Quaestor-kötvények: hol a pénz?

Húsvét után az első munkanapon az Országgyűlés „Quaestor-napot” tartott.

Ámde nem ez történt. Emlékeim szerint egyetlenegyszer sem hangzott el a kézenfekvő kérdés: az, hogy a nyomozó hatóságok szerint hová tüntették el a Buda-Cash és különösen a Quaestor illetékesei az összességében több mint 200 milliárd forintnyi összeget, amelynek elcsalásával a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az ellenőrzések után szinte azonnal meggyanúsította őket. A Hungária Értékpapír Zrt. által elkövetett, a másik két ügyhöz képest lényegesen alacsonyabb összegre e helyütt nem térek ki, a tényállás világosnak tűnik: sikkasztás történhetett, az összeg a cég vezetőinél keresendő.

A fel (nem) tett kérdés különösen fontos abban a tekintetben, hogy a Quaestor Hrurira Kft. mint az engedélyezett kötvények kibocsátója 2014 utolsó negyedévében – tehát a botrány kirobbanása előtt mindössze néhány hónappal – kezdte el úgy az engedélyezett 60 milliárdnyi, mint az afeletti 150 milliárdnyi fiktív kötvénymennyiség értékesítését. Utóbbi tétel esetében az elkövető a Quaestor Értékpapír Zrt.

Összesen 210 milliárd forintról van szó. Ennek egy része, vélhetőleg a legális rész mehetett a lejáró kötvények hozamának és tőkéjének kifizetésére, ahogy ez a piacon forgó pletykák szerint az elmúlt években is történt. Ámde a fennmaradó 150 milliárd ennyi idő alatt nem volt beforgatható semmilyen elképzelésbe, vállalkozásba. Már csak azért sem, mert ez a forrás hivatalosan nem létezett. Illegális forrásból legális vállalkozást csak akkor lehet finanszírozni, ha a pénzt előtte tisztára mosták. Azonban a dolgok logikájából következően ez lehetetlen. Miért?

Tekintsük át, mi történhetett a fiktív kötvények esetében. Ezeket a Quaestor-csoport befektetési szolgáltatója adta el a másodlagos piacon. Ha ez így történt, megvalósíthatta a csalás bűncselekményét, mivel a nem létező kötvény vásárlóit tévedésbe ejthette azáltal, hogy velük adásvételi szerződést kötött, a vételárat beszedte, de a maga részéről nem teljesített; viszont azt a látszatot keltette, hogy a vevő értékpapírt vásárolt.

A befektetők tízezreinek pénze azonban megjelent a Quaestor Értékpapír Zrt. számláján. 150 milliárd forintról van szó. Ez a magyar bruttó nemzeti össztermék durván fél százaléka. Ekkora összeget készpénzben felvenni képtelenség, még hónapok alatt sem lehetséges, tehát el kellett utalni. Az elutalt összeg pedig egy legitim forrásból, tisztára mosva – például bevételként vagy vagyontárgy eladásának ellenértékeként – érkezik vissza. Ez feltehetőleg nem történt meg, amint ez a Quaestor-csoport könyveiből kiderülhetett (ha meglenne, már diadalmasan jelezte volna a nyomozó hatóság vagy a felügyelet).

Ha viszont utalások történtek, akkor a pénz útja követhető. Itthon és külföldön egyaránt. Még akkor is, ha külföldi, akár offshore számlákról, vállalatokról van szó, amelyekkel a Quaestor tulajdonosai bőven rendelkeztek a hírek szerint. Ezeket úgy a pénzügyekkel foglalkozó média, mint a döntéshozók sok esetben misztifikálják, az odautalt vagyonokat mint követhetetlen, és a hatóságok számára elérhetetlen értékeket kezelik. Ez azonban hosszú évek óta nem igaz. Mind az országgyűlési képviselők, mind az érintett nyomozó hatóságok, mind az MNB figyelmébe ajánlom a tárgyban Az offshore halála című igen alapos művet (további információ: Azoffshorehalala.com), amely a mai napig kapható. Az említett könyvben részletes útmutatás található az offshore országok hatóságaival történő együttműködésről, amelyek a közvélekedéssel ellentétben igenis együttműködnek bűncselekményből származó pénzek felderítésében és zárolásában, mivel ez elemi érdekük – szintén a közvélekedéssel ellentétben. Esetünkben pedig egyértelmű, hogy a 150 milliárd forint bűncselekményből származik, mégpedig csalásból, ami mindenütt bűncselekmény (nem úgy, mint az adócsalás).

Ehelyett az Országgyűlés kormánypárti és ellenzéki képviselői egymásra licitálva követelik az elérhető vagyontárgyak, mint például nagy értékű autók, sportlétesítmények és egyebek zárolását, amelyek összértéke a Quaestor esetében az ügyészség szerint eléri a 160 milliárd forintot könyvértéken. A Buda-Cashnél a becsült kárérték 62, a lefoglalt vagyon 68 milliárd forintnyi.

Figyelje meg a kedves olvasó, milyen precíz az ügyészség!

Arra, hogy ki határozta meg az említett könyvértékeket, és mitől elfogadható ez olyan cégcsoportok könyveiben, amelyek a magyar történelem legnagyobb csalását követték el, az ügyészség nem tér ki. Azon is ötletel a kormánypárt – az MNB-vel egyetértésben –, hogyan terheljék a kárt a pénzügyi szektorra, és ezáltal végső soron a bankok és befektetési szolgáltatók ügyfeleire. Erre a hozzáállásra megfelelő jelző például a „demagóg”, „lusta”, esetleg a „szakmaiatlan”, szép magyar szóval „kontár”. A kötvényvásárlók más pénzéből történő kártalanítására törekvés közben konszenzus mutatkozik abban a tekintetben, hogy az alapkérdést, azaz hogy hová is tűnt az elcsalt pénz, nem kell megválaszolni. Ez újabb kérdést vet fel.

Vajon miért?

A szerző közgazdász