Gyengülő túlélési ösztönök

Kevés az esély a menekültügy európai szintű megoldására.

Nyugat-európai példák mutatják, hogy sokszor még a második-harmadik generációs menekültek sem képesek beilleszkedni az európai társadalomba, elfogadni az itt honos normákat. Elég, ha csak az egyre sűrűbben előforduló franciaországi nemzetiségi villongásokat tekintjük. Nem is kell ezen csodálkozni, hiszen például a nők társadalomban betöltött szerepéről gyökeresen más elképzelése van egy európainak, vagy ha úgy tetszik, egy kereszténynek, mint egy mozlimnak. Elég, ha csak a szigorú öltözködési szabályokat tekintjük, amelyre manapság mi is igencsak sok példát láthatunk a bevándorlók között.

Valamiféle megoldásra tehát szükség lenne, mert a félreértelmezett keresztényi magatartást – segítjük őket, élelmet, szállást adunk nekik – sok esetben a társadalom gyengeségeként értékelik, s hosszú távon visszaélnek vele, amint az idézett svéd példa is mutatja. Nem kell Nobel-díjas tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, a megoldást nem Európában kell keresni. Nemcsak azért, mert így kényelmesebb nekünk, hanem azért is, mert azoknak, akik valahonnan Ázsiából, Afrikából elindultak, fogalmuk sincs arról, mi várja itt őket. Úgy tűnik, sokan arra számítanak, itt tejjel-mézzel folyó Kánaánba jutnak, ahol még a kerítés is kolbászból van.

Persze, ha tágítunk kissé a látókörünkön, s történelmi távlatból tekintünk a helyzetre, más szempontok is fölvetődnek, s talán egy elképzelt megoldás is körvonalazódni látszik. Hiszen mi is történt az elmúlt fél évezredben? A kontinens nyugati feléről induló európai gyarmatosító nemzetek igába hajtották az ázsiai országok jó részét, s szinte egész Afrikát. A fekete kontinensen még az országhatárokról is a gyarmatosító hatalmak döntöttek. De évszázadokon keresztül fizetség nélkül vitték ki innen a nyersanyagot, nem is beszélve a rabszolgákról. A gyarmatbirodalmak felbomlása után is csak jellegében változott a kizsákmányolás: már nem országok, hanem óriáscégek húzták-húzzák a hasznot ezekből az alávetett országokból. Igaz, cserébe ők is adtak valamit: háborúkat exportálnak, hogy eladhassák a fegyvereiket.

Olyan megoldást kellene találni a mostani menekültáradatra, amely mindkét félnek előnyös. A közelmúltban (mások mellett) az olaszok is fölvetették: ott kell megoldani a problémát, ahol keletkezik. Vagyis a kibocsátó országokban kell olyan helyzetet teremteni, hogy ne is akarjanak eljönni onnan az emberek. Ez persze – bár minden épeszű ember szerint a legjobb megoldás lenne – a jelenlegi, profitelvű társadalomban elképzelhetetlen. Amikor a francia Thomas Piketty közgazdász számokkal bizonyította be, hogy a multinacionális cégek korában évről évre nőnek az úgynevezett fejlett társadalmakban is a jövedelmi, vagyoni különbségek, s egyre nagyobb a szakadék a néhány százaléknyi dúsgazdag és a szegények tömege között, akkor megvalósíthatatlannak tűnik, hogy ezek a cégek akár egyetlen centről is lemondjanak a feltörekvő országok javára. Ezt a vélekedést erősíti az a tény is, hogy az ilyenfajta magatartás még a kontinensen belül sem jellemző rájuk. Az Európai Unió keleti bővítése is az ő szájuk íze szerint történt: piacot vettek a bővítéssel, hogy legyen hol értékesíteni termékeiket, s a gyarmatosítás korát követően is legyen honnan jövedelmet kiszivattyúzniuk. Annál is inkább ideje lenne ezen cégek áldozatvállalásának, mert az amerikaiak kivételével azokból az országokból indultak, amelyek a gyarmatosításban élen jártak, tehát bőven lenne mit törleszteni egykori gyarmataiknak.

Úgy tűnik tehát, hogy mindenki számára üdvözítő lenne, ha a kibocsátó országokban oldanák meg a menekültek gondjait, s elméletileg az ehhez szükséges összeg is rendelkezésre állna, ha nem akadályozná annak eljuttatását rendeltetési helyére az emberi mohóság. S ha meg is lenne a segítés szándéka – ahogy nincs meg – ezekben a cégekben, illetve államokban, akkor is hatalmas összeget kellene költeni az érintett területek fejlesztésére. Nem csupán egyszeri beruházásról lenne szó, vagy néhány évig tartó segítségről, hanem hosszú évtizedeken keresztül zajló folyamatról. Talán nem túlzás azt mondani: ez lehetne az emberiség egyik legnagyobb és legnemesebb küldetése. Ha tetszik, ez lehetne a képmutató álkereszténység helyett a krisztusi értelemben vett igazi keresztényi megoldás. Akik pedig tagadják Európa keresztény gyökereit, mondhatnák azt, így teljesedhet ki a liberális eszme. De minden bizonnyal nem teljesedik, s így a mindenki által óhajtott megoldás sem születik meg. Mert ha megvalósulna, az egyben a profitelvű társadalom végét is jelentné. S erre még nem érett meg a helyzet.

Pedig már ideje lenne.