El nem felejtett áldozatok

A japán hadszíntéren a közel kétszázezer kényszerprostituált legalább fele koreai volt.

Néhány éve Dél-Koreában járva magam is találkoztam több áldozattal. Gwangju (Kvangdzsu) településen, a fővárostól egyórányira működik az öregotthon, ahol tíz érintett lakott – a legidősebb 92 esztendős volt. Ott hozták létre a megerőszakolt nőkre emlékező múzeumot és síremléket is, és a területen megrázó szobrokat emeltek az áldozatok tiszteletére. Évente tízezer látogató megy el oda, köztük szolgálatban lévő katonák és iskoláscsoportok is, hogy szembesüljenek a háborús bűnök eme speciális válfajával.

Az akkor már kilencvenesztendős Park Okszun tizennégy éves korában éppen vízért ment a kútra, amikor elkapták, és feldobták egy japán katonai teherautóra. A járműben már ott feküdt összekötözve több gyereklány – mindannyiukat Kínába vitték. Egy katonai táborhely mellett kellett dolgozniuk, néha a konyhán, hétvégenként pedig akár negyven-ötven katona szexuális játékszereként. A katonaorvos gyakran megvizsgálta őt, és időnként bakanccsal jól sípcsonton rúgta, hogy ha el is akarna menekülni, ne jusson messzire. Maguk a katonák sem bántak kesztyűs kézzel az áldozatokkal – egy másik túlélő beszámolója szerint egyszer egy tiszt azzal fenyegette meg őt, hogy „könnyebb lelőni titeket, mint a kutyákat”! A ma már idős nőt fogvatartói 1945-ben engedték el, amikor a front közel került hozzájuk. A bombázások elől a lányok felmenekültek a hegyekbe, és amikor megérkezett a felszabadító szovjet hadsereg, annak tagjai is megerőszakolták őket.

1991-ben harmincöt dél-koreai (köztük három egykori kényszerprostituált) precedens értékű pert indított Tokióban a japán állam ellen, hétszázmillió jenes, mai áron 1,7 milliárd forintos kártérítést követelve a megszállás alatt elszenvedett megpróbáltatásokért. Erre nem került sor, Japán évekig hallani sem akart az ügyről, és a helyzetet csak tovább mérgesítette, hogy novemberben meghalt a pert indító egykori szexrabszolgák utolsó élő tagja, egy 89 éves asszony is.

1996-ban az akkori japán kormányfő ugyan bocsánatot kért levélben mintegy háromszáz idős Fülöp-szigeteki, dél-koreai és tajvani nőtől, de ezt az érintettek nem tartották elegendőnek. Tokióban létrehoztak egy magánsegélyalapot is, így kerülve el a látszatát is annak, hogy hivatalos japán felelősségvállalás történik. Japán egyébként korábban többször hivatkozott arra, hogy amikor 1965-ben Szöullal rendezték viszonyukat, vagyis újra felvették egymással a diplomáciai kapcsolatot, akkor ezt a kérdést is megoldották, több mint 800 millió dollárnyi gazdasági segélyt nyújtva a koreaiaknak.

A tavaly december végén bejelentett történelmi megállapodás során Kisida Fumio japán külügyminiszter azt közölte a dél-koreai kollégájával, Jun Bjungszével lezajlott találkozója után, hogy Abe Sindzó japán miniszterelnök „ismételten bocsánatot kér” Dél-Koreától, és a kormány felajánl egy egymilliárd jenes (2,45 milliárd forint) segélyalapot azoknak az idős dél-koreai nőknek a támogatására, akiket a világháborús japán megszálló erők prostitúcióra kényszerítettek. Dél-Korea a megállapodás szerint a japán ígéret beváltása esetén végérvényesen lezártnak tekinti az ügyet.

Ne gondoljuk, hogy ehhez a témához nekünk nincs közünk: két éve magyar dokumentumfilm készült Elhallgatott gyalázat címmel arról, hogyan erőszakolták meg a felszabadító szovjet hadsereg tagjai a magyar nőket. Skrabski Fruzsina utolsó előtti pillanatban elkészült, felkavaró filmjében az egyik orosz megszólaló a múlt iránti megengedő nagyvonalúsággal arról beszélt: „kicsapongás” minden hadseregben előfordul. Az is kiderült, hogy a legkegyetlenebbek a lovas kozák alakulatok voltak, akik Nyíregyháza környékére érkezve sokat megerőszakoltak és megöltek a polgári lakosság nőtagjai közül – van olyan riportalany, akinek a nővérét úgy lőtték fejbe mellette, hogy ő végig fogta az áldozat kezét. A megszégyenített magyar lányok-asszonyok közül sokan nem tudtak együtt élni a szégyennel, és öngyilkosok lettek. Mások felnevelték az így fogant gyereket, vele sem osztva meg a szörnyű titkot.

Lenne mit tanulni a koreaiaktól: ugyan jelenleg már csak negyvenöt idős túlélőt tartanak számon, a szöuli japán nagykövetség előtt 1992 óta (!) minden szerdán tiltakoznak a II. világháborúban megerőszakolt-elhurcolt nők és támogatóik. Évtizedeken át következetesen ugyanazt kérték: a japán kormány hivatalosan kérjen bocsánatot tőlük; próbálják meg felkutatni az akkori felelősöket és büntessék meg őket; az erőszakról tanítsanak a japán iskolákban, és a történet kerüljön be a történelemkönyvekbe, mert csak így látnak garanciát arra, hogy többet nem fog előfordulni. A demonstrálók még egy szobrot is állítottak a diplomaták szeme elé – a szexrabszolgát ábrázoló alkotást a mostani megállapodás értelmében a dél-koreai hatóságok el fogják bontani.

Úgy tűnik, a kompromisszummentes küzdelem meghozta a gyümölcsét. Talán nekünk sem ártana a távol-keletiek konok kitartását eltanulni.