárd dollárt?
Noha 1990-ben volt húszmilliárd dollár adósságunk, az állami vagyon ennek a négyszeresére-ötszörösére rúgott, ezért még reménykedhettünk, hogy sikeres privatizáció révén a költségvetés anynyi forráshoz jut, amivel néhány év alatt törlesztjük hiteleinket. A politikai elit által levezényelt, neoliberális elveket követő privatizációs folyamat, most már kijelenthetjük, katasztrofális eredményeket hozott. Nincs szükség különösebb részletezésre, elég csak egy tényt említeni: 2007-re eltűnt a 80-100 milliárd dolláros közös vagyon 90 százaléka, és húszmilliárd helyett 60-70 milliárd dollárnyi adósságunk van, ami napi három–öt milliárd forinttal folyamatosan növekszik.
A rendszerváltozás kezdetén az állami vállalatok egy része ugyan veszteséges volt, ám gyakorlatilag minden munkaképes személy alkalmazásban állt. A magyar vállalkozók nem rendelkeztek tőkével és megfelelő tapasztalattal, nem bírták volna el a versenyt a külföldi versenytársakkal. A helyzetre való tekintettel a magyar kormányoknak csak fokozatosan, minimum nyolc-tíz éves periódusban gondolkodva kellett volna elfogadniuk azt a globalista követelést, hogy nyissa ki teljesen az országot a külföldi tőke és az áruk előtt. A gyors, készpénzes privatizáció és a korlátlanul beáramló külföldi áru tömeges elbocsátásokhoz vezetett; néhány év alatt a foglalkoztatottak száma ötmillióról négymillió alá zuhant. Az állami vállalatok nagy részét multinacionális cégek vásárolták meg; rájuk hivatkoznak gyakran globalista politikusaink, hogy lám-lám, azok teremtik a munkahelyeket. Sajnos ez nem így van. Ma Magyarországon a multinacionális cégek összesen háromszázezer embernek adnak munkát, ugyanakkor bejövetelük hatására 1,2 millió munkahely szűnt meg. Nem hallottunk arról, hogy a politikusok közül valaki is utalt volna arra, hogy a privatizációval munkanélkülivé, majd kényszernyugdíjassá váltak létfenntartásához talán a multiknak is hozzá kellene járulniuk.
A gyors, készpénzes privatizáció nemcsak dollártízmilliárdok elvesztését jelentette, hanem az állami beavatkozás lehetőségének csökkenését is, ami ellentétben a neoliberális közgazdászok vélekedésével, hatalmas károkat okozott a közjónak. Az Antall-kormány nagy hibája volt, hogy szinte az egész mezőgazdasági feldolgozóipart privatizálta, azaz külföldiek kezébe tette a mezőgazdaság sorsát. Ehhez járult még, hogy a gazdálkodók számára több cikluson át nem volt elérhető hitel, valamint a kormányzatok szinte ellenőrzés nélkül engedték be a külföldi mezőgazdasági termékeket. A neoliberalizmus elveinek szolgai követése oda vezetett, hogy ma a magyar mezőgazdaság a kádárihoz képest negyven százalékkal (!) kevesebbet termel, az elmúlt években gazdák tízezrei mentek tönkre, és küszöbönáll a magyar föld kiárusítása.
A kilencvenes évek elején a lakosság komolyan hitte, hogy a kapitalizmusra való áttérés jelentős életszínvonal-növekedéshez vezet, aminek az alapját majd a megnövekedett reálkeresetek adják. Itt érte a legnagyobb csalódás az embereket. Az Antall- és a Horn-kormányok idején az életszínvonal a kádárihoz képest 30-40 százalékkal csökkent, de a helyzet azután sem javult. A legnagyobb munkaadó, az állam, amely ma is kétszer annyi embernek ad munkát, mint a multik összesen, politikai ciklusokon át mesterségesen alacsonyan tartotta a béreket, hogy ezzel segítse a munkaadók költségeinek alacsonyan tartását. Az a képtelen helyzet állt elő az elmúlt tizenhét évben, hogy a kormányoknak fontosabb volt a magántőke profitja, mint az őket megválasztó polgárok fizetése. Ma a magyar GDP már eléri az uniós átlag hatvan százalékát, ugyanakkor a keresetek csak negyven százalékon állnak, ami azt sugallja, hogy most sem fizetik ki a termelékenység alapján járó munkabér 33 százalékát. A helyzet azonban rosszabb, ugyanis a statisztikai adatok szerint a hazai lakosság tíz százaléka sajátítja ki a jövedelmek negyven százalékát. A „maradék” kilencven százaléknak tehát átlagosan az uniós keresetek 26 százaléka jut, és mivel a hazai és az uniós árszínvonalban már nincs eltérés, életszínvonalunk az uniósnak egynegyede. A különbség nagyobb, mint 1990-ben volt! A lakosság hatvan százaléka uniós mértékkel nagyon szegénynek mondható.
A nagy, tőkés társaságok a számtalan kedvezmény és a nevetségesen alacsony társasági adó miatt szinte semmivel nem járultak hozzá az állam jóléti szolgáltatásainak a finanszírozásához. Mivel a legjövedelmezőbb ágazatok (bankszektor, kommunikáció, útépítés, élelmiszeripar, kereskedelem) a nemzetközi cégek kezében vannak, és innét adó alig folyik be, az oktatásra, az egészségügyre és a kultúrára egyre kevesebb forrás jutott, ezért azok egyre inkább fizetőssé válnak. Kérdés, hogy a két-háromszáz eurós hazai nyugdíjakból és nettó fizetésekből (a nyugat-európai országokban a minimálbér ezer euró felett van) a többség miként tudja fenntartani családját, megvásárolni egészségét és taníttatni gyermekeit. Félő, hogy a hatvan százalék mind egészségügyi, mind anyagi helyzetében egyre mélyebbre süllyed, és átörökíti utódaira szegénységét.
A globalizmust terjesztő, nagy pénzügyi és médiahátterű hatalmi szervezeteknek három kérésük van a nemzeti kormányokhoz, amit ha azok jövőt szeretnének maguknak és pártjaiknak, illik teljesíteniük. Az első az, hogy a nép erőfeszítésével megteremtett közös tulajdont lehetőleg nyomott áron adják el nekik. A második, hogy a megszerzett tulajdon működtetésével termelt profitot alig adóztassák meg. A harmadik, hogy lehetőleg minél több hitelt vegyenek fel. A magyar helyzetet figyelembe véve e három kívánalom mindegyike ütközött a közjó érdekeivel, ennek ellenére az eddigi kormányzatok mindegyike döntési helyzetben a globalista érdekeket helyezte előtérbe. Hogy ide jutottunk tizenhét év után, az ezeknek a döntéseknek köszönhető, amelyekért minden eddigi kormányalkotó párt felelős. Különbséget azért felfedezhetünk közöttük, amit talán úgy lehetne érzékeltetni, hogy az SZDSZ és az MSZP (Horn-, Gyurcsány-kormányok), valamint az MDF (Antall-kormány) először, másodszor és harmadszor is a neoliberalizmus kéréseit valósította meg, míg a Fidesz másodsorban és harmadsorban már tett közjót támogató gazdasági intézkedéseket is. Ha a következő választást a Fidesz nyerné, ahhoz, hogy népünk felemelkedjen, e párt gazdaságpolitikusainak most már elsősorban a közjó érdekeit kellene szem előtt tartaniuk, még akkor is, ha a nagytőke elsődleges képviselői (MSZP, SZDSZ és MDF) ott ülnek majd a parlamentben, és beindul a populistázás (a közjót védő politikusok címkézése) az egész globalista/neoliberális sajtóban.
Hatmillió szegény, nyomott munkabérek, ezekhez képest magas gyógyszer- és energiaárak, fizetőssé tett oktatás és egészségügy, leépített mezőgazdaság, eltékozolt közös tulajdon és hatvan-hetven milliárd dolláros államadósság évi ezeregyszázmilliárd forint kamatfizetéssel; nos ezeket az „eredményeket” hozta a neoliberális gazdaságpolitika. Ideje lenne már olyan gazdasági szakembereket helyzetbe hozni, akik hitelesek, és ennek egyetlen mércéje az, hogy az illető nyilvánosan bírálni merte-e vagy meri-e a neoliberális/globalista rendszert. Bogár László, Lóránt Károly, Csath Magdolna és Nagy Pongrác ilyenek, ám a Fidesz gazdasági kabinetjéből hozzájuk hasonlóan eddig még senki nem tette le a garast, csak Orbán Viktor, igaz, hogy ő nem közgazdász.

A szerző globalizmuskutató, szakíró