Akkor, 1999 januárjában – évekkel hazánk uniós csatlakozása és a schengeni egyezmény életbe lépése előtt – az osztrák állam a balesetben érintett hozzátartozókat útlevél nélkül, a személyi igazolvány felmutatásával átengedte a határon, és minden emberi segítséget biztosított nekik. Ugyanúgy, mint most az olasz állam, amely példaértékűen próbál enyhíteni a kiérkezők fájdalmán. Ám sem most, sem pedig tizennyolc évvel ezelőtt sem tudta senki visszaadni a családoknak a borzalmas baleset által kiszakítottakat.
S én tehetetlenül a részvétben, ugyanúgy, mint 1999 januárjában, próbálom átérezni, micsoda fájdalom lehet egy szülőnek azonosítani imádott gyermekét, hiszen abban a pillanatban tudatosul mindegyikőjükben a megváltoztathatatlan.
Tizenhat élet, közte tizenegy gyerek élete véget ért azon a bizonyos veronai autópályán. Hazafelé tartottak, oda, ahol szeretetben, boldogságban várták őket. Igen, nekik még igenis e világi otthonukba kellett volna hazaérkezniük, hiszen rengeteg tennivalójuk lett volna. Hiszen előttük állt az élet. Ám ehelyett immár a Teremtőjükhöz tértek haza, oda, ahol már nincs fájdalom, nincsenek érzések. Csak az örök álom. Egy édesanya a gyermekével együtt vesztette el az életét, a kísérő tanárok közül az egyikük, a tanítványai által imádott Béla bácsi a gyerekeket mentve halt meg, míg testnevelő kollégája életéért még mindig küzdenek a veronai kórház orvosai. Hősi halottként említi az olasz sajtó azt a diákot, aki egy ablaktörő kalapáccsal betörte a busz egyik ablakát, amin több társa kimenekülhetett, ő maga azonban nem élte túl a balesetet.
A túlélőknek sem lesz már az életük olyan, mint a baleset előtt. A szörnyű tragédiát ugyanis fel kell nekik is dolgozniuk, ráadásul ők is a barátaikat, társaikat veszítették el. Rájuk hosszú hetek, hónapok, esetleg évek várnak, amíg újra felhőtlenül örülni tudnak az életnek.
Mert valamennyien fáradtan ugyan, de örömmel tértek volna vissza a mindennapjaikba. Amire nem kaptak esélyt. Az országban sok helyen tartottak megemlékezéseket; a Szinyei Merse Pál Gimnázium előtt több százan gyújtottak gyertyát, míg Dunakeszin a helyi U15-ös futsalcsapat 15 éves játékosára, Simonffy Botondra emlékeztek fotója és 33-as számú meze előtt. Mindenhol mécsesek százai égtek, könnyek hullottak, és száz meg száz emberben szakadt fel a kérdés: miért kellett ennek így történnie? És te, Istenem, miért szólítottad magadhoz ezeket a gyerekeket ilyen korán? Miért kellett pótolhatatlan veszteségeket okoznod családoknak, közösségeknek, egy egész országnak? Válasz nincs és vélhetően soha nem is lesz.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!