A kollektív bűnösségről – 70 év múltán

Az önátvilágítást és önmegtisztulást Jaspers elvégzendő feladatként állította annak idején a németség elé.

Az elsősorban közgazdász Wilhelm Röpke – a későbbi német „gazdasági csoda” egyik elméleti megalapozója – a kollektív bűnösség kapcsán történészként a „mulasztás bűnösségére” hívta fel a figyelmet. Úgy vélte, a történtekben része van azon nyugati hatalmaknak is, amelyek a nemzetiszocialista rendszer hatalomra jutását és megerősödését nem akadályozták meg idejében, sőt kezdetben kifejezetten támogatták annak keleti, expanzív politikáját. Arra, hogy a kollektív bűnösség mint mindenkire kiterjedő megbélyegzés milyen károkat okozhat, egy zsidó–orosz felmenőkkel rendelkező német szociológus és történész, Eugen Kogon hívta fel a figyelmet még 1946-ban megjelent könyvében (Az SS-állam. A koncentrációs táborok rendszere). Ő maga hat évig raboskodott Buchenwaldban, így minden személyes oka meglehetett volna arra, hogy indulatokkal telve a kollektív bűnösség vádjával illesse az egész német népet. Kogon azonban felismerte: egy egész nép bűnössé nyilvánítása nem kinyitja, hanem éppenséggel bezárja az önmagába tekintéshez és önvizsgálathoz vezető út kapuit. „A ’sokk’-politika nem a németek lelkiismeretét ébresztette föl, hanem éppen ellenkezőleg, megmozgatta a nép véderőit is azon vádak ellenében, melyek szerint a szégyenletes nemzetiszocialista tettekért egyaránt felelős mindenki. Az eredmény így aztán a kollektív bűnösség tézisének bukása lett.”

A másik oldalról, vagyis a tisztára mosás felől nézve pedig az a helyzet, hogy a valódi bűnösök közül sokan épp a kollektív bűnösség általánosító vádjának hamisságára, támadható pontjaira hivatkozva próbálkoztak kibújni a felelősség alól. Vagyis a kollektív bűnösség elvének hangoztatása gyakorta nem a felelősségre vonást mozdította elő, hanem épp ellenkezőleg, akaratlanul is segédkezet nyújtott az attól való mentesüléshez.

A német filozófusok közül Karl Jaspers volt az, aki az elsők között próbált mértékadó módon szembenézni a németség kollektív bűnössé nyilvánításának súlyos lelki terhével. (A bűnösség kérdése címmel 1945–1946 telén tartott egyetemi előadásai nemrégen jelentek meg magyarul.) Fejtegetése során – talán épp azért, hogy kiiktassa a korábbi fogalomkeveredéseket – igen árnyalt, négyféle megközelítést tartalmazó bűnfogalmat használt; elkülönítette egymástól a büntetőjogi, politikai, morális és metafizikai bűnösséget. Ő csupán a politikai bűnösség esetében tekintette elfogadhatónak valamely közösség bűnössé nyilvánítását, a többi hármat viszont szigorúan személyre szabottnak tartotta. Ugyanakkor úgy gondolta, a németekre a politikai bűnösség kitétel csupán mint állampolgárokra, mint egy politikai közösség tagjaira vonatkoztatható, hiszen nyilvánvalóan van felelősségük abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalom és párt hatalomra juthatott. Jaspers tehát elismerte, van a bűnösségnek olyan szegmense, amely túlnyúlik az egyénen, ám ennek körét ő az állampolgári mivoltra korlátozta.

Azzal viszont ő sem vetett kellően számot, hogy a nemzetiszocializmus (és általában a totalitárius rendszerek) esetében a hatalomgyakorlásnak oly fondorlatos módjával állunk szemben, amelyre a korábbi történelemben nem volt példa. E diktatúra újszerűsége az volt, hogy gyakorlattá vált az állampolgárok széles körének álságos bevonása a történésekbe és bűncselekményekbe, elérve azt a pontot, hogy tulajdonképpen sokan tettestárssá váltak, akár tudtak róla, akár nem, és ez beletorkollt már a cinkostárssá nyilvánítás lehetőségébe is. E jelenségre, amikor már nem az állampolgár, hanem az átlagember van elkerülhetetlenül belekapcsolva a rendszer működtetésébe, s a maga helyén nem csupán az önként jelentkező válik engedelmes csapszöggé, hanem a saját aprócska feladatát elvégző kisember is – nos, ennek megnevezésére találta ki Hannah Arendt a „felelőtlen társfelelős” (irresponsible co-responsible) fogalmát. S az így létrejövő „szervezett bűnösség” rendszeréről azt lehet mondani, hogy kevesebbet foglal magában, mint a kollektív bűnösség üres általánossága, ugyanakkor mégis konkrétabb, kézzelfoghatóbb a „politikai bűnösség” előbb említett fogalmánál. Jaspers azonban Arendtnél sokkal erőteljesebben hangsúlyozta a morális, benső számvetés momentumát, a szigorú önátvilágítás gyakorlatának szükségességét, hogy az ember így jusson el ahhoz, ami mindennél fontosabb: a lelki megtisztuláshoz.

Németország hosszú küzdelmek árán szabadult meg a kollektív bűnösség vádjától. S mi, magyarok, kiknek az a sors jutott, hogy nem egy, hanem két totalitárius rendszert kellett elviselnünk, vajon tartottunk-e számvetést? S ama rendszer működtetéséért, melynek alapjait hazánkban épp hetven esztendeje vetették meg, vajon ki viseli a felelősséget? A büntetőjogi értelemben vett bűnelkövetőkön kívül még kik – esetleg mindnyájan, akik benne éltünk? S vajon ki a bocsánatkérés kötelezettje és címzettje, ha a rendszer áldozatai kényszerűen fenntartói is voltak a rendszernek? Bekövetkezett-e nálunk az az önátvilágítás és önmegtisztulás, melyet Jaspers elvégzendő feladatként állított annak idején a németség elé? S vajon nem késő-e már erre sort keríteni, ha korábban nem történt meg? S azokat a magyarokat, akikre még mindig a kollektív bűnösség súlyos és nemtelen vádja nehezedik, vajon kik és mikor szabadítják meg egyszer?

Az erdő, amely előtt állunk, sűrűbbnek látszik gyermekkorunk meséinek rengetegeinél is.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár.