A kormány leválthatatlannak tűnik. A választási matematika tudatos torzításai folytán a lakosság egyharmadának szavazata kétharmados parlamenti többséget eredményezett, és a közvélemény-kutatások szerint a pártok közti arányok – kisebb-nagyobb hullámzásokat leszámítva – gyakorlatilag változatlanok. Az ellenzék szétesett és megosztott. Bár hangoskodnak, s minden lehető ürüggyel, okkal, ok nélkül támadják a kormányt, a legélesebb, legmegalapozottabb kritikáik is hatástalanok. Folyamatosan az összefogásról, a közös fellépés szükséges voltáról beszélnek, de az egymással való huzakodás minden erejüket felemészti. A másfél év múlva esedékes választáson az ellenzék esélye minimális. A kormányzat viszont annyira magabiztos, hogy több ciklusra is előre tervez, és a pillanatnyi állapotok alapján ez egyáltalán nem illuzórikus vágyálom. Általánosan elterjedt vélemény, hogy hacsak valami szörnyűséges kataklizma nem történik, az elkövetkező választást csak a kormánypártok nyerhetik meg. És ebbe még néhány rossz intézkedés is belefér.
Ez nem – jobban mondva nemcsak – a jelenlegi helyzetkép, hanem a húsz évvel ezelőtti is. Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Tudós történészek szerint ez csak felszínes kocsmafilozófia, de a magamfajta „zsurnálhistorikusok” szívesen hivatkoznak erre a tételre. Hiszen ha nem lennének ismétlődések a történelemben, hogy lehetne az élet tanítómestere? Ám a hasonlóságok ellenére egyáltalán nem biztos, hogy a megoldással kecsegtető módszereket elegendő lemásolni és megismételni. Az utóbbi hónapokban mégis annak vagyunk tanúi, hogy a Jobbik megpróbálja lemásolni a Fidesz húsz évvel ezelőtti, kétségkívül bravúros teljesítményét.
1996 őszén a jobboldali pártok kétségbeesetten igyekeztek a balliberális koalíció ellenében legalább halovány győzelmi eséllyel bíró, kormányképes erőt mutatni. Annyiban egyetértettek, hogy összefogásra van szükség, de itt véget ért az összhang. Több párt is számított rá, hogy a leendő szövetség integráló és vezető társulata lesz, de inkább csak ambíciókkal rendelkeztek, a szükséges kapacitásokkal már nem. A nagy rendszerváltó párt, az MDF nem bírta kiheverni az 1994-es választási vereséget. Hiába lett az ellenzék legerősebb pártja, a nem egész 12 százalékos eredményt megalázónak érezték. Újból egymásnak feszültek a különböző irányzatok, amelyeket korábban Antall József politikai tehetsége és a kormányzás felelőssége átmenetileg megbékített. (A szélsőségeket – MIÉP, A Magyar Érdek Pártja, Piacpárt stb. – gondosan kinyomták az MDF-ből.) A két legnagyobb eszmeáramlat hívei között 1996 tavaszán – ismét csak átmenetileg – kibékíthetetlenné nőttek az ellentétek, s pártszakadás következett be. (2005-ben ismét egyesültek.)
Az alapítók szellemiségét követő népnemzetiektől elváló, az antalli kereszténydemokrata hagyományokat ápoló MDNP joggal reménykedett abban, hogy a létrejövő jobboldali összefogás meghatározó résztvevője lesz, de az összefogást megvalósító Fidesz inkább a népieket részesítette előnyben. A vágyott szövetség vezetésére alkalmasnak tartotta magát a Független Kisgazdapárt, de ezzel a véleményével egyedül volt. A KDNP-nek volt esélye, hogy integrálja a jobboldali pártokat, de az állandósult belső feszültségek és a pártelnök bizonytalanságai megakadályozták azt. A MIÉP – mint parlamenten kívüli párt – reálisan csak arra vágyhatott, hogy a mérleg nyelve legyen. Így a jobboldali összefogás megteremtése egy akkoriban még nem jobboldalinak tartott pártra maradt.
A Fidesznek meg kellett küzdenie rövid, de viharos múltjával. El kellett hitetnie, hogy már nem a valláson gúnyolódó, a Trianon-megemlékezésről kivonuló, a hadiárvák költségvetési támogatását homoszexuális-szervezeteknek juttató ultraliberális párt. Hogy az a rész 1993 őszén távozott a pártból. Hogy már nem a túloldalhoz tartoznak, hanem valóban nemzeti elkötelezettségű, keresztény és polgári értékrendű, mérsékelten liberális párttá váltak. Akik képesek megszólítani a polgári jobboldalt, és korszerű üzeneteket közvetítenek neki. Ha a Jobbik ma az akkori Fidesz babérjaira vágyik, akkor ezt a teljesítményt is reprodukálnia kellene. De ennek egyelőre semmi jele: a cukiságkampány nem helyettesítheti a programadást.
Ám a Fidesz nem csak a jól szerkesztett programnak, az ügyesen megválasztott hívószavaknak köszönhette 1998-as győzelmét. A Bokros-csomag, az olajszőkítés, az orosz államadósság lebomlása, a Tocsik-ügy erősen megtépázta a koalíció tekintélyét. Profi propagandával könnyű volt ellenük fordítani. Most nem csak arról van szó, hogy a közvélemény mintha immunissá vált volna a korrupcióval szemben, hanem a Fidesz alapvetően sikeresen kormányoz. Nem csak a kommunikáció szintjén: számos társadalmi réteg kifejezetten elégedett a kormány tevékenységével. És ez ellen történelmi párhuzamokkal nehéz harcolni.
