Advent előtt egy keresztyén zenekar koncertjén vettem részt, és felettébb meglepő volt hallani az énekesnő őszinte kitárulkozását. Bár jó ideje elkötelezett keresztyénként éli az életét, mégis nagyon sokszor olyan erőtlennek érzi magát, mint egy darab kő. Azt is hozzátette, hogy ezekben a mélységekben Krisztusban keresi és találja meg az oly sokszor megélt kapaszkodót. Talán ez az, amiről mostanság kevesebb szó esik. Hogy milyen nagy szükségünk van a karácsonyra. Nem arra, amit az idők során az igénytelen ember és különösképpen az ünnepet termékként árusító jelen reá aggatott, hanem konkrétan: az Isten testet öltésére. Arra, hogy megjelenjen az életünkben az emberi szükséghelyzetre adott, szeretetből fakadó isteni válasz.
Meglepő volt hallani ezt a manapság oly ritka őszinte kitárulkozást, mert a mai világ nem erről szól. A XXI. században, ahol „mindenki senkije mindenkinek”, az ember olyan közegben él, ahol csak a sikernek van létjogosultsága. És ez mindent felülír. Az eszközt is. A karácsonyi evangélium az Istentől jövő válasz mindarra, ami az életünket jellemzi. Isten az Ő szeretete folytán ebbe a szükségállapotba érkezik, amelyet a teremtmény önerőből nem képes kijavítani, megoldani. Legfeljebb csak elfedni, elrejteni, letagadni, a lelke mélyére száműzni, belebetegedni. Lám, ez a tagadás és rejtőzés már az első bűneset óta jól bevált eszközünk. Az Igében és jelenünkben is ugyanazt látjuk: Krisztus mindenkihez jön, de csak kevesen eszmélnek rá az általa jelentett lehetőségre. Azok, akik nyíltan felvállalják, hogy reá, azaz megváltásra szorulnak. Ma úgy mondanánk ezt csípősen és lekezelően: a csődtömegek. A csődbe ment emberek egy része semmire nem vágyik jobban, mint hogy ismét egyenesbe kerüljön az élete. Az önmagával megelégedett azonban nem tud mit kezdeni a Megváltóval. Már a küszöbről visszafordítja. Nem látja meg benne élete lehetőségét. Ellenben a szükséget szenvedő, a lelki szegény tele van várakozással, tele van adventtel. Várja, vágyja a Krisztussal való betöltekezést. A karácsonyi üzenet maga a földre szállt egyszerűség. A túlbonyolított emberi gondokra a maga isteni nagyszerűségében, gazdagságában és hatékonyságában megadja a szeretet el nem múló válaszát. Földi mélységbe, emberi élettérbe, közénk jön az Isten. Azon belül is a peremvidékre, ahonnan mindenki elvágyódik. Ma úgy mondanánk: rossz hírű környékre. Olyan emberek közé, akiknek szintén nem jutott hely, ezért kint strázsálnak. Hiába zörgetnek Józsefék, mindenütt elfoglalt, valami mással betöltekezett, hely nélküli embereket találni. Ez a mi karácsonyunk legnagyobb kísértése is: kirekeszteni, kizárni az életünkből az érkezőt. Azt, akiről az ünnep szól. Aminek az eredménye a Krisztus nélküli karácsony.
Az Isten sötét zugba érkezik, szegényes ruhát ölt, kicsiny gyermekként mindenkinek kiszolgáltatott. A mélységbe és a perifériára érkezik, ahol az öröm ritkán látott vendég. Ahol éppen ezért ő maga az örömhír, az ajándék. Fény érkezik a sötétbe, és betölti, megvilágítja. Nem oda jön, ahol minden rendben, ahol ő nem hiányzik, ahol zártkörű – értsd: Krisztus nélküli – rendezvény a karácsony, ahol a létbiztonság mellett a látszólagos lélekbiztonság is megvan. Oda jön, ahol betöltheti a szükséget. Ahol kimondva-kimondatlanul, de szükségállapot uralkodik. Ahol isteni beavatkozás kell, mert felborult a viszonylagos egyensúly. Ahol percekkel azelőtt még talán veszekedtek, elfogyott a kenyér, a holnap megkétszerezi a kétségbeesést, vagy bár minden értéktárgy adott, de a lélek üres, és vár valakire.
A karácsony a lehetőségek ünnepe. Lehet bohózat, vagy ahogy Cseri Kálmán volt pasaréti lelkész mondja: lehet cirkusz, azaz a világ Istent elűző, róla tudomást nem vevő zenebonája. De lehet áldás, lehet az Úr érkezése, várt vagy váratlan ölelése is. Isten Fia a szükségbe érkezik, ahol az ember túlzott magabiztossággal, lelki vaksággal hajlamos továbbküldeni őt azzal, hogy nincs szüksége rá, hiszen minden rendben van. Telt ház van. Különben is, nem veszünk semmit. De a Fiú valahol mégiscsak befogadást nyer, és valakik mégiscsak odajutnak hozzá. És odahordozzák a Kisdedhez az Istenre oly régóta várakozó, az elfogyó adventben megfáradt életüket. És ez az isteni jelenlét, a megérkezést köszöntő öröm ünneppé lesz, karácsonnyá érik az emberi élettérben, és ott legbelül, a lélekben.
