„Amikor véget ért a háború, senki sem vette a fáradságot, hogy közölje velünk.”
Kurt Vonnegut: Éj anyánk
„Mi, háborús fényképészek mindig sírunk.”
Mahmoud Raslan
Nem a képmásod vagy, nem a többi ember, akivel valaha együtt mosolyogtál, nem a te felelősséged mindazon bűnök összessége, amiket bár a környezetedben követnek el, de nem vagy képes megakadályozni – legalábbis nem érzed magad képesnek rá. Az együttérzésed vagy, a távoli fájdalmakra való figyelmeztetésed, a könnyeid és a morális felháborodásod. Tudta(d)? A kormány kampánycélból riogató plakátjaira adott válaszként a sokkos állapotban lévő aleppói kisfiú helyett éppúgy be lehetne vágni mindennapjaikat nélkülözésben élő magyar gyerekeket, hiszen sajnos továbbra is nem kevesen vannak körülöttünk. Omran Daqneeshért nem, de értük valóban tehetne a kormány, és mi magyarok is.
Persze szó sincs róla, hogy relativizálni kellene Omran szenvedését, a szíriai ártatlanok értelmetlen halálát. Ugyanakkor érdemes feltenni a kérdést: azok közül, akik felháborodva és együttérzést mutatva megosztották a kisfiú képét, ugyanígy felkapják-e a fejüket A Város Mindenkié egy-egy akciójára, amikor gyermekes anyák kilakoltatását vonulnak ki megakadályozni? Ott már felvetődhetnek mindenféle (ön)felmentések: hogy hónapok óta nem fizették a számlákat, az anya nem fogadta el a neki felajánlott állást, a közmunkát nem vállalják? Omran Daqneesh ikonikus fotóját világszerte milliók osztották meg – éppúgy, mint korábban a hároméves, vízbe fulladt Aylanét. – Ez az a fotó, amit nem kell megmagyarázni – írta az Index a vérző fejű Omranról, hosszú cikkben megmagyarázva azért, miért is ikonikus a fotó, amit látunk.
A traumákat talán soha ki nem heverő Omran képe ikonikus lett, felhívta a világ figyelmét a szíriaiak felfoghatatlan szenvedésére. Arra, ami egyébként már évek óta tart, ki tudja, meddig – és ki tudja, véget érhet-e egyáltalán a közeljövőben, még ha a harcok formálisan lezárulnak is. Omran Daqneesh képe ikonikus lett, miközben ő maga nem egy szimbólum, hanem egy szenvedő szír kisfiú, egyszeri és megismételhetetlen élettel, személyes tragédiákkal és a felmérhetetlen szenvedés tudatával. A nyugati embernek csak egy ikon, egy példa, egy fotó, amit akár itt Magyarországon is indulatosan lehet a kormánynak lobogtatni. Példabeszédet tartani a szíriaiak szenvedéséről, ha már épp van egy kép, amely az ember elé került, majd békésen folytatni a vasárnapi ebédet.
A szimbólumok azért jók, mert az ember megnyugtathatja velük a lelkiismeretét – demonstrálhatja, hogy ő jó ember, hiszen ráérzett az adott ügy jelentőségére. Hasonló képek készültek a menekültekről is Magyarországon, például a „családját” a sínekre rántó férfiról, akiről aztán kiderült, hogy nem is kellett védenie senkitől a nőt és a gyereket, sőt inkább tőle kellett volna megvédeni őket. Persze tudjuk, a szimbólumerejű fotók olyan sikeresen egyszerűsítenek le sokszor bonyolult problémákat, hogy aztán az igazságtartalmukat kibogozni szinte lehetetlen. A lényeg az önfelmentés: ahogy Camus A bukásának hőse ujjong, akárhányszor meglát egy koldust, hiszen így nagylelkű lehet, úgy mi is kinézünk akkor már a Keletibe, és természetesen érzékeny posztban szólunk arról, milyen segítőkészek is vagyunk.
Mahmoud Raslan is érzékeny ember. Az Omrant lefotózó férfi beszámolóját egyebek közt a Telegraph hasábjain olvashatjuk: megtudunk róla sok mindent, például hogy van egy újszülött lánya, hogy megérintette Omran, és hogy gyakran sír. Kis kutatás után pedig Raslanról is találhatunk képeket: ezeken nem sír, hanem mosolyog, méghozzá olyan szíriai harcosokkal, akik egy nyilvánosságra került videón a 13 éves szír–palesztin fiút, Abdullah Tayseert fejezik le. Raslan beszámolójából kiderül, hogy ez a fotó már nem ikonikus: ő szelfik százait készíti bárkivel, akit meglát a frontokon, nem működik együtt ilyen csoportokkal, és a kép sem jelent semmit. Nem is feltételezzük az együttműködést, de a szimbólumértéket azért látjuk. Szimbólumát annak, hogy soha semmi nem olyan egyszerű. Hogy az ember bármennyire szeretne is kívülálló lenni, végül belekeveredik, mint A bukás ügyvédje, aki felismeri: ő sem sérthetetlen.
Ilyenkor már persze minden relatív, véletlen, összetett. Szeretjük a frontdrámákat, borzongunk a barbár ellenről érkező szörnyű tudósításokon, majd megdöbbenünk, amikor a hős falunkbéli hazatér, és a Szegény emberek katonájához hasonlóan gyerekeket gyilkol. Pedig a háború számára már véget ért a távolban, és a gyerekeket is névről ismeri. De tévúton járunk, amikor elhisszük, hogy kívülállóként, egyszerű gesztusokat téve megúszhatjuk, és közben a rosszakkal is szembeszállhatunk.
