A baloldal válsága

Sem a szociális, sem a kulturális elbizonytalanodást nem vették észre.

Ugyanis e jelenségeknek – ahogy a francia Nemzeti Front, az olasz Beppe Grillo vagy a német AfD szárnyalásának – nem az az oka, hogy hirtelen egyre több buta ember van, aki nem látja be az egy és igaz, objektív igazságot. Azok, akik Nagy-Britanniában az EU ellen vagy az Egyesült Államokban Donald Trump mellett voksoltak, nagyon is pontosan beláttak bizonyos tényeket, igazságokat. Például azt, hogy a baloldal az USA-ban és Európában egyaránt elsősorban kulturális baloldallá lett, és a szociális témát egyre inkább hanyagolta. Amikor az európai szociáldemokrácia gyakorlatilag felső középosztálybeli szépelgéssé válik, nem kell azon csodálkozni, ha az alsóbb osztályok a jobboldali populisták felé fordulnak.

A baloldal sem a szociális, sem a kulturális elbizonytalanodást nem vette észre. A jóléti állam visszaszorítása – amelyet például Tony Blair vagy Gerhard Schröder személyében szocdem politikusok gyorsítottak fel saját hazájukban – szociális bizonytalanságot eredményezett egészen a középosztályig. Európai fiatalok milliói munkanélküliek, csupán egy-két éves szerződésekre van esélyük, miközben a kormányok a munkanélküliséget ravasz eszközökkel – Németországban úgynevezett minijobokkal, Magyarországon közmunkaprogrammal – statisztikailag (de csak statisztikailag!) elmismásolják. A szociális elbizonytalanodás együtt jár a bevándorlás és a multikulturalizmus okozta kulturális elbizonytalanodással. A multikulturalizmus a felső polgári kaviárbaloldal szemszögéből nézve jópofa színesség, kavalkád, izgalom – de a tényszerű következményeit (mondjuk a külvárosi bérházban kavargó fokhagymaszagot vagy a hajnalig bömbölő balkáni zenét, a lakásproblémákat, a bérverseny fokozódását) már csak az alsóbb osztályok ismerik. És akkor kinek van igaza, ki beszél tényekről? Az a zöldpárti egyetemi tanár, aki tübingeni villájából támogatja azokat a menekülteket, akikkel túl sokszor nem is fog az életében találkozni? Vagy az a kelet-berlini, egykori kommunista, ma AfD-szavazó nyugdíjas, akinek kisebb a nyugdíja, mint egy észak-afrikai menedékkérő havi illetménye?

A jobboldali populizmus meghallja azokat a tényeket is, amelyekre a politikai és kulturális elit eddig süket volt. Ezért választja ma már a bécsi munkásság kétharmada az FPÖ-t, és ezért lett Marine Le Pen az északfrancia iparvidék legnépszerűbb politikusa. A jobboldali populizmus tehát nem az igazságutániságról szól, a tényeket nem hamisítja meg. Csupán – és ez természetesen óriási probléma – a fokozódó osztályellentétet etnikai feszültséggé értelmezi át.

Nem a menekültek tehetnek azonban arról, hogy például a német cégek, őket majd olcsó munkaerőként alkalmazva, növelhetik a bérversenyt a német munkavállalókkal. Nem a menekültek tehetnek arról, hogy a példaértékű bécsi szociáldemokrata lakáspolitikát alig követi európai ország, és ezért egyre kevesebb és egyre drágább lakás közül válogathat menekült és belföldi szegény egyaránt. Nem a kelet-európai munkavállaló tehet arról, hogy Nyugat-Európában legtöbbször csak azért kell, mert kevesebbért is hajlandó melózni, mint a helyi munkaerő. A jobboldali populizmus – ideértve Orbán Viktort is – a jogos szociális és kulturális elbizonytalanodást észleli, de nem azok ellen fordítja, akik e rendszer haszonélvezői és fenntartói.

Ha egy országban a munkásság a jobboldali populizmus felé fordul, akkor nem a tények, hanem a baloldal bukásáról kell beszélni. A baloldal Európában elmulasztotta meghallani az alul lévők problémáit, akikből most tör ki a düh. De a válságért nem őket kell felelőssé tenni. Nem a brexit tette tönkre Európát, hanem például az a merkeli euró- és menekültpolitika, amely felmondta az európai, szolidaritást és egész Dél- és Kelet-Európát a német ipar hátsó udvaraként képzelte el. Nem az AfD roggyantotta meg a német jóléti államot, hanem az a szociáldemokrata Gerhard Schröder, aki milliókat kényszerített három-négyszáz eurós minijobokba. Nem Marine Le Pen tette hiteltelenné a párizsi politikai elitet, hanem a velejéig korrupt Nicolas Sarkozy és a siralmasan tehetségtelen Francois Hollande. Nem Beppe Grillo züllesztette le az olasz politika színvonalát, hanem Silvio Berlusconi – húsz éve – és az olasz baloldal megújulásra való képtelensége.

Mindezen jelenségek elől persze homokba lehet dugni a fejünket. De ezek igenis tények. S éppen az a post-truth, ahogyan az amerikai és európai politikai, gazdasági és kulturális elit a saját maga okozta válságra reagál. Az önbecsapás folytatódik.