Két nagyobb fordulópont volt eddig a 2010-es kormányváltás után nagyüzemi méreteket öltött törvényalkotás menetében, és alapvetően mindkettő kedvező fejleménynek mondható. Az első Áder János köztársasági elnökké választása 2012 tavaszán, míg a második a Fidesz kétharmados többségének elolvadása 2015 februárjában. Az előbbi jelentőségéről kevés szó esik, pedig az új államfő nem csupán retorikai fordulatot hozott elődjéhez, Schmitt Pálhoz képest, aki nem féknek vagy ellensúlynak, hanem „a törvényhozás motorjának” vallotta magát. Áder mindössze annyit tett, hogy elkezdte következetesen betartatni a törvényalkotás formai kritériumait, és nem habozott visszaküldeni a parlamentnek a házszabálytól eltérően elfogadott jogszabályokat. Ezzel véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy a fideszes többség úgynevezett zárószavazás előtti módosítókkal, vagyis az utolsó pillanatban, kapkodva írt át komplett törvényjavaslatokat.
Ennek a változásnak nem csupán elvi vagy technikai jelentősége van. A törvényalkotás folyamata, a parlamenti vita ugyanis nemcsak azt szolgálja, hogy a többi párt is elmondhassa (ellen)véleményét a készülő jogszabályokról – persze azt is, de ennek általában csekély hatása van a végeredményre –, hanem inkább azt, hogy a parlamenti többség korrekciókkal élhessen a kormányzat vagy a képviselők által beterjesztett törvényjavaslatokat illetően. A közvélemény nem fordít ugyan erre különösebb figyelmet, de attól még ez a korrekciós eljárás létezik, és nagyon is szükséges, hiszen egy hatályba lépő új jogszabályban maradt hiba komoly következményekkel járhat. A törvények zárószavazás előtti átírása az ilyen hibák esélyét növeli, amiket aztán újabb törvénymódosítással kell kezelni, s innen már egyenes út vezet ahhoz a közjogi barkácsoláshoz, amely az előző ciklus első felét jellemezte. Áder János határozottabb fellépése – még ha az államfő kizárólag formai, és nem tartalmi kifogásokkal szokott is élni – a törvényalkotás minőségének javulása irányába mutat, ami végső soron minden törvénytisztelő állampolgár érdeke.
Abban a kérdésben, hogy a kétharmad hiánya hasonlóképpen az állampolgárok érdekét szolgálja-e, érthető módon megoszlanak a vélemények. De még a kormány legelszántabb támogatói között is akadnak olyanok, akik elismerik, hogy a hazai viszonylatban példátlan felhatalmazás nem a legjobb reflexeket hívta elő a Fideszből (talán ez is szerepet játszott abban, hogy a veszprémi időközi választáson sokan távol maradtak a jobboldali szavazók közül annak ellenére, hogy köztudomásúlag a kétharmad volt a tét). A szkeptikusabbak pedig bizonyára nem sírják vissza azt az időszakot, amikor a kormánypártok gyakorlatilag bármit megtehettek a törvényhozás terén. 2010 után a hatékonyság lett a jobboldal legfőbb jelszava, s valóban hatékonyan és feltartóztathatatlanul formálta saját képére a magyar közjogi rendszert. A kétharmad elvesztésének éppen az volt a legfontosabb hozadéka, hogy e rendszer keretei már nem alakíthatók korlátlanul, és ha a Fidesz hozzájuk akar nyúlni, akkor az ellenzékkel való együttműködésre kényszerül.
Azt már 2015 márciusában látni lehetett – az első alkalommal, amikor a Fidesz az erőviszonyok változása miatt nem tudta keresztülvinni akaratát a parlamenten –, hogy az addig statisztaszerepre kényszerült ellenzék immár képes borsot törni a kormánytöbbség orra alá. Az elemzők már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy két olyan helyzet állhat elő a közeljövőben, amelyben a parlamenti pártok együttműködésének kérdése kulcsfontosságú lehet: egy esetleges alkotmánymódosítás, illetve az Alkotmánybíróság megüresedő helyeinek betöltése. Mindkettő úgynevezett nagy kétharmados döntés, vagyis az összes képviselő kétharmadának szavazatát igényli –, így nem fordulhat elő, hogy a Fidesz javaslata egy-két ellenzéki képviselő távollétében „átcsúszik” az Országgyűlésen. Az már csak a sors dramaturgiai érzékét bizonyítja, hogy idén januárban e kettő egyszerre került napirendre. A terrorveszélyhelyzet tényállásának bevezetése miatt tervezett alaptörvény-módosítást nem láthatta előre az ellenzék, a küszöbönálló alkotmánybíró-választással viszont számolni lehetett. És hasonlóképpen kiszámíthatónak bizonyult a baloldal reakciója is erre a helyzetre.
Mintha létezne egy titkos forgatókönyv, amelyet követve a rivális baloldali pártok egyre mélyebbre húzzák egymást a népszerűtlenség mocsarába. Valahol érthető, ha egy ellenzéki párt nem kíván felhatalmazást adni a kormánynak arra, hogy hatvan napra rendkívüli jogrendet vezessen be, az viszont már nem törvényszerű, hogy egyeztetni se legyen hajlandó egy a hivatalos szándék szerint az ország biztonságát szolgáló javaslatról. Ezzel csak tálcán kínálja a lehetőséget a Fidesznek arra, hogy azt kommunikálja, a baloldal nem akarja megvédeni hazánkat a terrorizmustól. Az alkotmánybíró-jelölés esetében a szocialisták már hajlottak volna az egyeztetésre, az Együtt és a DK – valamint a baloldali közvélemény militánsabb része – azonban olyan össztüzet zúdított rájuk, hogy végül jobbnak látták visszatáncolni. Az Együtt szerint aki szóba áll a Fidesszel, az Orbán Viktor rendszerének lebontása helyett annak konszolidációján munkálkodik, a DK pedig árulóknak, kollaboránsoknak minősítette azokat a pártokat, amelyek nyitottak a jelöléssel kapcsolatos tárgyalásra.
Pedig valószínűleg a higgadtabb Schiffer Andrásnak van igaza, aki szerint Orbán Viktor csak hátradől, és kér egy kávét, ha a megüresedő alkotmánybírósági helyek betöltetlenül maradnak. A felelősség innentől nem a Fideszt, hanem a kompromiszszumképtelen ellenzéket terheli, miközben a csökkenő létszámú Alkotmánybíróság kormánypárti karaktere mit sem változik. (Hacsak a Fidesz egyezségre nem jut a Jobbikkal, mert akkor erőteljesen jobboldali beállítottságú új alkotmánybíráink lehetnek, amivel a baloldali ellenzék még nagyobb öngólt rúgna magának.) Hogy az önmagáért való rendszerellenességgel mennyit lehet elérni, azt jól mutatják a közvélemény-kutatások számai. A baloldal tehát a saját csapdájába sétál bele a távolmaradással, ráadásul ezzel akarva-akaratlanul maga is a „rendszernek” dolgozik, mondhatni kollaboránssá válik.
A Fidesz mozgásterét jelenleg egy minél pártatlanabb Alkotmánybíróság tudná korlátozni, nem pedig a kivonulás vagy a – továbbra is erőtlen – utcai tiltakozás. Így kifejezetten a kormányoldal érdekét szolgálja, ha az ellenzék önként, demonstratíve távol marad a jelölési folyamattól. Az ellenzéki pártok számára is elfogadható jelöltek megválasztása ellenben nem kizárólag az ellenzék, hanem egyúttal az állampolgárok érdekét is szolgálná. Éppen úgy, ahogy Áder János köztársasági elnökké választása is körültekintőbb jogalkotói munkára késztette a Fideszt. Ez persze korántsem jelentené Orbán Viktor rendszerének lebontását, de egyelőre nincs is jele annak, hogy a választók rendszert akarnának bontani. Lehet, hogy a baloldal „mindent vagy semmit” mentalitásába nem férnek bele a kisebb eredmények, de ettől még mindannyiunk számára előrelépés lenne, ha valamivel erősebb kontroll működne a törvényhozó hatalom felett.
Valahol ironikus, hogy az utóbbit a korábban rendszertagadóként aposztrofált pártok, a Jobbik és az LMP ismerték fel. Akárcsak azt, hogy ettől még nem válnak kollaboránssá. Ha ugyanis részt vesznek a jelöltállítási folyamatban, azzal nem csökkentik, hanem éppen hogy növelik a Fidesz felelősségét. Hiszen onnantól a kormányoldalnak kell eldöntenie, hajlik-e a kompromisszumra.
