Az európai, ezen belül a magyar közvélemény számára a brexit szinte érthetetlen esemény volt, és a mai napig az is maradt. Hogyan tudtak a britek olyan döntést hozni, amely napnál világosabban az érdekeik ellen szól? Arról lenne szó, hogy a mindig is az álságosság gyanújának árnyékában látott britek végleg bebizonyították: ők most is, mint mindig, az európai egység aláásói, akik pont akkor kezdenek hozzá a közös európai ház bontásához, amikor a legnagyobb szükség lenne az összefogásra? Számunkra a kimenet különösen fájdalmas csalódás, hiszen a brexit mellett érvelők talán leggyakrabban elhangzott érve a térségünkből oda vándorlók elutasítása, létszámuk csökkentésének vélt szükségessége volt. Miért nem tartanak bennünket kívánatosnak, ha számokban is kimutatható, hogy a legszorgosabb kisebbséget képezzük, hiszen 92 százalékunknak van bejelentett munkahelye, adót fizet és a brit átlagnál magasabb a képzettsége, miközben kevesebbet keres? Mi a bajuk velünk?
A történelem egyik megfejthetetlen rejtélye az a folyamat, ahogyan egy jelenség vagy esemény a felhalmozódott csalódásból, frusztrációból, esetleg haragból történelmi fordulatot kovácsol. Tunéziában felgyújtja magát egy taxisofőr, mert már nem bírja tovább a számára kijelölt sorsot, mire nemcsak Észak-Afrika, hanem az egész arab világ háromnegyede lángba borul. Egy kis csoport a Bastille-hoz vonul, hogy kiszabadítsa azt a hét még ott raboskodót, mire kirobban a francia forradalom. Nyilvánvaló, hogy az arab világ nem a taxisofőr emlékére lázadt fel, mint ahogy a francia forradalom sem annak a néhány rabnak a sorsáról szólt. A taxisofőr öngyilkossága a tehetetlenség, a Bastille pedig az önkényuralom metaforájává vált. Valahogy így van ez a brexittel is.
A magyarázat nem az elhangzott indokok taglalásában, hanem a brexitre szavazók lelkiállapotában, világképükben, csalódásukban és vágyaikban rejlik. A kelet-európaiak korlátlan bevándorlása az önrendelkezéstől való megfosztás és az abból fakadó tehetetlenség jelképe lett.
Mivel a társadalmi folyamatok jellegzetesen számtalan forrás és csatorna nehezen vagy egyáltalán nem kiszámítható találkozásából, egymásra gyakorolt hatásából alakulnak ki, veszélyes vállalkozás azokat a természettudományokra jellemző ok-okozati összefüggésekre leegyszerűsíteni. Ennek ellenére vannak olyan átfogó hatású tényezők, amelyek meghatározó erejűek a társadalomra nézve. Ilyen napjainkban a történelmileg példátlan erővel, kiterjedéssel és sebességgel fejlődő tudomány és technológia, amely képes szinte egyik napról a másikra egész ágazatokat felszámolni, majd másokat létrehozni. A tudomány és a technológia száguldása mára komoly identitásválságot teremtett, hiszen az indentitás eddig egyik sarokköve, a munka elvesztette identitásformáló szerepét – egyrészt: mert a munkahely biztonsága megszűnt, másrészt: mert a munka az ember alkotóerejének kifejezése helyett az algoritmusvezérelt, az emberi akarattól elidegenült robot tevékenységévé silányult. A robottechnológia egyre közelebb kerül a (leegyszerűsített) emberi képességekhez, és az emberi munka meghatározása egyre közelebb kerül a robottól elvárhatóhoz.
A háttérben az a liberális gazdaságtan húzódik meg, amely – a gazdasági folyamatokat a természet folyamataihoz hasonlítva – kiiktatta az erkölcs szerepét a gazdasági életből, és kikiáltotta az értékmentes közgazdaságtan uralmát. E doktrína az egyébként más alapokról kiinduló Európai Unió alappillére lett, amely magáévá tette a „négy szabadság” – tehát a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgásának – imperatívuszát. Úgy tett, mintha a négy szabadság feltételeit nem az ember által megalkotott intézmények biztosítanák, hanem valamiféle, a természetet is szabályozó automatikus törvény, mindenféle emberi beavatkozás nélkül. De a négy szabadságot nem ez, hanem az ember által létrehozott intézményrendszer garantálhatja. A természetben nincs se magántulajdon, se szerződés. Nincs adó, nincs infláció és nincs munkanélküliség. A magántulajdon sérthetetlenségének biztosítása a kényszerítő erővel felhatalmazott intézmény feladata. De ezt az intézményt a társadalom hozza létre és tartja fenn olyan feltételek mellett, amilyeneket jónak lát. A négy szabadság tehát nem más, mint az időről időre megújított, esetleg átfogalmazott társadalmi megállapodás gyümölcse. Mára azonban kiderült, hogy a négy szabadság a társadalom zömének tehetetlenségéhez, az ellenőrizhetetlen folyamatok eluralkodásához vezet, mert a négy szabadságot az Európai Unió az ehhez szükséges szuverenitás hiányában nem tudja ellenőrzése alatt tartani, az általuk gerjesztett folyamatokat nem tudja irányítani. A tőke szabad mozgása teret adott az offshore-milliárdok elburjánzásának, az áruk és szolgáltatások szabad mozgása az áfacsalásnak és a vásárlók félrevezetésének, a munkaerő szabad mozgása pedig a tömegek ellenőrizetlen áramlásának. Ezek az úgynevezett „szabadságok” a tőke szabadságát jelentették – a munka kárára, ami szorongáshoz, az önbecsülés és az identitás eróziójához vezetett. A társadalmi kohézió, a közös európai sors Adenauer, De Gaulle és De Gasperi által megálmodott építése helyett az unió a tőkefelhalmozás eszközévé vált.
A baloldal sajnos nemcsak hogy nem ismerte fel a fentiekben leírtakból fakadó veszélyt, hanem, követve Tony Blair – és Magyarországon Gyurcsány Ferenc – harmadik utas politikáját, a négy szabadság sérthetetlenségét, a globalizáció nagyszerűségét és elkerülhetetlenségét tűzte zászlajára. Tony Blair 2004-ben a következőképpen méltatta ezt az új világot: „Ez a világ közömbös a hagyományok iránt. Könyörtelen a gyengeséggel szemben. Nincs habitusa és nem ismeri a szokásjogot. Tele van lehetőséggel, de csak azok számára, akik könynyen alkalmazkodnak, nehezen és ritkán panaszkodnak, hajlandóak és képesek változni [ ] Azoknak, akik a globalizáció érdemeit vitatják, azt mondom, a vitának annyi értelme van, mintha arról vitatkoznánk, hogy az ősz vajon követi-e a nyarat.” A baloldal tehát feladta a munkára alapozott erkölcs világát, és ezzel hátat is fordított történelmi alapjának. Nos, pont erre mondtak nemet a baloldal hagyományos támogatói, amikor a brexitre szavaztak.
A szorongást okozó űrt a jobboldal a nemzeti indentitás tartalmával töltötte fel, elfelejtve, hogy nem is olyan régen ezt a műveletet már kipróbáltuk. Az első világháború és az 1929-es gazdasági válság okozta fájdalmakat pont ezzel a gyógyírral, a mesterségesen felépített ellenségkép és a nemzeti tudat szembeállításával próbáltuk csillapítani. Aztán láttuk a borzalmakat, amelyekhez ez vezetett. A nemzeti öntudat szószólói szerint létünk lényege nem azokra az egyetemes erényekre épül, amelyeket a kereszténység és előtte az ógörögök kimunkáltak, hanem a nemzeti hovatartozásra, ami aztán elkerülhetetlenül a nem oda tartozók elutasítását, majd megvetését, végül pedig gyűlöletét eredményezi.
A nemzeti tudatra épített identitás az erények gondozása és érvényesítése helyett azonban épp a meghirdetett cél ellenkezőjét szolgálja. Bajnokai valójában a liberális kapitalizmus harácsoló, a közjavakat leromboló és kifosztó emberei, annak a világnak a megteremtői, amelyben „akinek nincs semmije, az annyit is ér” (Lázár János), amelyben, mint ahogy azt Kósa Lajos kifejtette, a közvagyon egy tollvonással elveszíti közvagyon jellegét. A tekintélyt parancsoló bajusz, miközben a nemzeti hagyományt idézi, csak a végeláthatatlan panamák elkendőzését szolgálja. És igen, a brexit erre is nemet mondott. Azt, hogy ha ti, visegrádi négyek elcsaljátok a pénzünket, miközben nem látnátok szívesen a hazátokban egyetlen segítségre szorulót sem, akkor jobb, ha nem jöttök ide.
A szerző közgazdász, az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
