Nem gondoltuk, hogy szükség volna rá – válaszolta Heisler András Mazsihisz-elnök, amikor arról érdeklődtem, meghívták-e a Szim Salom gyülekezet vezetőjét a kerekasztalra, ahol azon tanakodtak zsidó vezetők és egy politológus, hogy mit is kellene reagálni Vona Gábor hanukai üdvözletére. Emlékezetes, a progresszív hitközség volt talán az egyetlen, amelyik azt mondta, ha köszönnek, köszönjünk vissza – ám ők nem voltak hivatalosak a szerdai eszmecserére. A szimpózium egyébként is negyedóra késéssel kezdődött, ennyi időt vett ugyanis igénybe, míg mindenki keresztüljutott a fémdetektoros kapun és a regisztráción. Nem tudom, a marcona beléptetés mennyire szólt a résztvevők biztonságérzetének és mennyiben volt megszokott protokoll, mindenesetre az egyvéleményű közönség akolmelegével együtt bizarr exkluzivitásérzést adott.
A beszélgetést hallgatva sokszor támadt az a benyomásom, hogy a jobbikosokról és a fideszesekről – nemcsak a vezetőkről, hanem az egyszerű szavazókról is – a résztvevők úgy beszéltek, mint ahogy a zombifilmekben a „fertőzött” emberekről szokás. A dilemma mintha ugyanaz lett volna: gyógyszert kutassunk-e, amelynek segítségével talán egyszer újra emberek lehetnek, vagy inkább erődöt építsünk ellenük? Az, hogy a jobboldaliak is emberek, éppolyan legitim véleménnyel, éppolyan emberi félelmekkel és éppúgy történelmi traumákkal, mint a kerekasztal résztvevői-hallgatói, nagyon haloványan merült csak fel – akkor is a moderátor-újságíró részéről, aki maga is bevallottan csak „provokációként” vetette fel, hogy mi van, ha nem csak a Mazsihisznek van védhető álláspontja adott kérdésekben, például hogy Sólyom Lászlónak talán volt valami fontos indoka arra, hogy megvétózza a gyűlöletbeszéd-törvényt.
A közönség zúgolódása azonban helyretette a békülékenyebb hangot megütő Darvas István rabbit is, amikor az imént említett zombikkal való párbeszédet szorgalmazta, vagy épp rámutatott arra, hogy a résztvevők úgy sorolják követeléseiket Vonával szemben, mintha a Jobbik-elnök nem hanukai üdvözletet küldött volna, hanem egyenesen felvételét kérte volna a Mazsihiszbe. Számomra ekkor már világos volt, hogy a jelenlévők elsöprő többsége a jó és a gonosz harcaként fogja fel a világot, és nem diszkurzív térként, ahol vélemények ütközhetnek. Ebben a permanens háborús készültségben pedig nyilván csak rosszallást érdemel, aki különvéleményt fogalmaz meg.
Nyílt levelében Vona arról is írt, hogy „a keresztény magyarság és a zsidó magyarság számtalan sebet okozott egymásnak”, de sehova sem vezet a kölcsönös sérelmek felemlegetése. Ezt felhördüléssel idézték fel a kerekasztalon; Ceglédi szerint éppen a gesztus őszintétlenségét jelzi, hogy Vona nemcsak a holokausztról beszél, hanem megemlíti az ÁVH-t és a Tanácsköztársaságot is. A résztvevők nem bajlódtak azzal a kérdéssel, hogy az egyéves nyilas ámokfutást negyven év kommunista elnyomás követte – inkább úgy tettek, mintha meg sem történt volna, így az ezzel kapcsolatos sérelmek is irrelevánsak. (Mindez különösen visszás annak a Mazsihisznek a részéről, amelyet két évtizeden át vezethetett az egykori kommunista erőszakszervezet, a Munkásőrség sorait erősítő Zoltai Gusztáv.)
Valójában ezzel az elzárkózással, érzéketlenséggel, az eltérő vélemények nem tűrésével nincs egyedül a kerekasztal vérmesebb része, sem hallgatósága. Voltaképpen nincs is erősebb szövetségesük abban, hogy tovább folyjon a süketek párbeszéde, mint a vecsési Jobbik-alapszervezet, amely obszcén szavakkal határolódott el pártelnöke kéznyújtásától. Elvégre sokkal kevesebb energiát emészt fel a velük folytatott csörte, és egymás előítéleteinek igazolása, mint emberszámba venni a másikat és párbeszédet kezdeni – amire pedig a Szim Salom, Darvas rabbi vagy épp Vona szavai alapján egyre inkább lenne igény.
