A 84 éves Jacques Hamel halála szimbolikus volt: jól ismert világunk végét jelképezte. Amikor az idős papot az Iszlám Állam rouen-i pribékjei letérdepeltették és átvágták a torkát, valójában a békeidők Európájával tették ugyanezt. Az idős tiszteletes akkor született, amikor Franciaország még gyarmati nagyhatalom volt. Kamaszként átélte a II. világháborút, majd De Gaulle prosperáló Franciaországában szentelték pappá 1958-ban. Aztán láthatta, amint tíz évvel később a marxisták átveszik a szellemi hatalmat a minisztériumokban és a katedrákon és megkezdik a „francia álom” lerombolását.
Ők, a hatvannyolcasok voltak, akik behívták azoknak a szüleit, akik 2005-ben szétverték és felgyújtották Párizs külvárosait, meg azokét, akik most Szíriából, Líbiából, és még ki tudja, honnan visszatérve öldökölnek Európában. Ők azok, akik most is válogatás nélkül engedik be a migránsokat, és akik mindenáron el akarják kerülni, hogy bárki nyilvánosan párhuzamot vonjon az érkezők származása és értékrendje között. Pedig az összefüggés teljesen nyilvánvaló: mindazoknál, akik már gyerekként is csak a Korán szélsőséges értelmezésével találkoztak otthon, és azoknál is, akik egyéni, tinédzseres frusztráltságból fakadóan fordulnak ebbe az irányba. Ugyanis a született európai fiatal, ha régóta nincs barátnője, akkor iszik, beszólogat a klubban, és lejáratja magát – de nem verődik ezres hordába nőket erőszakolni. Ha éppen dackorszakát éli, akkor mondjuk falakat firkál és provokatív pólókkal lázad – nem pedig ártatlan embereket lő agyon vagy idős papok torkát metszi át.
Lehet szépíteni a dolgot, de az ilyen fokú békeidei barbarizmus régóta idegen Európától. A Közel-Keletről és Afrikából érkezők hozták el ismét ide azt a középkori kegyetlenséget, amelytől még a szicíliai és korzikai maffia is elborzadt. Innen ered a terrorveszély ezen a kontinensen, nem pedig a rettegett „szélsőjobboldaliaktól” – akiket a balliberális média nagyítóval keresgél, mint tűt a szénakazalban, miközben elnéző mosollyal legyint a kazalból meredező handzsárokra, hiszen az iszlám és a terrorizmus kapcsolata szerinte csak jobboldali téveszme. És mérhetetlenül megkönnyebbül, ha ráhúzhatja a müncheni lövöldözőre, hogy iráni származású volt ugyan, de Hitler és Breivik rajongója, tehát valójában szélsőjobboldali. Hogy ez hatalmas öngól, az sem érdekes – hiszen ezzel korunk liberálisai saját alapelvüket kérdőjelezik meg, miszerint a fehér, született európaiakon kívül más nem lehet rasszista.
De ha mégis elfogadjuk azt a balliberális dogmát, hogy Európára az úgynevezett szélsőjobboldal is akkora veszélyt jelent, mint az iszlám fanatizmus, és egy AfD-s polgármester is van olyan fenyegető, mint egy felfegyverzett muszlim terrorista, ez az érvelés akkor is hamis. Épp olyan hamis, mint azzal kardoskodni a marihuána legalizációja mellett, hogy az alkohol is sok egészségügyi problémát okoz. Ez tagadhatatlan, de akkor valóban az volna a megoldás, hogy más, kultúraidegen mérgeket is elterjesztünk? Ha elég gondunk akad saját masírozgató, militáns fiataljainkkal, akkor valami bizarr kvótarendszer jegyében valóban be kell engednünk ellenőrzés nélkül egy sereg potenciális terroristát is?
Ha viszont már itt vannak, és „a hatóság látókörébe kerültek”, ahogy Hamel gyilkosai, ideje lenne akként bánni velük, amik: fanatikus hódítókként, akik elől vissza kell vennünk a mi Európánkat. Ehhez pedig semmi szükség álszent zöldpolitikusokra, akik sajnálkoznak egy baltás gyilkos leterítésén. De az egyház részéről sem szegény mártír papok kellenek. Eljött a reconquista ideje.
