A józanság dicsérete

Építkezési tanácsok csokosoknak egy rendtartó székely faluból.

A másik megfontolandó tanács: építkezzünk fokozatosan, adósságok nélkül. A régi székelyek úgy gondolkodtak, hogy előbb egy kicsit építettek, az induló lehetőséghez igazodva, de már az alapozásnál gondoltak arra, legyen hová bővíteni, ha megváltozik a helyzet. És abból kell építkezni, ami rendelkezésre áll, nem a divatok szerint – ha valakinek fából van több, ne akarjon mindenáron betonpalotát, mert a szomszéd is azt csinálta. A helyi anyagokkal való építkezés gazdaságosabb és kevesebb energiát pazarol el – lehet, hogy jobban mutat a messziről ideszállított anyag, de idegen marad örökre.

Egy másik fontos észrevétel: fogadjuk el, sőt segítsük elő az elmúlást! A természetes anyagok (fa, kő) szépen öregednek, patinát adnak az épületnek. A műanyag ablak, a polisztirolhab új állapotban sem szép, ráadásul pár évtized múlva borzalmasan fog kinézni. Nem ciki bontott építőanyagot használni – régen is ezt tették az emberek, az elhagyott várakból például egész városrészek épültek. A kétszáz évvel ezelőtt szakszerűen kivágott és kezelt faanyag lehet, hogy tovább tart, mint a vadonatúj, és sokkal jobban mutat. A szép kő évszázadok múlva is szép lesz, de a betont nem lesz kedvünk újrahasznosítani. Házból sem kell feltétlenül újat építeni, ha újra lehet hasznosítani a régit – elfeledett mesterek keze nyomát felfedezve kapcsolatba kerülünk a saját múltunkkal, és továbbviszünk valamit, amit érdemes továbbadni. Próbáljunk magunk is részt venni a folyamatokban, sőt akár az egész családot bevonni: a házunk építésére és szépítésére fordított idő nemcsak munka, hanem szórakozás, művészet, önmagunk és gyerekeink nevelése is lehet egyben.

Ne a szomszéd ízlése legyen a mérvadó, és ne essünk túlzásokba! Nem itt kell bebizonyítanunk, hogy mi többre és jobbra vagyunk képesek, mint más. A szerénység nagy érték, még ha nem is annyira nyilvánvaló ez ebben a harsány világban.

A természet alkotta formák tökéletesek – nem kell mindennek nyílegyenesnek, derékszögnek, passzentosnak lennie. A faanyag veszít keménységéből, ha a rostokat elvágva tökéletesen szögletesre fűrészeljük. A szépségéből is veszít – igaz, hogy nehezebb építkezni a szabálytalan formákból, de sokkal szebb lesz az eredmény. Ugyanakkor ne a lakóházunkon kísérletezzünk, mert ha balul sül el az eredmény, egy egész életen át isszuk a levét. Pompásan ki lehet próbálni a forradalmi ötleteket a melléképületeken is!

A székelyföldi cikk kitűnően illusztrálja azt is, hogy a mostani divat, vagyis minél távolabb költözni a többi embertől, mennyire nem gazdaságos. Régen több volt a hely, mégis a falvakban a házakat szinte összeragasztották, és a csűrök vonala egy biztonsági gyűrűt jelentett a falunak. Védte a széltől, a vadállatoktól a telket, és persze az sem mindegy, hogy télen mennyi havat kell letakarítani az útról, vagy építéskor hány méternyi villany- és vízvezetéket kell elvezetni. Őseink tudták, miért építkeznek szorosan egymás mellé, még akkor is, ha nem voltak a legjobb barátok. Az ember társas lény.

Ehhez szorosan kapcsolódik a közösen végzett munka öröme. Ha bevonjuk a tágabb családot, a barátokat az építkezésbe, kevesebbe is kerül, és emberi kapcsolataink is javulnak (nem mellesleg az is kiderül, ki az igazi barát). A kaláka nem butaság – erősebb lesz tőle a közösség akkor is, amikor egyik tagja bajba kerül. Persze ez oda-vissza alapon működik: ha rajtunk segítettek, később, amikor másnak lesz szüksége dolgos kezekre, nem kereshetünk kifogásokat. Székelyföldi házak gerendáin gyakran látható felirat, amely által a ház tulajdonosa megköszöni a segítséget. Medeséren például így: „Isten és jó baráti segedelmével építette László Péter életének 60-ik esztendeibe 1829”.

A legfontosabb tanács a végére: ne stresszeljük agyon magunkat, nem dől össze a világ, ha nem nekünk lesz a legszebb, legjobb, legcsicsásabb házunk. És ne féljünk tanácsot kérni építésztől, mert ez is egy szakma, amit éveken át kell tanulni ahhoz, hogy valaki jó legyen benne. Félő ugyanis, hogy a tízmillió politológus, futballszakértő és ki tudja még, mi után a tízmillió házépítőmester országa leszünk hamarosan.

Van a Székelyföldön egy falu, Korondnak hívják. Magasan fekszik, földje nem túl jó, ezért nem voltak gazdagok a lakói. Aztán valaki kitalálta, hogy a termőréteg alatt lapuló sárgás, tapadós agyagból korongozni kellene, mázas edényeket készíteni. A terv bejött, a települést fazekasfaluként ismeri a világ. Amikor az embereknek kezdett jól menni a szekér, hatalmas, kétszintes házakat építettek, hogy jelezzék, erre is van már módjuk. Aztán leélték az életüket a telek sarkában meglapuló nyári konyhában – a fűtetlen, hideg tisztaszobákba csak piros betűs ünnepen ment be a család. Ha jól tudom, a magyarországi falvakban is megfigyeltek szociológusok hasonló jelenséget ott, ahol hirtelen megváltozott – jó irányba – az emberek anyagi helyzete.

Félreértés ne essék, senkitől sem irigylem a nagy házat, a jobb lehetőséget. Azt sem akarom mondani, amit egyesek állítanak, hogy a csok lesz a Fidesz frankhitele. Mindössze azt szeretném, hogy a nagy nekibuzdulásban ne essünk át megint a ló túlsó oldalára.