Úgy tűnik, az Európai Unióban egy ideje minden nagy energetikai beruházás túlnő önmagán már a tervezés idején, és automatikusan részese lesz az egymást keresztező gazdasági és egyéb érdekek összecsapásának. Ha nem a bőrünkre is menne ez a játék, a külső szemlélő kényelmes és kaján pozíciójából figyelhetnénk fel az oda- és visszavágások mögül olykor kisejlő szándékokra. Ám az alapkérdés itt mégiscsak az, tudunk-e fűteni és világítani mondjuk harminc év múlva, és ha tudunk, milyen energiaforrásokat használunk majd fel, ezeket kik és milyen áron szolgáltatják nekünk.
A fentiek illusztrálására itt van mindjárt két ügy is. Az egyik az Északi Áramlat II. vezeték építése, a másik a paksi építkezés. Az előbbivel kilenc kelet-európai országnak, az utóbbival magának az Európai Bizottságnak van problémája. Lengyelország, Magyarország, Bulgária, Görögország, Románia, Szlovákia és a három balti köztársaság kormánya szerint nem szolgálná az Európai Unió érdekét, ha a már meglévő mellé egy újabb vezeték kerülné ki a Balti-tenger fenekén haladva a kontinens jelentős részét, hogy közvetlenül szállítson földgázt Oroszországból Németországba.
A kilencek szerint ez destabilizálja Európát, különösen Ukrajnát hozza nehéz helyzetbe. Ha ugyanis megépül az új cső – a tervek szerint 2019-re –, az Ukrajnán és Szlovákián át húzódó, Magyarországot is ellátó Testvériség gázvezetéket úgy lehetne kiiktatni a hálózatból – mit ad isten, ezt is éppen 2019-re vette tervbe Moszkva –, hogy az nem veszélyeztetné a nyugat-európai országok biztonságos ellátását. Szlovákia ugyanakkor elesne évi négyszázmillió euró tranzitdíjtól, Ukrajna pedig még nagyobbat bukna. Azon túl, hogy lenullázódna a tranzitdíjból fakadó bevétele, még a gázellátása is komoly veszélybe kerülne, ráadásul elveszítené geostratégiai pozícióinak jelentős részét. Hogy a bizottság miképpen reagál, azt egyelőre nem tudni, az előterjesztők mindenesetre azt szeretnék, ha decemberi ülésén az Európai Tanács külön vitát folytatna le az ügyről. Úgy hírlik, céljaik mögött tudhatják az Amerikai Egyesült Államok hallgatólagos támogatását is.
De nézzük Paksot. Ha regionális felfordulást nem okoz is, Magyarország számára rendkívüli jelentőséggel bír, mi lesz a vége annak a kötelezettségszegési eljárásnak, illetve az ezzel szinte párhuzamosan meginduló „mélyreható” vizsgálatnak, amelyet Brüsszel a paksi atomerőmű bővítse kapcsán született megállapodáscsomag részleteinek tisztázására indított. A bizottság először azt igyekszik megállapítani, megfelel-e az unió versenyjogi szabályainak, hogy versenyeztetés nélkül, államközi szerződéssel választotta ki a kormány az építkezés kivitelezőjét, az orosz állami tulajdonban lévő Roszatomot. A mélyreható vizsgálat pedig arra keresi a választ, hogy felmerül-e az új blokkok működése kapcsán az állami támogatás gyanúja. Egyik eljárás kimenetelét sem egyszerű megjósolni, mert nem tudtunk semmit sem azokról a tárgyalásokról, amelyek megelőzték Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor tavaly januári megállapodását. Azért volt ez komoly meglepetés, különösen azoknak, akik az előkészületeket figyelemmel kísérték, mert a 2009-es döntést követően hosszú ideig a beruházás nemzetközi versenyeztetéséről volt szó. Úgy tudjuk, egy hatalmas terjedelmű, ezeroldalasnál is vaskosabb tender-előkészítő anyag gyűlt össze, hogy aztán – legalábbis egyelőre – az egész menjen a kukába.
A hirtelen szerződéskötéssel kapcsolatban a magyar miniszterelnök nemrégiben frappánsan csak annyit jegyzett meg, hogy „ahol hús is van, ott légy is van”. Arra célozhatott, hogy hatalmas lobbierők igyekeztek a kormány döntését egy-egy lehetséges pályázó felé hajlítani, de hát a lobbi az még nem törvénytelen. Ami törvénytelen, az a korrupció, s ahhoz meg két fél kell. Egy, aki ken, és egy – sok – másik, akit pedig kennek. Ha olyan emberek kerültek a döntéshozatal körébe, akikről joggal lehet feltételezni, hogy nem tudnak ellenállni a pénz csábításának, az nem a versenyeztetés intézményének a hibája, de nem is a lobbizásé, hanem azoké, akik nem váltják le őket magas pozíciójukból. Tartok tőle, hogy a lobbizásnak tulajdonított, feltételezett korrupció kizárásával mint érvvel nem lehet meggyőzni Brüsszelt a tendereztetés elmaradásának ésszerűségéről – és akkor nem is beszéltünk még arról az apróságról, hogy az orosz légy is csak légy.
A verseny nélküli győzelmükről Kirill Korav, a Roszatom vezérigazgató-helyettese azt mondta, egy atomerőművi beruházás annyira komplikált, egyszerre környezetvédelmi, biztonsági, finanszírozási, üzemanyag-ellátási és logisztikai feladat, hogy annak valamennyi kritériumát nem lehet egyetlen pályázati kiírásban rögzíteni. És kétségtelen, egy atomerőmű nem faék. De ha egy állam a rendelkezésére álló apparátus révén nem képes kezelni egy ilyen helyzetet, akkor az az állam jobb, ha nem épít atomerőművet. Se tenderrel, se anélkül, mert ezek nem osztanak, nem is szoroznak az egyenletben.
Egy kívülálló számára az állami támogatások ügye is kevés fogódzót kínál. Mivel az ezzel kapcsolatos részleteket kereken harminc évre titkosították, csak a leeső információmorzsákat csipegethetjük föl. A magyar kormány váltig állítja, hogy szó sincs állami támogatásról – ezt ugye az unió szabályai tiltják –, sokatmondó ugyanakkor, hogy Németh Lászlóné még nemzeti fejlesztési miniszter korában kijelentette, hogy a paksi bővítésre felvett orosz hitel – 10 milliárd euró, jelen árfolyamon számolva több mint 3000 milliárd forint kölcsönt vettünk fel – költségeit nem építik majd be a paksi áram árába, mert „nem üzleti modellen alapuló” megállapodásról van szó. Ez, ha igaz, nem minősülhet másnak, csakis tiltott állami támogatásnak. Paks ide vagy oda, az a helyzet, hogy Magyarországon mindenképpen építeni kell erőműveket.
Az előttünk álló tizenöt évben 7500 megawatt új kapacitást kell teremteni, ha nem akarjuk előkotorni a pincéből a nagyi petróleumlámpáját. A nukleáris technológia kiemelkedően jó lehetőséget kínál egy alaperőműként szolgáló atomerőmű működtetéséhez, így a paksi építkezés ideális megoldásnak látszik arra, hogy ne szoruljunk áramimportra a jövőben. Amikor 2009-ben szavaztak róla a parlamentben, szinte százszázalékos támogatást kapott a terv, így a rendszerváltás óta szinte páratlan politikai szimpátia kísérte – és megvolt a társadalmi támogatása is. Abban, hogy mostanra ez a támogatottság megingott, hatalmas a kormány felelőssége. A tendereztetés elvetésével létrejött szerződés, majd az ezt követő titkosítás azok számára is megkérdőjelezhetővé tették a beruházást, akik korábban mellette álltak.
A paksi vizsgálat komoly lehetőséget teremt a kormánynak a megingott bizalom visszaszerzésére – kiderülhet, hogy okkal tették azt, amit tettek, de az atomerőmű bővítése és az Északi Áramlat ügyének kezelése az Európai Bizottságnak is jól jön, ha bizonyítani akarja a pártatlanságát. Elvileg mindkét esetben találhatnak olyan problémákat, amelyek miatt teljesen letilthatják a beruházásokat, mint ahogy az is elképzelhető, hogy a jelenlegi, vagy némiképp átírt forgatókönyvek mellett akár mindkettőt rendben lévőnek ítélik. Ha pedig az Északi Áramlat II. megépül, mi meg majd nukleáris üzemanyag-kazetták helyett jó nagy nyugati kerülővel vesszük az orosz fűtőanyagot egy, az atomerőmű helyett kényszerűségből felhúzott gázerőmű számára, azt a magyar közvélemény bizony fogcsikorgatva venné tudomásul.
