Csütörtökön három év alatt harmadik alkalommal találkozik Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök. Míg a nyugati közvélemény két évvel ezelőtt Putyinra a saját országa lehetőségein messze túlterjeszkedő regionális agresszorként tekintett, a szír polgárháborúba való sorsdöntő orosz beavatkozást követően Moszkvát újra a világ meghatározó nagyhatalmai között tartják számon. Marad ebben az állításban ugyanakkor valami homályos még akkor is, ha egyetértünk vele, arról ugyanis nem esik szó, hogy az egyes országok pillanatnyi állásának lajstromát ki készíti el, a nemzetközi erőtérben ki dönt arról, hogy mely szereplőket éppen miként kell számon tartani. Talán ezt érti a világon a legjobban Putyin: azt a tényt, hogy a nyers erő mellett legalább olyan fontos a látszat, amit a nyers erő kelteni képes, a hatás, amit a politikai döntések a nemzetközi közbeszédben kiváltanak. Többek között éppen ezért látogat Budapestre három éven belül másodszor, mert fontos neki, hogy mindenki lássa: megteheti. A magyar miniszterelnök helyzete sokkal ellentmondásosabb. Az elnöki vizit szolgálhatja ugyan az ő európai stratégiáját is, a feketebárány-szerep elfoglalását, ahogy állítólag Donald Trumppal való telefonbeszélgetésük során fogalmazott. Putyin fogadása ugyanakkor a szuverén magyar külpolitika megteremtését, amelynek Orbán elsődleges céljának kellene lennie, semmi esetre sem segíti elő.
Önmagában nem lenne ördögtől való az orosz elnököt Budapestre hívni, sőt elvileg és általában még igazolható is Orbán Viktor két évvel ezelőtt a magyar nagykövetek értekezletén tett kijelentése, miszerint a magyar geopolitikai mozgástér a Berlin–Moszkva–Ankara-tengelyben értelmezendő. A február 2-i találkozó azért rossz döntés mégis, mert ha csak részben is, de megfeledkezik arról, hogy a külpolitika rendkívül kontextusfüggő műfaj. A kontextusra való tudatos reakcióként értékelhető a látogatásnak az az olvasata, hogy Orbán Viktor ezzel a lépésével újfent felmondja az Oroszország elnökével szembeni szolidaritási alkut, amelyet az Európai Unió tagállamai az Ukrajnával szembeni orosz agresszió következtében kötöttek.
A magyar miniszterelnök célja ugyanis éppen ez: egyrészt saját táborával szemben kifejezni nemzetközi politikájának hazafiasan normasértő jellegét, másrészt a normasértéshez való csatlakozásra hajló európai kollégái számára pólust képezni az Európai Unión belül. E stratégia sikeréhez látszólag nem drága egy olyan államközi hitel sem, amely összegéből fakadóan szükségszerűen veszélyezteti a szuverén külpolitikai akaratformálást, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a nukleáris energiáról. És nem drága a miniszterelnök számára tervének kijárásához Ukrajna cserben hagyása sem, holott látnia kellene: egy független és önálló ukrán állam léte a mindenkori Magyarország alapvető geopolitikai érdeke.
Bármit mondjon is a kormány az Ukrajnának nyújtott magyar segítségről, az országnak folyósított pár milliárdos fejlesztési támogatás és a reverz gázszállítás jelenlegi Oroszország-politikánk mellett szükségszerűen csak fügefalevél maradhat. Ukrajna függetlensége azonban sajátos módon azért alapvető geostratégiai érdekünk, mert egy független és önálló északkeleti szomszéd nélkül érdemben megváltozik hazánk geopolitikai helyzete. Ennek igazolásához nem kell messzire mennünk: az utóbbi években egyre magabiztosabbá váló Oroszországgal szembeni feszültség éppen azokban az európai tagállamokban vált a legélesebbé, amelyek posztszovjet államként közvetlenül ki vannak téve Moszkvának (balti államok), illetve amelyeknek az Oroszországgal szembeni pufferzónája hagyományosan gyenge (Lengyelország), vagy az utóbbi időben gyengült a korábbi helyzethez képest (Románia). Azt feltételezni pedig, hogy mi saját geopolitikai helyzetünk tudatos lerontása ellen éppen azzal védekezünk, hogy a kétoldalú kapcsolatok szorosabbra fűzésével elhárítjuk magát a veszélyforrást, olyan mértékű naivitást feltételez, amit a jelenlegi magyar kormány részéről senkinek sem tulajdonítanánk. Oroszországot mindig is kérlelhetetlen reálpolitikusok vezették, és ebben a jövőben sem várható változás.
Igaza van ugyan a miniszterelnöknek, hogy szuverén magyar külpolitikára van szükség, de a dicséretek sora itt véget is ér. Nem valósulhat meg ez az elvárás ugyanis akkor, ha a korábbi kormányok gyakorlatát, miszerint a washingtoni diskurzusok magyar nyelvű fordításából olvasták ki, hogy hazánknak mi a jó, egy az egyben aránytalan moszkvai elköteleződésre cseréljük. A csöbör helyett még soha nem volt jó a vödör, és jelen esetben könnyen előfordulhat, hogy utóbbi még lyukas is, így elképzelhető, hogy a végén a fejünkre ömlik minden, ami benne van. Ha a szuverén magyar külpolitikával kapcsolatos célkitűzését komolyan gondolja a miniszterelnök, akkor a másoktól való kölcsönös függés szükségszerű körein belül valóban a magunk útját kell járnunk – nem csak taktikából úgy csinálnunk, mintha ezt tennénk, miközben csupán egyik szolgaságunkat cseréljük a másikra.
Ha valóban szuverén külpolitikát akarunk, saját magunknak kell elkészítenünk a mindenkori lajstromot a világról, saját magunknak kell lefordítanunk magyar nyelvre, ami nemzetközi téren történik. Nagy feladat és nehéz munka ez, de aki következetesen megvalósítja, olyan helyzetbe kormányozhatja Magyarországot, amilyenhez annak több mint ötszáz éve nem volt szerencséje.
A szerző geográfus, az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője
###HIRDETES2###
