Karácsony előtt nehéz ellenállni a nagy ajándékozási dömpingnek. Az áruházak polcai hívogatók, a lista, kiknek is kell okvetlenül venni valamit a fa alá, nem is olyan hosszú. Így gondolkodik mindenki, aki családban él, barátai vannak, és nem akar senkit sem megbántani. Ráadásul akik minket megajándékoztak, azoknak „kell”, sőt „illik” viszonozni kedvességüket. A vásárlási lista ezzel csak meghosszabbodik, a karácsony innentől kezdve csupán karácsonyozás, amin túl kell lenni, az ünnep meghatottsága elsikkad az ajándékok felvonultatása mögött. Aki ezt a kört nem képes megszakítani, az fönntartja azt a hamis illúziót, hogy csak értékes tárgyakkal tudunk egy másik embernek örömet szerezni. (Gyorsan hozzáteszem: gyerekeknél kicsit más a helyzet.)
Ünnepek után aztán végig lehet gondolni, ki milyen arcot vágott a nem tetsző ajándék láttán, és ellenkezőleg: ki érezte kínban magát a túlzottan gáláns ajándék elfogadásakor, egyszóval mindazt, ami nem a karácsonyhoz tartozott volna, meg lehet próbálni elfelejteni.
Lehet, hogy mindez múló kordivat? Több családot is ismerek, akik tudatosan csak valami csekélységgel lepik meg egymást, és mindenki örül annak, amit kap. Senki nem tesz megjegyzéseket, nem vág arcokat, és nem les a másik ajándékára, a forintosítható szeretések bizonyítékára.
Idén egyik hetilapunk írása lepett meg leginkább a témára vonatkozóan, közjegyző adott feltehetően jól hasznosítható tanácsot egy ajándékozás ügyében. Már a cím is meghökkentő volt: „Jogosan köthetjük feltételhez a karácsonyi ajándékot”. Amúgy megvan a véleményem erről, szerencsére nekem otthon soha senki nem mondta, hogy ha ezt vagy azt teljesítem, illetve megteszem, vagy ha eleget teszek ennek vagy annak a követelménynek, akkor komoly értékű ajándékban részesülök. Igaz, ehhez anyagi hátterünk sem volt, de azt hiszem, ha lett volna, mi ezt akkor is ízetlennek tartottuk volna.
A konkrét eset: egy feltehetően jómódú házaspár úgy dönt, hogy egyetemista keresztfiukat megajándékozzák egy használt autóval, hogy könnyebben eljusson tanulmányai színhelyére. Az ajándékhoz negatív bónuszként feltétel is járt: a fiatalembernek a fél éven belül esedékes diplomát meg kell szereznie, ellenkező esetben az autót visszakövetelik tőle. A karácsonyi ajándékot az ifjú elfogadta, a diplomát azonban nem sikerült megszereznie. A keresztszülők ezért visszakérik a kocsit, hiszen a feltétel nem teljesült. Ez a több mint kínos történet enyhe visszatetszést váltott ki belőlem, ráadásul a körülményeket sem ismerem. Mi van akkor, ha az amúgy tehetséges ifjú élete nagy szerelmét ismerte meg ezekben a hónapokban, ami elvonta figyelmét a diplomaszerzésről? Ki törhet fölötte pálcát, ha az élet zöld fáját választotta a teóriák szürkesége helyett?
A közjegyzőhölgynek azonban, aki a problémát cikkében előadta, az volt az álláspontja, hogy az ajándék visszakérése teljesen helyénvaló, csak az a baj, hogy írásban nem rögzítettek a megállapodásról semmit sem, így tehát a szerződés tartalmának bizonyítása „az ajándékozókra hárul”. Hozzátette, hogy ha „a várt feltétel nem teljesül, még egy egyszerű magánokirat sem hoz gyors eredményt a jogérvényesítés során”.
Hol van itt karácsonyi ajándék? Itt csak jogviszony van, és kilátásban egy peres procedúra.
Eszembe jut egy Maupassant-novella: az idős rokon csak abban az esetben hagyja az ifjú házaspárra mesés vagyonát, ha gyermekük születik. S mivel a fiatalasszony nem esik teherbe, házasságuk az örökségtől való elesés félelmében először pokollá válik, majd egymást megalázva és megutálva egy házibarát segítségével oldják meg a kérdést, elindulva a morális lejtőn.
Ennyit ajándékokról, jogokról, feltételhez kötött szeretésekről, követelésekről és visszakövetelésekről, haszonelvű érzelmekről, amelyek nyomában ott a romlás.
Mindeközben a felszínen minden jogszerű.
