Díjak és szekértáborok

A szokottnál nagyobb figyelem kísérte idén az állami művészeti díjak átadását.

A szokottnál nagyobb figyelem kísérte idén az állami művészeti díjak átadását. Jó előre „kiszivárgott” ugyanis: a Saul fia alkotói az Oscar- mellé a Kossuth-díjat is megkapják. Sokak első gondolata az volt, hogy a döntéshozók nem hibázták el a kihagyhatatlan ziccert, de hamar megjelentek azok a hangok is – jellemzően a Facebook „második nyilvánosságában” –, amelyek elsietettnek, a díjazottak szempontjából kissé korainak tartották az elismerést. Még akkor is, ha máskülönben szívből örültek a film sikerének. A lapunkban is publikáló közíró, Kardos Gábor például így fogalmazott: „a Kossuth-díj nem erre való. Egy életmű elismerése és nem külföldi díjak vagy a világsiker lájkolása. [ ] Függetlenül attól, hogy ezúttal nagyon szerethető és tehetséges embereknek adják, akik idővel nyilván kiérdemelhetnék.”

Vajon a sikert, az ismertséget vagy a tekintélyes életművet kell-e figyelembe venni egy magas állami kitüntetés odaítélésénél? Nem is olyan könnyű kérdés, mert a kettő nem feltétlenül jár együtt. Mivel Nemes Jeles László elsőfilmesként zsebelte be az Oscar-díjat és az azzal járó nemzetközi elismerést, az ő esetében életműről eleve nem beszélhetünk (s legfeljebb csak találgatni tudjuk, vajon segíti-e vagy éppen hátráltatja majd művészi kibontakozását a korán jött díjak súlya). De létezik fordított eset is: hány olyan alkotóról tudunk, akiknek bár jelentős életművük van, nemhogy a szélesebb közönség nem hallott róluk, de még a szűkebb szakmai közeg egy része sem ismeri – vagy nem akarja ismerni – őket. Erre is találunk példát az idei névsorban.

A legmagasabb állami irodalmi díjat, Magyarország Babérkoszorúját ebben az évben két erdélyi költő, Farkas Árpád és Király László kapta. A közösségi oldalon pedig – keserűséget és komoly indulatokat hagyva maga után – Kálmán C. György baloldali-liberális irodalomtörténész feltette az alábbi minősíthetetlen kérdést: „Kik ezek?”

Erről óhatatlanul az jutott eszembe, amikor néhány hete egy a harmincas éveinek végét taposó erdélyi költővel beszélgettem budapesti könyvbemutatója után. Valahogy szóba került, kik azok a kortárs magyar szerzők, aki nem kaptak még Kossuth-díjat, pedig megérdemelnék. Ő elsőként Király Lászlót említette, hangsúlyozva, mekkora hatással volt az idős mester a fiatalabb erdélyi költők több nemzedékére, s milyen gazdag és összetett életmű hitelesíti tekintélyét. Csakhogy – tette hozzá – sajnos nem eléggé ismert az anyaországban, s az irodalmi élet széttagoltsága, szekértáborokba zárkózása sem kedvez az elismerésének. Végül Király László ha nem is Kossuth-díjat, de Babérkoszorút kapott – a reakciók viszont nem erősítettek mást, mint az említett széttagoltságot.

Mindezt nem azért idéztem fel, hogy kijátsszam egymás ellen a két Lászlót, Királyt és Nemes Jelest, mintha választani kellene közülük. Csak így talán jobban megmutatkozik a helyzet fonáksága. Egyfelől ugyanis teljesen egyetértek Kardos Gáborral: a Kossuth-díjnak életművek elismerésére kellene szolgálnia. Csakhogy másfelől semmi jele annak, hogy képesek lennénk művészi teljesítmények, pláne teljes életművek viszonylag objektív, szekértáboroktól független elismerésére.

Amúgy kíváncsi volnék, mit érzett Röhrig Géza, amikor a sors fintoraként előbb kapta meg a Kossuth-, mint a József Attila-díjat. A költőként „államilag” még nem, színészként viszont immár elismert Röhriget persze – aki szimpatikus nyilatkozatainak egyikében tizenötmillió magyar Sauljaként aposztrofálta magát – jól láthatóan nem a kitüntetések foglalkoztatják elsősorban. Talán azért, mert tudja: az igazán fajsúlyos (élet-) művek anélkül is jótállnak magukért.