Németország lesz Európa Kínája?

Donald Trump szerint az Európai Unió csupán eszköz Berlin számára.

Az USA-ba irányuló német export olyan robbanásszerűen nőtt az utóbbi időben, hogy árukivitelükben mára Amerika került az első helyre. Tavaly az Egyesült Államokkal szembeni német kereskedelmimérleg-többlet 75 milliárd dollárra rúgott (ennél többet csak Kína tudott elérni), ami becslés szerint közel egymillió feldolgozóipari állásnak felel meg. Nem véletlen tehát a Berlinre irányuló újdonsült fehér házi figyelem. Jogos-e ez a megkülönböztetett figyelem? Csupán az euróval magyarázható a roppantul sikeres német exportoffenzíva, vagy ennél többről van szó?

A nemzetközi és a hazai sajtóban többször is foglalkoztam az euróból fakadó német kereskedelmi előnyök bemutatásával. A Financial Timesban január végén közölt hozzászólásomban – Trump fentebb idézett kijelentésével kapcsolatban – rámutattam, hogy az EU valóban egyre inkább – akarva vagy akaratlanul – „Made for Germany” arcot kezd magára ölteni, miközben Németország mindinkább Európa Kínájává válik. A „német” euró hozzávetőleg 30 százalékkal gyengébb a dollárral szemben, mint amilyen a német márka lenne, ha még létezne. Ennek pótlólagos, exportserkentő hatása van az egyébként is versenyképes német iparra. A hatalmas exporttöbbletből nyert bevételek révén Németország Európa legnagyobb hitelezőjévé vált, kamatnyereséggel megfejelve az árukereskedelemből származó jelentős előnyöket.

Az euróövezet egyik – Németországnak igencsak kedvező – rendszerhibája: a kereskedelmi egyensúlyhiányok automatikus, árfolyamváltozáson keresztüli korrekciójának úgyszólván teljes hiánya. Nem állítom, hogy ezt a rendszert Németország találta ki magának. Az egyoldalú előnyök azonban ettől függetlenül létező, tagadhatatlan tények. Ráadásul Berlin láthatóan nem tesz semmit a távlatilag fenntarthatatlan kereskedelmi és pénzügyi egyensúlytalanságok korrigálására. Erőteljes külső nyomás hiányában és az európai hegemón szereppel járó felelősség felvállalása nélkül hogyan is törekedhetne erre Berlin, amely a kelleténél kicsit jobban élvezi a status quót? Ráadásul a német népnek is ízlik a kialakult helyzet: a Pew Research Center által nyolc uniós országban végzett felmérés szerint messze a legmagasabb arányban (54 százalék) a németek érzik úgy, hogy „az EU-integráció erősítette a nemzetgazdaságot”. Ennek tükörképeként a szóban forgó arány kirívóan alacsony pl. Görögországban és Olaszországban (11 százalék) vagy Franciaországban (22 százalék).

Megengedhetetlen egyoldalúság lenne azonban Németország exportsikereit csupán az ország ölébe váratlanul pottyant közös valutának tulajdonítani, bár komoly időbeli egybeesés tapasztalható a két jelenség között. Ennél sokkal többről van szó. Nemcsak az euró által lett Németország két évtized alatt a világ harmadik legnagyobb exportőre Kína és az USA után, csupán hajszállal elmaradva az utóbbi mögött. Az erőteljesen exportorientált növekedés történelmileg kialakult, tudatos gazdaságpolitika Németországban. Ludwig Erhard kancellár már 1963-ban kijelentette: „a külkereskedelem gazdasági és társadalmi rendünk alapja, sőt előfeltétele.” Mára ez a szemlélet állami szintű merkantilizmussá – „sokat eladni, keveset vásárolni” – lényegült át. A legfontosabb kormányzati motiváció egyértelműen a hazai foglalkoztatottság csúcsra járatása a teljes foglalkoztatást megközelítő szintig. Az euró bevezetésekor Németország és az euróövezet többi részének munkanélküliségi rátája egyformán 7-8 százalék volt. Mára a munkanélküliség négy százalék alá csökkent Németországban, miközben átlagosan tíz százalék fölött van az EU többi részében. A jelentős külkereskedelmi többlet révén a németek gyakorlatilag exportálták munkanélküliségüket az EU-ba és a világ többi részébe, ezen belül Amerikába.

Németország a világ talán legversenyképesebb feldolgozóipari exportőre volt már az euró bevezetése előtt is, különösen a magas technológiai színvonalat és hozzáadott értéket megtestesítő termékekben. Emögött kitartó fejlesztések és innovációk sorozata, és magas hatékonyságú emberi tőke van. A bérfegyelem is fontos tényező. Németországban a szakszervezetek – részben tükrözve az országegyesítés utáni kemény munkaerő-piaci realitásokat – alapvetően együttműködők, és tiszteletben tartják a bérfegyelem vastörvényét: a bérek növekedése nem haladhatja meg a termelékenységét. Ráadásul a nagy német vállalatok sikeresen zsarolták az ágazati szakszervezeteket a vállalkozások külföldre szervezésének fenyegetésével. 2000 óta a német középosztály reáljövedelme jórészt egy helyben topogott. Az exportmaximalizálás oltárán feláldozták a világ talán leghatékonyabb munkaerejének nagyobb fogyasztását és életszínvonalát.

A német importot nemcsak a visszafogott lakossági fogyasztás csökkentette, hanem a kordában tartott „állami” is. Az állami költségvetésben többlet van, mivel a kormány viszonylag keveset költ beruházásra, közte az infrastruktúra fejlesztésére. Németországnak – úgy is, mint az EU gazdaságilag legerősebb és politikailag legbefolyásosabb tagjának – végre már fel kellene adnia az eddig követett nagyon előnyös, de másokra nézve legalább annyira hátrányos merkantilista vonalát. Jóval többet kell importálnia a dinamizált belső fogyasztás, ezen belül az állami beruházások kielégítésére, és vezető szerepet kell játszania a mainál jóval szorosabb fiskális és bankintegráció, a teljes pénzügyi unió előmozdításában, ha Berlin valóban érdekelt – ahogy Merkelék ezt hangsúlyozzák – a több sebből vérző valutaklub megmentésében. Másként nincs sok értelme a jelenlegi koraérett, földrajzilag is korlátozott, egyeseknek túlzott előnyt, másoknak kifejezett hátrányt nyújtó és kiújuló válságokra hajlamos valutaunió fenntartásának. Ha Berlin nem lép túl saját árnyékán, felkészülhet a legrosszabbra: az euróövezet szétesésére. Ami azt illeti, Donald Trump mindent meg fog tenni ennek érdekében, már csak azért is, hogy közömbösítse az Egyesült Államok egyik legfontosabb kereskedelmi partnerének versenyképességi előnyét az amerikai piacon.