Ezeken a hasábokon már írtam a legnépszerűbb román televíziós újságíró, Robert Turcescu önleleplezéséről: a bukaresti kolléga évekig a román katonai hírszerzés fedett tisztje volt. Lapunk hétvégi Magazinjában jelent meg egy cikk a Cotidianul újságírójának, Daniel Befunak a beszervezési kísérletéről: a hírhedt Securitate jogutódjának is tekinthető SRI próbálta őt beszervezni alig öt évvel ezelőtt, miközben Romániában törvény tiltja a sajtóban dolgozók – és mellettük a politikai pártok tagjai, valamint az ügyészségen dolgozók – beszervezését.
Sejtettük, de eddig nem volt rá közvetlen bizonyíték, hogy a szolgálatok nemcsak a régiónkban aktívak, hanem azokban az országokban is, ahol a demokráciának jóval stabilabb hagyományai vannak, mint errefelé. Idén szeptemberben jelent meg Németországban a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori külpolitikai szerkesztőjének, Udo Ulfkottének a könyve, amely egy csapásra az eladási listák élére katapultálta magát, mégsem lehet recenziókat olvasni róla a német sajtóban. A Megvásárolt újságírók – Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát? című kötetről magam is csak Lovas István kollégám Facebook-oldalán olvastam, aztán szombaton mi is interjút közöltünk a német zsurnalisztával, és beszélgetett vele a Hetek című hetilap is.
Udo Ulfkotte tizenhét esztendeig volt a híres és mértékadó FAZ szerkesztője, egy ideig haditudósítója is a Közel-Keleten. Olvasói nem, de a főnökei tisztában voltak azzal, hogy újságírói pályájának kezdetétől fogva kapcsolatban van a német hírszerzéssel. Elmondta beszervezése körülményeit is. Még diák volt a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben meghívták egy kurzusra a Kelet és a Nyugat konfliktusáról. Ideális feltételeket kínáltak egy anyagiakkal nem túl jól eleresztett diáknak: ingyenes program, a szállodát is fizetik, napidíjat, sőt a végén még 150 márkát is adnak annak, aki a kurzust elvégzi. Akkor még nem tudta, hogy a vendéglátók a német titkosszolgálat munkatársai voltak, akik a két hét alatt alaposan felmérték a diákokat, és a tehetségeseknek a kurzus végén együttműködést ajánlottak. A Szövetségi Hírszerző Szolgálattal (BND) való kapcsolat igen gyümölcsözőnek bizonyult, számos előnyt biztosított a fiatal újságírónak: külföldi utakat, exkluzív interjúk lehetőségét, gyors szakmai előmenetelt. A történet legmegdöbbentőbb eleme nem is ez, hanem a tény: az Udo Ulfkotte név alatt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkek egy részét nem a szerző, hanem maga a német titkosszolgálat írta. A megbízásnak van egy másik elgondolkodtató oldala is: néha megmondták neki, miről nem szabad egyetlen sornak sem megjelennie.
A német zsurnaliszta szerint a titkosszolgálat nem kémkedést várt el tőle, hanem nyílt propagandát. „Nagyon szégyellem azt, amit a nagyra becsült Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében munkaként végeztem. Szégyellem magam érte. Akiknek dolgoztam, mindvégig tudták, mit csinálok. Az igazságnak pedig napvilágra kell kerülnie” – fogalmazott lapunkban. Ő ugyan nem Magyarország-szakértő, de az az érzése, hogy az országunk elleni médiatámadások nagy része a hozzá hasonlóan megvásárolt kollégáinak tollából származik, akik megrendelésre írják a cikkeiket. A lehetséges megrendelőkről szólva Sorost, a Bilderberg-csoport tagjait, a David Rockefeller által alapított Trilaterális Bizottságot és egyéb transzatlanti szervezeteket említette meg. Könyvébe egyébként Ulfkotte táblázatokat is szerkesztett, hogy megmutassa, Németország legnagyobb médiumainak vezetői és elit újságírói név szerint mely lobbiszervezetek tagjai vagy mely szolgálatokhoz vannak bekötve. Arról is beszél, hogy a „független” közszolgálati ZDF televízióban majdnem minden szerkesztőnek párttagkönyve van. Mindezek után érthető a német média hallgatása a bestsellerről – Udo szerint egyébként a német sajtóban megjelenő anyagokra a legnagyobb befolyást a hazai titkosszolgálat mellett az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja.
Sokszor írtam arról: jó lenne tudni, hogy a hazai sajtóban ki kinek dolgozik még a saját munkahelyén túl. És itt az idő arról is beszélni, hogy sokat utazó újságíróként valószínűleg magam is felkeltettem több szervezet és szolgálat figyelmét. Főleg az első észak-koreai utam után szaporodtak meg az ebédmeghívások, amikor többen árultak el az átlagosnál élénkebb érdeklődést az általam látottak-fényképezettek iránt. Ilyenkor persze nem úgy kezdődik a megkeresés, hogy „Jó napot kívánok, mi vagyunk a titkosszolgálat”, hanem egy udvarias hívással, vagy levélben azt javasolják, találkozzunk egy kávé vagy kellemes ebéd mellett és beszélgessünk, mindkettőnk hasznára. Egy újságíró a forrásoktól kapott információkból él, ezért öngyilkos módszer minden meghívást lemondani – soha nem tudni, miből lesz a következő nagy sztori. Sokat gondolkodtam, hogyan lehet kibújni a nyilvánvaló beszervezési kísérletek alól – én azt a megoldást választottam, hogy mindenkinek örömmel átadom az útjaimról megjelent újságcikkek fénymásolatát (ez egyébként is megvan már nekik), de az út során készült többi felvételt-jegyzetet nem.
A másik dilemmahelyzet a külföldi utakra való meghívások elfogadása vagy elutasítása. A meghívó nyilván akar valamit, ugyanakkor a magyar sajtó jelenlegi anyagi helyzetében a külföldi utak lehetőségei beszűkültek – a lapok nem tudják, nem akarják kifizetni a magas költségeket. Ilyenkor marad az ember belső erkölcsi tartása: megpróbál kiegyensúlyozottan írni annak az árán is, hogy többet legfeljebb nem hívják meg. Arra is volt példa, hogy alapos háttéranyagokat kaptam követségi munkatársaktól más, velük konfliktusban álló országok lejáratására – ezek nagy része alaposan dokumentált, tényeket tartalmazó dosszié volt, mégsem született cikk belőle. Ugyanakkor nem lehet minden kapcsolatot felszámolni sem, mert néha valóban érdekes, a világ sorsát előremozdító írások születhetnek azokból az anyagokból, amelyre valaki szándékosan hívja fel a figyelmemet. És akkor még nem beszéltünk a politikusok által szállított dossziékról egymás lejáratására (nekem személy szerint nagy szerencsém, hogy igen ritkán foglalkozom belpolitikával), az üzleti érdekből megfogalmazott cikkekről és a sajtóban is eluralkodott korrupció más válfajairól. Ne gondoljuk, hogy csak a politikai újságírás fertőződött meg: a megvásárolt bulvárcikkektől a manipulált gazdasági sajtón át egészen a sportig bezárólag minden területen nagy a baj – jó szívvel már azt sem merném állítani, hogy a horoszkópban és a keresztrejtvényekben biztosan nem találnak hátsó szándékot.
Mindezek tükrében egyértelmű, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben az olvasó van, aki a legtöbb esetben fizet egy adott sajtótermékért. Jóindulatával, jogos tájékozódási szándékával alaposan visszaélve manipulációt adnak a pénzéért, de ezt alapos, tényfeltáró, „független” írásnak álcázzák. Amikor a példányszámok zuhanásán, a nyomtatott sajtó szűkülésén sóhajtozunk, a saját magunk által okozott hitelvesztést sem árt belekalkulálni.
