Világszerte hatalmas sikerrel vetítették a 70-es évek közepén Charles Bronson Bosszúvágy című filmjét. A kritikusok fanyalogtak: helytelen, veszélyes üzenetet közvetít a film, ám a nézők szívesen azonosultak az önbíráskodó főhőssel. Sokan tapasztalták közvetlenül is, vagy érzékelték, hogy általános gyakorlattá válik: az állam egyre kevésbé képes ellátni egyik alapvető feladatát, megóvni az állampolgárokat a bűncselekményektől, illetve az elkövetett bűncselekményeket igazságosan megtorolni. Korábban is számos, „a magam kezébe veszem az igazságszolgáltatást” típusú film készült, a Bosszúvágy mégis egy új típusú igazságosztó figuráját teremtette meg, a jogállami önbíráskodóét.
A világ nyugati fele látványos átalakuláson ment keresztül azokban az időkben. A világháború pusztításai sokkolták az embereket, és ez ideológiai és morális változásokat eredményezett. Nem a hagyományos értékek veszítették érvényüket, hanem több, azokra épülő alaptétel. A világháború után felnövő nemzedékek nem akartak úgy élni, mint a szüleik. Ez irányú törekvéseiket segítette a gazdaság soha nem látott, rohamos fejlődése, és annak következményeként az életkörülményekben beállott óriási változások is megszabtak bizonyos társadalmi folyamatokat és reflexeket. Különböző társadalmi csoportok és kisebbségek vívták meg a maguk magánéleti forradalmát, amelyek aztán az egész társadalmat átformálták. Bár súlyuk és fontosságuk alapján nem lehet egy napon említeni őket, az egyszerűség végett mégis egymás mellé sorolhatók, hiszen a 60-as, 70-es években aktivizálódtak a polgárjogi mozgalmak, a lázongó diákok, a vietnami háború ellen tiltakozó civil szervezetek és megszámlálhatatlanul sok, az életmódot önálló irányzatként megjelenítő mozgalom. A gyógyszeres fogamzásgátlás megjelenésének köszönhető a szexuális forradalom, amely többek között azt is eredményezte, hogy a női egyenjogúság reális közelségbe került. (Amelynek egyértelműen a női öntudat az alapja, nem pedig valamiféle férfiúi kegy.) Ez idő tájt felerősödtek más emancipációs törekvések is, bizonyos csoportok hátrányos helyzetét a társadalom kezdi másokkal egyenrangúként kezelni, néhány, addig deviánsnak tartott magatartásformát normálisnak fogadtatnak el.
Voltak persze ezek között nem túl szerencsés vállalkozások is, de amit kiemelhetnénk: mindent beárnyékolt, hogy azon időszak fiatal nemzedékeiben általánossá lett a kábítószerek élvezete. A szabadság álma gyakran öntudatlan bódulat volt csupán, s ezek következménye volt, hogy olykor marginális, abnormális csoportok erőltették rá akaratukat a társadalomra. Öröknek hitt, nagy igazságok relativizálódtak, az illemet és a jó ízlést felváltotta a politikai korrektség, a józan megbocsátást és elfogadást a kikényszerített tolerancia, az igazságot a pragmatizmus.
Az igazságszolgáltatás egyre több törvény hozatott – azok jelentős része őt magát korlátozta, de már egyre kevésbé volt képes gátat szabni az elszabadult szabadosságnak: a rohamosan növekvő bűnözésnek. A Bosszúvágy hőse ebben az úgymond felszabadult világban döbben rá, hogy ott mindenkinek mindent szabad, csak a normális, tisztességes többséget korlátozzák a törvényen kívüliek éppúgy, mint a törvény végrehajtói. A Charles Bronson játszotta figura nem a törvény hiánya miatt kénytelen maga igazságot tenni, hanem a törvények hatástalanságát igyekszik korrigálni. Vagyis megjelent az új hős, aki érvényesíteni akarja az igazságosság legalapvetőbb tételét: a bűn elkövetéséért büntetés, a bűncselekményt elszenvedőnek valamilyen elégtétel jár.
Nálunk akkortájt nem ezekkel a problémákkal vívódtunk, nem volt rá alkalmunk. Négy évtizeddel ezelőtt nálunk még elhitette a propaganda, hogy mindez csak a Nyugat problémája. Csak a rendszerváltás idején döbbentünk rá valójában, hogy a szabadságjogok kiterjesztésének miféle, egyáltalán nem kívánatos kísérő jelenségei vannak. Hogy a megnövekedett szabadságot elsősorban a bűnözők és a különböző törvényszegők tudják kihasználni, a becsületes embereket gyakran korlátozza, olykor béklyóba veri, viszont aki megpróbál maga igazságot tenni, azt a hatóságok a legkíméletlenebbül megbüntetik.
Az utóbbi hetek egyik igazságügyi botránya annak a borosgazdának az esete, aki a pincéjét rendszeresen fosztogató tolvajok ellen úgy próbált védekezni, hogy fagyálló folyadékot öntött a kéretlen látogatók által különösen kedvelt borába. A sajátos fröccs alapos hasmenést okoz a fogyasztójának, de az egyik tolvaj a fagyállós bor mellé bedrogozott, és a többféle kábító anyag együtt a halálát okozta. A bíróság szándékos emberölés miatt ítélte el hét év szabadságvesztésre a borászt, ami még az ügyészség szerint is igazságtalanul sok, de a bírónőt, úgy látszik, nem érdekli a vádhatóság állásfoglalása. A borász kilépett a kijelölt mozgásteréből, a mindenkori hatalom szemében ez az egyik legsúlyosabb bűn.
Vegyünk egy másik esetet. Olyan eseményről van szó, amelynél a károsultak már nem is nagyon reménykedtek, hogy veszteségeiket megtérítik, az elkövetőket megbüntetik, egyszerűen csak némi elégtételre vágytak, és arra, hogy gyanútlan embertársaikat idejében figyelmeztessék, miféle veszélyek leselkednek rájuk, ha hitelt adnak bizonyos vállalkozók ígéreteinek. „Önbíráskodó” akcióik során nem sérült meg senki, de a károkozókat anyagi kár érte, ami a jelek szerint elviselhetetlen a törvények alkalmazói számára. A Fővárosi Ítélőtábla jogerősen megszüntette a Vállalkozások Érdekvédelmi Szövetsége (VÉSZ) nevű civil szervezetet. A főleg építési vállalkozókból álló szövetség arról híresült el, hogy felvonultak olyan objektumokhoz, amelyeket ők építettek, de a megrendelők – bár birtokba vették azokat – nem voltak hajlandók kifizetni a munkálatokat. A vállalkozók az épületeket visszabontották, az általuk beépített alkotórészeket, anyagokat elszállították.
Ezek az akciók különösen sértették az állam presztízsét, hiszen az egyik alapvető funkcióját vették el tőle, hogy gondoskodjék a jogbiztonságról. Ugyanis akinek jogos követelése van, az bírósági úton érvényesítheti. Legalábbis papíron.
S itt álljunk meg egy pillanatra! Ne az önbíráskodás álljon ítélkezésünk középpontjában, hanem gondoljuk csak végig a következőket: egyének és vállalkozások ezrei vergődnek a körbetartozás csapdájában. Az ő törvényes járandóságaikat az adósok nem fizetik ki, de az ő adósságaikat gond nélkül behajtják rajtuk. Csak két jellemző példa: a vállalkozónak az elvégzett, de kifizetetlen munkái után is kell adót fizetnie. Ugyanúgy: a bank akkor is bezsebeli a kintlévőségeit, ha az adós nem kapja meg a törvényes járandóságait. Mi következik mindebből a hétköznapi embernek? Hogy aki szerint hazánkban jogegyenlőség van, az bankár vagy uzsorás? Esetleg védőügyvéd?
Mondani sem kell, egy-egy nem fizető megrendelő nem csak a közvetlen hitelezőjét hozza nehéz helyzetbe. Családok maradnak pénz nélkül, zuhanhatnak nagyon hamar a kiszolgáltatottak, nincstelenek közé. A VÉSZ nevű szervezet fellépett a kilakoltatások ellen, a devizahitel-károsultak érdekében is. Ha sok sikerrel nem is büszkélkedhetett, a maga sajátos módján ráirányította a figyelmet a jogszolgáltatás és az elemi igazságérzetünk közötti szakadékra.
Mert a rendszerváltáskor az áhított szabadsággal együtt annak árnyoldalait is behoztuk Nyugatról. És ne lepődjünk meg, ha előbb-utóbb egy Charles Bronson-féle „igazságosztó” is megjelenik a színen.
