Megnevelt középosztály

Nem az iskola tehet arról, hogy nem azonos feltételekkel indulunk az életben.

Hol kell tehát meghúzni az egyenlő esélyek startvonalát? A születésnél? Az általános vagy a középiskolába való felvételinél, esetleg az ott töltött éveknél? Vagy az egyetemi felvételinél, esetleg a munka világában valahol? Egy nemzedék születéskor elrajtolt tagjait hányszor kell visszaparancsolni a startvonalhoz? Nem igazságtalan ez a tehetségesekkel és szorgalmasokkal szemben?

De nézzük az iskola kérdését. Természetesen nem gondolom, hogy valamiféle szociáldarwinizmus jegyében az iskolai gyűrődést kevésbé jól viselő diákokat a „hulljon a férgese” elv alapján veszni kellene hagyni. Biztos vagyok benne, hogy jó esetben egy iskola tanárai felfedeznek és gondoznak akár halmozottan hátrányos helyzetű tehetségeket is, külön figyelmet fordítanak a magatartás-zavarosokra, és igyekeznek többet foglalkozni azon átlagos diákokkal is, akiknek megnehezítik a tanulást az otthoni körülmények. Abban is biztos vagyok, hogy ilyen jó helyzetben kevés iskola és kevés tanár van: akármilyen elkötelezett is valaki, a tananyag mennyisége, az adminisztráció sokasága és a feladatok sokrétűsége miatt nem lesz sok ideje és energiája minderre.

A költséges különórák, felvételi előkészítők gyakran csak a középosztálybeli családok számára elérhetők, szülői odafigyelés nélkül pedig nem jut a gyerek egyről a kettőre. Az iskola azonban mégsem arra való, hogy a családi háttér okozta különbségeket kiküszöbölje – sőt, ezt egyenesen nem tudja megtenni. Jó esetben – és ma Magyarországon kevés a jó eset, de azért nem is ritka – tud rajta enyhíteni, tud segíteni a hátrányos helyzetűeknek megküzdeni és fennmaradni a víz színén, a tehetségeseknek kiemelkedni. De a családi háttérből adódó különbségek alapvetően mindig is meg fognak maradni.

Semmivel sem lehet pótolni ugyanis, hogy otthon a szülő foglalkozik a gyerekkel. Akármilyen könnyű vagy nehéz a tananyag, akármennyire gondoznak tehetséget az iskolában, akivel foglalkoznak a szülei, együtt írják vele a leckét, éjszakába nyúlóan „rátanulnak” vele a tananyagra, netán még zenélni és sportolni is eljáratják, az mindig előnyben lesz azzal szemben, akit elhanyagolnak otthon. Nehezen lehet ezt kiküszöbölni, ahogy akármilyen ingyenes szakkörökkel sem lehet megakadályozni – és nem is kell –, hogy a módos szülők plusztanfolyamokra járassák a gyereket. A sok pénzért szervezett tanfolyam pedig mindig igényesebb lesz, mint az ingyenes szakkör. Aki pedig háromezres könyvtárba születik bele, az mindig előnyben lesz azzal szemben, akinek az otthoni könyvtára kimerült a kötelező Petőfi-kötetekben, néhány regényben és a Sikerkalauzban. Lehet ezt igazságtalannak tartani, de vajon nem azért épít könyvtárat az egyszeri bölcsész, hogy ha már sok pénze nincs, legalább tudásban felvértezze a gyerekét, akinek csak le kell vennie a polcról a további tájékozódás alapjául szolgáló könyvet, és már nem kell megvennie mindazt, amit ráhagytak, csak bővítenie tetszés szerint?

Mit is kellene előnyben részesítenie az iskolának, ha nem a középosztály értékrendjét, tudását és magatartását? A felzárkóztatás jó dolog, de mihez zárkóztatunk fel? Azok a hátrányos helyzetűek, akik ki akarnak törni, és szeretnék, hogy gyerekeiknek jobb legyen, nem épp a középosztályt tekintik mintának? Nem oda akarnak felzárkózni? A kérdés költői, a válasz rövid: dehogynem.

Lehet, hogy a gimnáziumok elméleti tudást adó tananyaga – amennyiben ezt értjük „középosztályoson” – nem adekvát az inkább a kétkezi munka világában elhelyezkedő, hátrányos helyzetű rétegek számára, de akkor ott vannak a szakközépiskolák, szakmunkásképzők – amelyek amúgy az esélyegyenlősítők szemében a leszakadást növelő intézmények. A tananyag mennyiségén lehet vitatkozni, de a nehéz matekfelvételi mindenkinek nehezebb, és ugyanolyan jól mutatja a különbségeket, mint a könnyebb feladatsor.

De ha a tananyagról vitatkozunk is, végképp nem értem, mi a baj a középosztály értékrendjével és magatartásmintájával. Mégis milyen mintát kellene átadni? Hogy ne dolgozz, és lopd el a padtársad szendvicsét? Hogy ne fürödj este? Hogy nézd le a rendőrt, verd meg az asszonyt? Vagy mit értünk a középosztály értékrendje és magatartásmintája alatt, ha nem a mindennapos viselkedés és szociális létezés szabályait? És milyen mintákat vegyünk elő, ha nem a középosztályét? Az egykori arisztokráciáét? Amúgy nem rossz ötlet: jó lenne, ha az egykori arisztokrácia értékei beépülnének a középosztályéiba. De nem diszkriminálná-e a középosztálybelieket, ha nem az ő tudásuk, értékrendjük, magatartásuk lenne a minta?

Summa summarum: bizonyára érdemes volna úgy átalakítani az oktatás rendszerét, hogy nagyobb elismerést kapjanak azok a pedagógusok és iskolák, amelyeknél nagyobb a hozzáadott pedagógiai érték. Legyen a tanár érdeke vállalni, hogy hátrányos helyzetű, közepes vagy rossz képességű gyerekekből kihozza a legtöbbet, ami egyértelműen nehezebb, nagyobb feladat, mint jogászt faragni a budai értelmiség csemetéiből. A szegregáció-integráció vita helyett erre volna szükség háromszáz iskola esetében Észak-Magyarországon. De ettől még a minta (ideál) ott is csak a középosztály lehet, mert ha nincs minta, akkor a felzárkóztatás saját farkába harapó kígyó. A középosztályt pedig békén kellene hagyni, sőt, azt kellene célként kitűzni, hogy a középosztály tartósan középosztály tudjon maradni, a hátrányos helyzetűek pedig középosztályosodni tudjanak.

De Nahalka legnagyobb tévedése az, hogy a hátrányos helyzetet az iskola hozza létre. Ott ugyanis legfeljebb napvilágra kerül, nyilvánvalóvá válik. A hátrányos helyzet a családi környezet kérdése: beleszületünk, amit semmilyen iskola nem tud meg nem történtté tenni.

A szerző újságíró