A probléma az, hogy a magyar fiatalt maga Kövér vagy Mészáros sem érdekli: emiatt kebelezheti be utóbbi a fél médiát, s emiatt lehet, hogy az Y-generáció politikai képviselete kimerül egy viccpártban. Gazics előrébb lép, ő a radikalizmusban keresi a kiutat, persze a maga egyszerű módján. Míg Szőcs a zuckerbergi teljesítménnyel védené a szülői nappaliban telefont nyomkodó fiatalt, addig Gazics egyenesen Trump megválasztásáért kérné a részét: ő már tavaly megjósolta, dicsekszik, gondolom, egy különösen mély Tumblr-posztra utalva.
A mai fiatal a Van valami furcsa című film mintájára már nemcsak elfogadja tehetetlenségét, de büszke is rá. Beleszületik a relatív jólétbe, s panaszkodik, hogy soha senkinek nem volt rosszabb. Pár mondatos posztokban sejtelmeskedik, hogy ő majd részt vesz valami nagyra törőben. Megúszna mindent, s közben leköti a munka: testámentumot, szörnyűt írni, és persze sírni, sírni.
Tény: az albérletárak az egekben – 26 éves albérlőként tisztában vagyok vele –, az életet elkezdeni nem gyerekjáték. Magunkkal kezdeni valamit: még nehezebb. A világpolitikai helyzet is olyan, amilyen. Emellett a XXI. század magyar fiataljaként azt mondani, hogy nekünk már semmink sincs, csak diákhitelünk: szánalomkeltő, hazug siránkozás. Tessék már végre felnőni.
