Mióta Donald Trump az amerikai elnök, a világvégére készülhetünk – legalábbis ezt közvetítik azok a hangok, amelyek nyolc évvel ezelőtt, Barack Obama beiktatásakor pedig az ezeréves földi mennyország eljöttét vizionálták. Ahogy azonban Barack Obama elmúlt nyolc évének elnöksége alatt nem vált a világ – de még az Egyesült Államok sem – békésebb és igazságosabb hellyé (sőt), úgy Trump kapcsán sem kell felkészülnünk a földi pokolra. A brexit, Donald Trump elnöksége és az Európai Unió-ellenes erők népszerűsége azonban alkalmat adhatna arra, hogy végiggondoljuk e folyamatok valódi okait. Azok azonban, akik egykoron Obamától várták a világbékét, és most Trumptól a világvégét, nem hajlandók saját tévedéseikkel és szerepükkel szembenézni, hanem a válságot csupán optikai csalódásnak tartják. Trump elnökségét vagy a britek kilépését csak és kizárólag a hamis hírek és az orosz propaganda okozta, mondják. Ez az önfelmentő magyarázat mindenféle jogos rendszerkritikát is azonnal hamis hírként és orosz propagandaként söpör le.
A post-truth, azaz az igazság utáni világról szóló elméletek azonban eleve két hamis előfeltevésből indulnak ki. Egyrészről azt állítják, hogy a sajtóban, különösen annak liberális felében eddig soha nem voltak hamis hírek, azok csak a brexittel és Trumppal jelentek meg hirtelen. Másrészről e magyarázatok behozzák azon „igazság” fogalmát, amit elvileg a posztmodernben éppen megkérdőjelezni illene. Miért háborodnak fel azok az igazságutániságon, akik maguk is azt hirdették, hogy ahány élethelyzet, ahány nézőpont, annyi igazság? Aquinói Szent Tamás dogmatikus követőjének kellene lennünk ahhoz, hogy elhiggyük: csak egyetlen igazság létezhet, és az értelem, a logika segítségével ez az igazság szükségszerűen meg is ismerhető. Az ismeretelmélet eme objektivista szemléleten azonban rég túllépett: a tények nem önmagukban állnak, hanem eleve valóságértelmezések eredményei. Nincs abban semmi furcsa, ha Donald Trump hívei és ellenfelei más tényeket és másképp észlelnek. Gyerekes és kétségbeesett reakció tehát hirtelen igazságról hadoválni, s különösen nagyképűnek tűnik, amikor éppen azok a körök tartják magukat az igazság, a tények kizárólagos ismerőinek, akiknek évtizedes tévedései vezettek a brexithez vagy Trump elnökségéhez.
Ugyanis e jelenségeknek – ahogy a francia Nemzeti Front, az olasz Beppe Grillo vagy a német AfD szárnyalásának – nem az az oka, hogy hirtelen egyre több buta ember van, aki nem látja be az egy és igaz, objektív igazságot. Azok, akik Nagy-Britanniában az EU ellen vagy az Egyesült Államokban Donald Trump mellett voksoltak, nagyon is pontosan beláttak bizonyos tényeket, igazságokat. Például azt, hogy a baloldal az USA-ban és Európában egyaránt elsősorban kulturális baloldallá lett, és a szociális témát egyre inkább hanyagolta. Amikor az európai szociáldemokrácia gyakorlatilag felső középosztálybeli szépelgéssé válik, nem kell azon csodálkozni, ha az alsóbb osztályok a jobboldali populisták felé fordulnak.
A baloldal sem a szociális, sem a kulturális elbizonytalanodást nem vette észre. A jóléti állam visszaszorítása – amelyet például Tony Blair vagy Gerhard Schröder személyében szocdem politikusok gyorsítottak fel saját hazájukban – szociális bizonytalanságot eredményezett egészen a középosztályig. Európai fiatalok milliói munkanélküliek, csupán egy-két éves szerződésekre van esélyük, miközben a kormányok a munkanélküliséget ravasz eszközökkel – Németországban úgynevezett minijobokkal, Magyarországon közmunkaprogrammal – statisztikailag (de csak statisztikailag!) elmismásolják. A szociális elbizonytalanodás együtt jár a bevándorlás és a multikulturalizmus okozta kulturális elbizonytalanodással. A multikulturalizmus a felső polgári kaviárbaloldal szemszögéből nézve jópofa színesség, kavalkád, izgalom – de a tényszerű következményeit (mondjuk a külvárosi bérházban kavargó fokhagymaszagot vagy a hajnalig bömbölő balkáni zenét, a lakásproblémákat, a bérverseny fokozódását) már csak az alsóbb osztályok ismerik. És akkor kinek van igaza, ki beszél tényekről? Az a zöldpárti egyetemi tanár, aki tübingeni villájából támogatja azokat a menekülteket, akikkel túl sokszor nem is fog az életében találkozni? Vagy az a kelet-berlini, egykori kommunista, ma AfD-szavazó nyugdíjas, akinek kisebb a nyugdíja, mint egy észak-afrikai menedékkérő havi illetménye?
A jobboldali populizmus meghallja azokat a tényeket is, amelyekre a politikai és kulturális elit eddig süket volt. Ezért választja ma már a bécsi munkásság kétharmada az FPÖ-t, és ezért lett Marine Le Pen az északfrancia iparvidék legnépszerűbb politikusa. A jobboldali populizmus tehát nem az igazságutániságról szól, a tényeket nem hamisítja meg. Csupán – és ez természetesen óriási probléma – a fokozódó osztályellentétet etnikai feszültséggé értelmezi át.
Nem a menekültek tehetnek azonban arról, hogy például a német cégek, őket majd olcsó munkaerőként alkalmazva, növelhetik a bérversenyt a német munkavállalókkal. Nem a menekültek tehetnek arról, hogy a példaértékű bécsi szociáldemokrata lakáspolitikát alig követi európai ország, és ezért egyre kevesebb és egyre drágább lakás közül válogathat menekült és belföldi szegény egyaránt. Nem a kelet-európai munkavállaló tehet arról, hogy Nyugat-Európában legtöbbször csak azért kell, mert kevesebbért is hajlandó melózni, mint a helyi munkaerő. A jobboldali populizmus – ideértve Orbán Viktort is – a jogos szociális és kulturális elbizonytalanodást észleli, de nem azok ellen fordítja, akik e rendszer haszonélvezői és fenntartói.
Ha egy országban a munkásság a jobboldali populizmus felé fordul, akkor nem a tények, hanem a baloldal bukásáról kell beszélni. A baloldal Európában elmulasztotta meghallani az alul lévők problémáit, akikből most tör ki a düh. De a válságért nem őket kell felelőssé tenni. Nem a brexit tette tönkre Európát, hanem például az a merkeli euró- és menekültpolitika, amely felmondta az európai, szolidaritást és egész Dél- és Kelet-Európát a német ipar hátsó udvaraként képzelte el. Nem az AfD roggyantotta meg a német jóléti államot, hanem az a szociáldemokrata Gerhard Schröder, aki milliókat kényszerített három-négyszáz eurós minijobokba. Nem Marine Le Pen tette hiteltelenné a párizsi politikai elitet, hanem a velejéig korrupt Nicolas Sarkozy és a siralmasan tehetségtelen Francois Hollande. Nem Beppe Grillo züllesztette le az olasz politika színvonalát, hanem Silvio Berlusconi – húsz éve – és az olasz baloldal megújulásra való képtelensége.
Mindezen jelenségek elől persze homokba lehet dugni a fejünket. De ezek igenis tények. S éppen az a post-truth, ahogyan az amerikai és európai politikai, gazdasági és kulturális elit a saját maga okozta válságra reagál. Az önbecsapás folytatódik.
