A szimbólumok azért jók, mert az ember megnyugtathatja velük a lelkiismeretét – demonstrálhatja, hogy ő jó ember, hiszen ráérzett az adott ügy jelentőségére. Hasonló képek készültek a menekültekről is Magyarországon, például a „családját” a sínekre rántó férfiról, akiről aztán kiderült, hogy nem is kellett védenie senkitől a nőt és a gyereket, sőt inkább tőle kellett volna megvédeni őket. Persze tudjuk, a szimbólumerejű fotók olyan sikeresen egyszerűsítenek le sokszor bonyolult problémákat, hogy aztán az igazságtartalmukat kibogozni szinte lehetetlen. A lényeg az önfelmentés: ahogy Camus A bukásának hőse ujjong, akárhányszor meglát egy koldust, hiszen így nagylelkű lehet, úgy mi is kinézünk akkor már a Keletibe, és természetesen érzékeny posztban szólunk arról, milyen segítőkészek is vagyunk.
Mahmoud Raslan is érzékeny ember. Az Omrant lefotózó férfi beszámolóját egyebek közt a Telegraph hasábjain olvashatjuk: megtudunk róla sok mindent, például hogy van egy újszülött lánya, hogy megérintette Omran, és hogy gyakran sír. Kis kutatás után pedig Raslanról is találhatunk képeket: ezeken nem sír, hanem mosolyog, méghozzá olyan szíriai harcosokkal, akik egy nyilvánosságra került videón a 13 éves szír–palesztin fiút, Abdullah Tayseert fejezik le. Raslan beszámolójából kiderül, hogy ez a fotó már nem ikonikus: ő szelfik százait készíti bárkivel, akit meglát a frontokon, nem működik együtt ilyen csoportokkal, és a kép sem jelent semmit. Nem is feltételezzük az együttműködést, de a szimbólumértéket azért látjuk. Szimbólumát annak, hogy soha semmi nem olyan egyszerű. Hogy az ember bármennyire szeretne is kívülálló lenni, végül belekeveredik, mint A bukás ügyvédje, aki felismeri: ő sem sérthetetlen.
