A világ legnagyobb szabadtéri ipari múzeuma – így emlegették a hetvenes–nyolcvanas években világgazdászok a szocialista éra alatt fokozatosan lecsúszó csehszlovák gazdaságot. Napjainkban viszont – annak ellenére, hogy Csehszlovákia nem kacérkodott a piaci szocializmussal, és egészen a rendszerváltásig megőrizte a hagyományos tervgazdálkodást – Csehország már egyáltalán nem tartozik a sereghajtók közé. Szemléletes példája ez annak, hogy egy ország gazdasági teljesítményét végső soron munkakultúrája és munkaerejének képzettsége határozza meg. Csehországban ez hagyományosan magas szintű volt, amelyet a négy évtizedes szocialista tervgazdálkodás sem tudott teljesen lerombolni.
Németországban nagy az aggodalom, hogy bármennyire erős is a gazdaság, a hagyományos feldolgozóipari ágazatokon alapul, és késik a digitális átalakulás, amely a XXI. század gazdaságának motorja. Attól tartanak, hogy a XXI. század történelmét Kínában, Ázsiában és Izraelben fogják írni, Németországból pedig távoli, marginalizálódott provincia lesz. „Mi, németek, már nem az első ligában játszunk [ ] olyanok leszünk, mint a kínai Sencsen Kaliforniának, egy távolról irányított nagy összeszerelő üzem; mi már nem veszünk részt a következő évtizedek értékképző folyamatában” – írja Silicon Germany című könyvében Christoph Keese.
De vajon indokoltak-e ezek az aggodalmak? Nézzük a tényeket! A legértékesebb német vállalat, a Bayer a világranglistán a 66., a Siemens pedig a 88. helyre csúszott. Az amerikai PayPal internetes pénzátutaló cég tőzsdei értéke magasabb, mint az öt legnagyobb német banké. Az autók digitalizálásában élen járó, de szérianagyságban ma még törpe amerikai Tesla több S modellt ad el Kaliforniában és Svájcban, mint amennyit a BMW a 7-es és a Mercedes az S osztályú autójából. A pénzügyi szférában 9500 új startup jelent meg, közülük a legkevesebb Németországban. Nagyjából ezer cég foglalkozik a világban a mesterséges intelligencia fejlesztésével, ebből ötszáz az Egyesült Államokban, hatvan Nagy-Britanniában, Németországban pedig csak egy maroknyi.
A feldolgozóipari cégek ma már eltörpülnek az internetóriások mellett. A fejlett világ ma már nem gépeket, hanem szoftvereket gyárt, és platformokat épít. Németország a nemzetközi versenyképességi rangsorban a tizenkettedik helyre csúszott le, míg a listát Hongkong, Svájc, Amerika és Szingapúr vezeti. (Emlékeztetőül: mi tavaly a hatvanharmadikról a hatvankilencedik helyre kerültünk, a 28 EU-tagállam közül a huszonötödikek vagyunk.) A britek a nemzeti termék kétszer akkora hányadát fektetik be a digitalizálásba, mint a németek, az amerikaiak másfélszeresét. Maga Günther Oettinger, az EU német digitális biztosa is kijelentette, hogy ez a vonat már elment, „lekéstük a csatlakozást”.
A német iparkamara felmérése szerint a digitális késedelem az országnak 2025-ig 220 milliárd euró veszteséget fog okozni – ez több, mint egyévi GDP hat százaléka. A legnagyobb veszteséget az autóipar, az orvosiműszer-gyártás, az elektrotechnika, a gépipar, a villamosgép-gyártás és a repülőgépipar fogja elszenvedni. A késedelem abban nyilvánul meg, hogy a gyártási rendszerek nincsenek hálózatba állítva és összekapcsolva. A német gazdaságra még mindig az jellemző, hogy a beszállítók és a gyártók vertikálisan szerveződnek. A specializáció régi erénye elszigetel, és megakadályozza a horizontális láncolatok kialakulását. A német mentalitás tökéletességre törekszik, és bünteti a hibát. A Szilícium-völgyben ezzel szemben nagy teret kap a kísérletezés, a kipróbálás, és elfogadják az azzal járó hibákat.
Németország nincs felkészülve az új csúcstechnológiákra. A McKinsey nemzetközi tanácsadó cég szerint ezek elsősorban a mobil internet, a mesterséges intelligencia, a „dolgok internetje”, a pénzügyi „felhők”, a robottechnika és az önvezető autók terén jelennek meg. A digitalizálás előnyeit nem a gyártók, hanem az informatikai hálózatok, a platformok építői zsebelik be. (Hogy mit is kell platformokon érteni, arra álljon itt néhány konkrét példa: a világ legnagyobb taxivállalatának egyetlen taxija sincs; a világ legnagyobb szálláshely-ajánlójának egyetlen szállodája sincs; a világ legnagyobb telefoncégeinek nincs telefonhálózatuk; a világ legnagyobb kiskereskedelmi vállalatának nincs saját raktára és árukészlete.)
A német ipari kultúrában a mérnöké a főszerep. Az új világ azonban új üzleti modellt részesít előnyben. Ebben a modellben aki elzárkózik, veszít. Ami eddig üzleti titok volt, azt meg kell osztani. A vállalaton belüli hierarchia eltűnik, nem lehet tudni, hogy melyik beosztottól származik majd a nyereséges ötlet. A hagyományos profilokat fel kell adni, az új bármilyen irányból jöhet. A tőkének helybe kell menni, az üzletet ott kell megalapítani, ahol a tehetségek élnek. Németországban Berlin ilyen hely, de csak messze elmaradva a nagy nemzetközi központoktól. A régihez nem szabad körömszakadtig ragaszkodni. Meg kell teremteni a korábbiakkal való gyors és kíméletlen szakítás „kultúráját”. És mindenekelőtt a szabadság, a függetlenség számít. A kezdeményezőket, az innovatív kis cégeket nem szabad integrálni, megfojtani: hálózatokat kell építeni, nem pedig piramisokat.
Összességében Európa is hátrányban van. Egy elemzés szerint, amely az Európai Bizottság számára készült, az európai munkavállalók 41 százalékának digitális képzettsége nem megfelelő, és 2020-ra 756 ezer betöltetlen informatikai álláshely lesz Európában. Európa vesztesége a digitalizálás elmaradása miatt 2025-ig több mint 600 milliárd euróra rúg majd (ez a magyar évi nemzeti jövedelem ötszöröse). A „felhőipar” egyetlen nagy játékosa sem Európából származik.
Ezek nem jó hírek. Fő gazdasági partnerünk Németország. A német ipar bedolgozója, beszállítója vagyunk, exportunk és importunk több mint negyede német relációjú. Kötődésünk egyértelmű. Ezek szerint egy olyan gazdasághoz kötöttük a szekerünket, amely hamarosan már csak a világgazdaság második ligájában fog játszani? De mint láttuk, ez a megállapítás az Európai Unió egészére is vonatkozik.
Mit tehetünk mi? Külgazdasági kötődésünkön lényegében nem tudunk változtatni. Mint tanár és közgazdász úgy látom, elsősorban az oktatás terén lenne tennivalónk. A sokat emlegetett hozzáadott érték szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy a német gazdaság milyen mértékben digitalizált profiljaihoz kapcsolódunk.
Ez pedig a hazai munkaerő képzettségétől és vállalkozásaink felkészültségétől függ. A tanárokat jól meg kell fizetni, és tág keretek között hagyni, hogy azt és úgy tanítsanak, amit és ahogy jónak látnak. Úgyszintén az iskolákat is. A mai nemzetközi példák azt mutatják (a fanatikus ázsiai országokat nem tekintem irányadónak), hogy a legjobb, amit egy kormány az oktatással tehet, az az, ha békén hagyja.
Christoph Keese, akinek könyvét felhasználtam e cikk megírásához, huzamosabb időt töltött Kaliforniában. A könyv befejező szakaszában azon töpreng, hogy vajon nem kellett volna-e kint maradnia családjával Palo Altóban. Mert attól fél, hogy mire felnőnek, a gyermekei jegyszedők vagy idegenvezetők lesznek a világ legnagyobb élő szabadtéri ipari múzeumában.
De mi lesz a mi gyerekeinkből?
