Nyílt levelében Vona arról is írt, hogy „a keresztény magyarság és a zsidó magyarság számtalan sebet okozott egymásnak”, de sehova sem vezet a kölcsönös sérelmek felemlegetése. Ezt felhördüléssel idézték fel a kerekasztalon; Ceglédi szerint éppen a gesztus őszintétlenségét jelzi, hogy Vona nemcsak a holokausztról beszél, hanem megemlíti az ÁVH-t és a Tanácsköztársaságot is. A résztvevők nem bajlódtak azzal a kérdéssel, hogy az egyéves nyilas ámokfutást negyven év kommunista elnyomás követte – inkább úgy tettek, mintha meg sem történt volna, így az ezzel kapcsolatos sérelmek is irrelevánsak. (Mindez különösen visszás annak a Mazsihisznek a részéről, amelyet két évtizeden át vezethetett az egykori kommunista erőszakszervezet, a Munkásőrség sorait erősítő Zoltai Gusztáv.)
Valójában ezzel az elzárkózással, érzéketlenséggel, az eltérő vélemények nem tűrésével nincs egyedül a kerekasztal vérmesebb része, sem hallgatósága. Voltaképpen nincs is erősebb szövetségesük abban, hogy tovább folyjon a süketek párbeszéde, mint a vecsési Jobbik-alapszervezet, amely obszcén szavakkal határolódott el pártelnöke kéznyújtásától. Elvégre sokkal kevesebb energiát emészt fel a velük folytatott csörte, és egymás előítéleteinek igazolása, mint emberszámba venni a másikat és párbeszédet kezdeni – amire pedig a Szim Salom, Darvas rabbi vagy épp Vona szavai alapján egyre inkább lenne igény.
