Állami lázadás

Magyarország stadionokat emelt a liberális elit elefántcsonttornyai ellen.

Mindenekelőtt leszögezném: Orbán Viktorral ellentétben nem szeretném, hogy 2017 a lázadás éve legyen. A magyar miniszterelnök egy politikai médiaterméknek adott interjújában fogalmazott így, merthogy szerinte ami 2016-ban a liberális elit rovására történt – Donald Trump megválasztása, a brexit –, az még csak a kezdet. A szlogent mindenesetre a kormánypárti tábor azon nyomban el is hitte, úgyhogy most lázadásról papol a politikai elemző, a jegyzetíró és a miniszter egyaránt. Hogy ezt a lázadósdit komolyan is gondolják, vagy csak a kötelezőt teljesítik, az a mi szempontunkból legalább annyira mindegy, mint hogy 2017 valóban a lázadás éve lesz-e a világban. Annyiban viszont érdekes, hogy az önmagát konzervatívnak és polgárinak tartó Fidesz–KDNP-közeli holdudvar pont olyan összezáró, a viták elől rettegve menekülő társaság lett, mint a balliberális szellemi elit a kilencvenes években. Bár ha jobban meggondoljuk, ez inkább ijesztő, mint érdekes.

A kormánypárti lázadás gondolata viszont rendkívül szórakoztató. Magukat nemzeti érzelműnek mondók olyan események miatt izgulnak, amelyek tőlünk több ezer kilométerre zajlanak, ahelyett hogy kezdenének valamit mindazzal, ami itt történik velünk, a közvetlen közelünkben. Pedig nem olyan bonyolult dolog ez. Ha rajtunk és a mi bajainkon nem segítenek a Brüsszelből érkező eurómilliók és ideológiák, akkor vajon mennyit ér a belga fővárosnak az, ha a mi állami bloggereink Budapestről aggódnak, háborognak az öreg kontinens szívében zajló iszlamizáció miatt?

Nem volt ez mindig így. A polgári oldalt korábban nagyon is érdekelte, mi történik ebben az országban. Megkockáztatom, tenni is akart az akkor Magyarországon uralkodó közállapotok ellen. Lázadt is persze, hát hogyne lázadt volna, és ugyan nem tudta, hogy ezzel megalkotta a nemzeti együttműködés rendszerét, de örült neki, hogy alapító nyilatkozata így kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Egyikkel sem volt különösebb baja. Éppen ezért ma már furcsa ez a nagy harci kedv, amely kirobbantani igyekszik az új, állami lázadást. Elvégre elzúgott a fülkeforradalom, lecsengett a gazdasági szabadságharc, de ez voltaképpen mindegy, a kabinetnek a lényeg „a küzdés maga”. A lázadók gyorsan fel is húzták stadionjaikat a liberális elit elefántcsonttornyai ellen, és valahol a VIP-páholyok környékén létrejött az új elit.

Idővel persze lesznek majd olyanok, akik felkelnek ez ellen az elit ellen is. De Mikszáth Kálmántól tudjuk, hogy a magyar ember hátán szántani is lehet, ha nemzeti színű az eke, így aztán nem érdemes azon spekulálni, milyen lesz ez a lázadás, vagy mikor jön el, ha egyáltalán. Felidéznék viszont egy tanulságos beszélgetést. Egy orvos barátom hosszan ecsetelte a minap, hogy milyen körülmények között dolgozik, mire megkérdeztem, miért nem vonulnak utcára tiltakozásul. Válasza kijózanított, pedig nem is ittunk sokat: „nem akkor lesz rend az egészségügyben, amikor mi, orvosok kivonulunk pár százan az utcára, hanem amikor ti, adófizetők fogtok tüntetni több tízezren, hogy rendes ellátást követeljetek a befizetett adótokért”. Jogos: az internetadó ellen sem csak a rendszergazdák tüntettek.

Igaz, tizenegy évvel ezelőtt sem gondolták sokan, hogy a köztelevízió akkori szlogenje – Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót foglalná el? – valóra fog válni egy szép őszi estén. És pontosan az akkori tüntetésből kialakult zavargások miatt nem szeretném, hogy az idei esztendő a lázadás éve legyen idehaza. Nem csak azért mentek akkor utcára az emberek, mert egy miniszterelnöki pozícióban lévő ripacs nem túl szalonképes módon beismerte, hogy hazudott. Az csak szikra volt ahhoz a puskaporos hordóhoz, amely akkor már több mint másfél évtizede hízott egyre nagyobbra. És hiába lángoltak autók a Szabadság téren, hiába vertek fiatalokat a rádió udvarán, hiába látták el a rendőrök egy országgyűlési képviselő baját, hiába lőtték ki emberek szemét, hiába kardlapoztak 1956 évfordulóján, az a bizonyos puskaporos hordó sem 2006-ban, sem 2016-ban nem lett kisebb. Attól, hogy nincs vizitdíj és tandíj, még nem javult érdemben sem az egészségügy, sem az oktatás helyzete. Attól, hogy Erzsébet-utalványt kaptak karácsonyra a szépkorúak, még ugyanúgy recseg-ropog a nyugdíjrendszer. Attól, hogy Ron Werber helyét átvette Habony Árpád, Kolompár Orbánét Farkas Flórián, Szabó Zoltánét Németh Szilárd, Török Zsoltét Hollik István, még nem történt itt semmi, ahogy attól sem, hogy Boross Péter manapság már nem Imrédy Bélához, hanem Bethlen Istvánhoz hasonlítja Orbán Viktort.

Ha ennyi és ilyen változást hozna nekünk a lázadás éve, akkor 2017-ben inkább maradjunk otthon, és nézzünk tévét. Aztán majd úgyis elfoglalják megint. Mondjuk Mészáros Lőrinc, esetleg Andy Vajna.

Tessék választani.