A kontinens nyugati fele megszabadult a totalitárius uralomtól, keleti felére pedig a jaltai paktumnak megfelelően – felszabadítóként – egy másik totalitárius ország terjesztette ki hatalmát. Az Európa nagy részét beborító, füstölgő romok fölött pedig ott gomolygott a kérdés: ki a felelős mindezért? Ki a bűnös mindazért a szörnyűségért, ami emberek tízmillióinak életét ontotta ki, s hozott olyan gyalázatot a kontinensre, amelyhez foghatóval másutt nem találkozunk? Mivel a háború kirobbantásáért egyértelműen Németországot terhelte a felelősség, a kavargó kérdések a „kollektív bűnösség” válaszában sűrűsödtek össze: a németség kollektíve bűnös mindabban, ami történt. Az a vita, mely ezt követően e kérdés körül alakult ki, ráirányította a figyelmet a fogalom mélyen ellentmondásos természetére is.
A történészek arra mutattak rá, hogy Németországra a jelzett kifejezést a szövetségesek egyetlen hivatalos dokumentumban sem alkalmazták. Viszont gyakran szerepelt a közbeszédben, a publicisztikában és a szemben álló felek különböző célokat elérni kívánó propagandairataiban még a háború idején. Abban, hogy a németség kollektív bűnössége a közbeszéd tárgyává váljon, különösen két személy játszott jelentős szerepet: egy angol arisztokrata, Robert Vansittart, kinek németgyűlölete már évtizedek óta ismert volt, valamint egy neves történész, A. J. P. Taylor, aki a háború után megjelentetett történeti művében festett igen lehangoló képet a német történelemről.
A kollektív bűnösség problémája azonban nemcsak külföldön képezte viták tárgyát, hanem magában Németországban is. Teológusok, politikusok, pszichológusok, filozófusok voltak résztvevői a tisztázó disputáknak. Ekkor jelezték többen is a kollektív bűnössé nyilvánítás hatásának ellentmondásosságát, azt, hogy ez egyszerre lehet a megbélyegzés, valamint a tisztára mosás eszköze.
Elsőként az egyházak emeltek szót a kollektív bűnösség vádja ellen, s jelezték, a németek vonatkozásában is különbséget kell tenni a nemzetiszocialista uralom bűnösei és a szenvedő ártatlanok között. Fontos teológiai érvük volt, hogy a kollektív bűnösség jelentésköre csakis minden ember eredendő bűnösségének értelmében használandó, és nem lehet egy konkrét népre vonatkoztatni. Érvelésük azonban megmaradt a teológiai általánosítás szintjén, ezért – szándékuk ellenére – a tényleges bűnelkövetőknek akár metafizikai kibúvót is adhatott. Aztán előkerült az az érv is – amely a történészek körében is szerepelt olykor –, hogy a nácizmus által elkövetett rémtettek sora nem elszigetelt jelenség, hanem éppenséggel csúcs- (vagy mély-) pontját képezi annak a több száz éven át tartó szekularizációs folyamatnak, mely fokozatosan a nihilizmusba torkollik. S megfogalmazódott náluk az az érv is – amellyel a politikusok is éltek néha –, hogy a németség kollektív bűnössé nyilvánításával tulajdonképpen ugyanazt teszik, amit a nácik követtek el akkor, amikor a zsidóságot illették e váddal. Ezen olykor vitatható tételeket hangoztatók ugyanakkor az elsők között hívták fel a hívek figyelmét az önvizsgálat, a történtekkel való szembenézés és a megbánás gyakorlatának szükségességére is. A pszichológusok közül többek között Carl Gustav Jung foglalkozott részletesebben a kérdéssel. Ő a kollektív bűnösséget alapvetően pszichológiai természetű jelenségnek tartotta, mely valamilyen lelki torzulásra vezethető vissza, és – megfelelő diagnózis felállítása után – gyógyítható. Bár elemzésében sok értékes elem található, felfogásának mégis gyenge pontját jelenti, hogy valamely nép kollektíve beteggé nyilvánítása voltaképpen kivonja az érintettet a felelősségre vonás lehetősége alól.
Az elsősorban közgazdász Wilhelm Röpke – a későbbi német „gazdasági csoda” egyik elméleti megalapozója – a kollektív bűnösség kapcsán történészként a „mulasztás bűnösségére” hívta fel a figyelmet. Úgy vélte, a történtekben része van azon nyugati hatalmaknak is, amelyek a nemzetiszocialista rendszer hatalomra jutását és megerősödését nem akadályozták meg idejében, sőt kezdetben kifejezetten támogatták annak keleti, expanzív politikáját. Arra, hogy a kollektív bűnösség mint mindenkire kiterjedő megbélyegzés milyen károkat okozhat, egy zsidó–orosz felmenőkkel rendelkező német szociológus és történész, Eugen Kogon hívta fel a figyelmet még 1946-ban megjelent könyvében (Az SS-állam. A koncentrációs táborok rendszere). Ő maga hat évig raboskodott Buchenwaldban, így minden személyes oka meglehetett volna arra, hogy indulatokkal telve a kollektív bűnösség vádjával illesse az egész német népet. Kogon azonban felismerte: egy egész nép bűnössé nyilvánítása nem kinyitja, hanem éppenséggel bezárja az önmagába tekintéshez és önvizsgálathoz vezető út kapuit. „A ’sokk’-politika nem a németek lelkiismeretét ébresztette föl, hanem éppen ellenkezőleg, megmozgatta a nép véderőit is azon vádak ellenében, melyek szerint a szégyenletes nemzetiszocialista tettekért egyaránt felelős mindenki. Az eredmény így aztán a kollektív bűnösség tézisének bukása lett.”
A másik oldalról, vagyis a tisztára mosás felől nézve pedig az a helyzet, hogy a valódi bűnösök közül sokan épp a kollektív bűnösség általánosító vádjának hamisságára, támadható pontjaira hivatkozva próbálkoztak kibújni a felelősség alól. Vagyis a kollektív bűnösség elvének hangoztatása gyakorta nem a felelősségre vonást mozdította elő, hanem épp ellenkezőleg, akaratlanul is segédkezet nyújtott az attól való mentesüléshez.
A német filozófusok közül Karl Jaspers volt az, aki az elsők között próbált mértékadó módon szembenézni a németség kollektív bűnössé nyilvánításának súlyos lelki terhével. (A bűnösség kérdése címmel 1945–1946 telén tartott egyetemi előadásai nemrégen jelentek meg magyarul.) Fejtegetése során – talán épp azért, hogy kiiktassa a korábbi fogalomkeveredéseket – igen árnyalt, négyféle megközelítést tartalmazó bűnfogalmat használt; elkülönítette egymástól a büntetőjogi, politikai, morális és metafizikai bűnösséget. Ő csupán a politikai bűnösség esetében tekintette elfogadhatónak valamely közösség bűnössé nyilvánítását, a többi hármat viszont szigorúan személyre szabottnak tartotta. Ugyanakkor úgy gondolta, a németekre a politikai bűnösség kitétel csupán mint állampolgárokra, mint egy politikai közösség tagjaira vonatkoztatható, hiszen nyilvánvalóan van felelősségük abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalom és párt hatalomra juthatott. Jaspers tehát elismerte, van a bűnösségnek olyan szegmense, amely túlnyúlik az egyénen, ám ennek körét ő az állampolgári mivoltra korlátozta.
Azzal viszont ő sem vetett kellően számot, hogy a nemzetiszocializmus (és általában a totalitárius rendszerek) esetében a hatalomgyakorlásnak oly fondorlatos módjával állunk szemben, amelyre a korábbi történelemben nem volt példa. E diktatúra újszerűsége az volt, hogy gyakorlattá vált az állampolgárok széles körének álságos bevonása a történésekbe és bűncselekményekbe, elérve azt a pontot, hogy tulajdonképpen sokan tettestárssá váltak, akár tudtak róla, akár nem, és ez beletorkollt már a cinkostárssá nyilvánítás lehetőségébe is. E jelenségre, amikor már nem az állampolgár, hanem az átlagember van elkerülhetetlenül belekapcsolva a rendszer működtetésébe, s a maga helyén nem csupán az önként jelentkező válik engedelmes csapszöggé, hanem a saját aprócska feladatát elvégző kisember is – nos, ennek megnevezésére találta ki Hannah Arendt a „felelőtlen társfelelős” (irresponsible co-responsible) fogalmát. S az így létrejövő „szervezett bűnösség” rendszeréről azt lehet mondani, hogy kevesebbet foglal magában, mint a kollektív bűnösség üres általánossága, ugyanakkor mégis konkrétabb, kézzelfoghatóbb a „politikai bűnösség” előbb említett fogalmánál. Jaspers azonban Arendtnél sokkal erőteljesebben hangsúlyozta a morális, benső számvetés momentumát, a szigorú önátvilágítás gyakorlatának szükségességét, hogy az ember így jusson el ahhoz, ami mindennél fontosabb: a lelki megtisztuláshoz.
Németország hosszú küzdelmek árán szabadult meg a kollektív bűnösség vádjától. S mi, magyarok, kiknek az a sors jutott, hogy nem egy, hanem két totalitárius rendszert kellett elviselnünk, vajon tartottunk-e számvetést? S ama rendszer működtetéséért, melynek alapjait hazánkban épp hetven esztendeje vetették meg, vajon ki viseli a felelősséget? A büntetőjogi értelemben vett bűnelkövetőkön kívül még kik – esetleg mindnyájan, akik benne éltünk? S vajon ki a bocsánatkérés kötelezettje és címzettje, ha a rendszer áldozatai kényszerűen fenntartói is voltak a rendszernek? Bekövetkezett-e nálunk az az önátvilágítás és önmegtisztulás, melyet Jaspers elvégzendő feladatként állított annak idején a németség elé? S vajon nem késő-e már erre sort keríteni, ha korábban nem történt meg? S azokat a magyarokat, akikre még mindig a kollektív bűnösség súlyos és nemtelen vádja nehezedik, vajon kik és mikor szabadítják meg egyszer?
Az erdő, amely előtt állunk, sűrűbbnek látszik gyermekkorunk meséinek rengetegeinél is.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár.
