A magunk útját kellene járnunk

Abból nem lesz szuverén külpolitika, hogy Washingtont Moszkvára cseréljük.

A magyar miniszterelnök célja ugyanis éppen ez: egyrészt saját táborával szemben kifejezni nemzetközi politikájának hazafiasan normasértő jellegét, másrészt a normasértéshez való csatlakozásra hajló európai kollégái számára pólust képezni az Európai Unión belül. E stratégia sikeréhez látszólag nem drága egy olyan államközi hitel sem, amely összegéből fakadóan szükségszerűen veszélyezteti a szuverén külpolitikai akaratformálást, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a nukleáris energiáról. És nem drága a miniszterelnök számára tervének kijárásához Ukrajna cserben hagyása sem, holott látnia kellene: egy független és önálló ukrán állam léte a mindenkori Magyarország alapvető geopolitikai érdeke.

Bármit mondjon is a kormány az Ukrajnának nyújtott magyar segítségről, az országnak folyósított pár milliárdos fejlesztési támogatás és a reverz gázszállítás jelenlegi Oroszország-politikánk mellett szükségszerűen csak fügefalevél maradhat. Ukrajna függetlensége azonban sajátos módon azért alapvető geostratégiai érdekünk, mert egy független és önálló északkeleti szomszéd nélkül érdemben megváltozik hazánk geopolitikai helyzete. Ennek igazolásához nem kell messzire mennünk: az utóbbi években egyre magabiztosabbá váló Oroszországgal szembeni feszültség éppen azokban az európai tagállamokban vált a legélesebbé, amelyek posztszovjet államként közvetlenül ki vannak téve Moszkvának (balti államok), illetve amelyeknek az Oroszországgal szembeni pufferzónája hagyományosan gyenge (Lengyelország), vagy az utóbbi időben gyengült a korábbi helyzethez képest (Románia). Azt feltételezni pedig, hogy mi saját geopolitikai helyzetünk tudatos lerontása ellen éppen azzal védekezünk, hogy a kétoldalú kapcsolatok szorosabbra fűzésével elhárítjuk magát a veszélyforrást, olyan mértékű naivitást feltételez, amit a jelenlegi magyar kormány részéről senkinek sem tulajdonítanánk. Oroszországot mindig is kérlelhetetlen reálpolitikusok vezették, és ebben a jövőben sem várható változás.

Igaza van ugyan a miniszterelnöknek, hogy szuverén magyar külpolitikára van szükség, de a dicséretek sora itt véget is ér. Nem valósulhat meg ez az elvárás ugyanis akkor, ha a korábbi kormányok gyakorlatát, miszerint a washingtoni diskurzusok magyar nyelvű fordításából olvasták ki, hogy hazánknak mi a jó, egy az egyben aránytalan moszkvai elköteleződésre cseréljük. A csöbör helyett még soha nem volt jó a vödör, és jelen esetben könnyen előfordulhat, hogy utóbbi még lyukas is, így elképzelhető, hogy a végén a fejünkre ömlik minden, ami benne van. Ha a szuverén magyar külpolitikával kapcsolatos célkitűzését komolyan gondolja a miniszterelnök, akkor a másoktól való kölcsönös függés szükségszerű körein belül valóban a magunk útját kell járnunk – nem csak taktikából úgy csinálnunk, mintha ezt tennénk, miközben csupán egyik szolgaságunkat cseréljük a másikra.

Ha valóban szuverén külpolitikát akarunk, saját magunknak kell elkészítenünk a mindenkori lajstromot a világról, saját magunknak kell lefordítanunk magyar nyelvre, ami nemzetközi téren történik. Nagy feladat és nehéz munka ez, de aki következetesen megvalósítja, olyan helyzetbe kormányozhatja Magyarországot, amilyenhez annak több mint ötszáz éve nem volt szerencséje.

A szerző geográfus, az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője

###HIRDETES2###