Az Isten sötét zugba érkezik, szegényes ruhát ölt, kicsiny gyermekként mindenkinek kiszolgáltatott. A mélységbe és a perifériára érkezik, ahol az öröm ritkán látott vendég. Ahol éppen ezért ő maga az örömhír, az ajándék. Fény érkezik a sötétbe, és betölti, megvilágítja. Nem oda jön, ahol minden rendben, ahol ő nem hiányzik, ahol zártkörű – értsd: Krisztus nélküli – rendezvény a karácsony, ahol a létbiztonság mellett a látszólagos lélekbiztonság is megvan. Oda jön, ahol betöltheti a szükséget. Ahol kimondva-kimondatlanul, de szükségállapot uralkodik. Ahol isteni beavatkozás kell, mert felborult a viszonylagos egyensúly. Ahol percekkel azelőtt még talán veszekedtek, elfogyott a kenyér, a holnap megkétszerezi a kétségbeesést, vagy bár minden értéktárgy adott, de a lélek üres, és vár valakire.
A karácsony a lehetőségek ünnepe. Lehet bohózat, vagy ahogy Cseri Kálmán volt pasaréti lelkész mondja: lehet cirkusz, azaz a világ Istent elűző, róla tudomást nem vevő zenebonája. De lehet áldás, lehet az Úr érkezése, várt vagy váratlan ölelése is. Isten Fia a szükségbe érkezik, ahol az ember túlzott magabiztossággal, lelki vaksággal hajlamos továbbküldeni őt azzal, hogy nincs szüksége rá, hiszen minden rendben van. Telt ház van. Különben is, nem veszünk semmit. De a Fiú valahol mégiscsak befogadást nyer, és valakik mégiscsak odajutnak hozzá. És odahordozzák a Kisdedhez az Istenre oly régóta várakozó, az elfogyó adventben megfáradt életüket. És ez az isteni jelenlét, a megérkezést köszöntő öröm ünneppé lesz, karácsonnyá érik az emberi élettérben, és ott legbelül, a lélekben.
