Németország lesz Európa Kínája?

Donald Trump szerint az Európai Unió csupán eszköz Berlin számára.

Amilyen kesztyűs kézzel bánt Barack Obama Angela Merkel Németországával, annyira „rászállt” – már jóval beiktatása előtt – Donald Trump Berlinre és személyesen a német kancellárra, akinek bevándorlási politikáját „katasztrofális hibának” tartotta. Trump Németországot szemrebbenés nélkül besorolta a NATO potyautasai közé, mivel – elismert gazdasági ereje ellenére – nem teljesíti a GDP két százalékában meghatározott védelmi kiadásokkal kapcsolatos kötelezettségét. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kezdi ki Németországot a számára kulcsfontosságú kereskedelmi vonalon is. Nem kellett sokáig várni: közvetlenül a Fehér Házba való beköltözése előtt kijelentette, hogy „az Európai Unió csupán eszköz Németország számára” saját gazdasági gyarapodásához. A német BMW céget pedig azzal fenyegette meg, hogy 45 százalékos vámot fog kivetni rá, ha Mexikóból – a NAFTA, vagyis az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény égisze alatt – akarja luxusautóit az amerikai piacra exportálni ahelyett, hogy az Egyesült Államokban gyártaná őket. (Trump tehát vagy elfelejtette, vagy nem tudott arról, hogy a BMW egyik legnagyobb gyára Dél-Karolinában van, ahol az összes X modellt előállítják, és onnan exportálják a világ több mint száz országába.)

Mint az várható volt, a Berlinre gyakorolt kereskedelempolitikai nyomás az új amerikai elnök hivatalba lépésével tovább fokozódott, és – legalábbis pillanatnyilag – felülmúlja a Kínával és Mexikóval szembeni washingtoni fellépést. A napokban Peter Navarro, a Nemzeti Külkereskedelmi Tanács elnöke (ebben a minőségében az elnök fő nemzetközi kereskedelmi tanácsadója) odáig ment, hogy Németországot – a „német” euró súlyos leértékeltsége miatt – valutamanipulátornak bélyegezte, mondván, a manipuláció révén tisztességtelen kereskedelmi előnyhöz jutnak a németek nemcsak európai partnereikkel, de Amerikával szemben is. Valóban, az utóbbi két évtizedben a német külkereskedelem szárnyakat kapott az euróövezetben és azon kívül, hatalmas exporttöbbletet eredményezve, amelynél nagyobbat csak Kína ért el. Ennek az exporttöbbletnek a GDP-n belüli rendkívül magas arányát (7 százalék) tekintve azonban a németek még Kínát (3 százalék) is alaposan lekörözik. Pillanatnyilag nem világos, hogy az erősen protekcionista hajlamú Trump-kormányzat milyen konkrét intézkedéseket fontolgat a most már nyíltan valutamanipulációval vádolt Németország ellen. Jelenleg csak spekulálni lehet: netán a „német” euró becsült leértékeltségét közömbösítő amerikai vám kivetését? Vagy megpróbálják rávenni a berlini kormányt az euró úgynevezett belső felértékelésére, például a belső fogyasztás jelentős növelésével, az állami költségvetési többlet feladásával, vagy a mérsékelt infláció megengedésével? És lehet, hogy Trump fogja megtörni a jeget Németország túlzott merkantilizmusával szemben, kikaparva ezáltal a gesztenyét nemcsak Amerikának, hanem az európaiaknak is?

Az USA-ba irányuló német export olyan robbanásszerűen nőtt az utóbbi időben, hogy árukivitelükben mára Amerika került az első helyre. Tavaly az Egyesült Államokkal szembeni német kereskedelmimérleg-többlet 75 milliárd dollárra rúgott (ennél többet csak Kína tudott elérni), ami becslés szerint közel egymillió feldolgozóipari állásnak felel meg. Nem véletlen tehát a Berlinre irányuló újdonsült fehér házi figyelem. Jogos-e ez a megkülönböztetett figyelem? Csupán az euróval magyarázható a roppantul sikeres német exportoffenzíva, vagy ennél többről van szó?

A nemzetközi és a hazai sajtóban többször is foglalkoztam az euróból fakadó német kereskedelmi előnyök bemutatásával. A Financial Timesban január végén közölt hozzászólásomban – Trump fentebb idézett kijelentésével kapcsolatban – rámutattam, hogy az EU valóban egyre inkább – akarva vagy akaratlanul – „Made for Germany” arcot kezd magára ölteni, miközben Németország mindinkább Európa Kínájává válik. A „német” euró hozzávetőleg 30 százalékkal gyengébb a dollárral szemben, mint amilyen a német márka lenne, ha még létezne. Ennek pótlólagos, exportserkentő hatása van az egyébként is versenyképes német iparra. A hatalmas exporttöbbletből nyert bevételek révén Németország Európa legnagyobb hitelezőjévé vált, kamatnyereséggel megfejelve az árukereskedelemből származó jelentős előnyöket.

Az euróövezet egyik – Németországnak igencsak kedvező – rendszerhibája: a kereskedelmi egyensúlyhiányok automatikus, árfolyamváltozáson keresztüli korrekciójának úgyszólván teljes hiánya. Nem állítom, hogy ezt a rendszert Németország találta ki magának. Az egyoldalú előnyök azonban ettől függetlenül létező, tagadhatatlan tények. Ráadásul Berlin láthatóan nem tesz semmit a távlatilag fenntarthatatlan kereskedelmi és pénzügyi egyensúlytalanságok korrigálására. Erőteljes külső nyomás hiányában és az európai hegemón szereppel járó felelősség felvállalása nélkül hogyan is törekedhetne erre Berlin, amely a kelleténél kicsit jobban élvezi a status quót? Ráadásul a német népnek is ízlik a kialakult helyzet: a Pew Research Center által nyolc uniós országban végzett felmérés szerint messze a legmagasabb arányban (54 százalék) a németek érzik úgy, hogy „az EU-integráció erősítette a nemzetgazdaságot”. Ennek tükörképeként a szóban forgó arány kirívóan alacsony pl. Görögországban és Olaszországban (11 százalék) vagy Franciaországban (22 százalék).

Megengedhetetlen egyoldalúság lenne azonban Németország exportsikereit csupán az ország ölébe váratlanul pottyant közös valutának tulajdonítani, bár komoly időbeli egybeesés tapasztalható a két jelenség között. Ennél sokkal többről van szó. Nemcsak az euró által lett Németország két évtized alatt a világ harmadik legnagyobb exportőre Kína és az USA után, csupán hajszállal elmaradva az utóbbi mögött. Az erőteljesen exportorientált növekedés történelmileg kialakult, tudatos gazdaságpolitika Németországban. Ludwig Erhard kancellár már 1963-ban kijelentette: „a külkereskedelem gazdasági és társadalmi rendünk alapja, sőt előfeltétele.” Mára ez a szemlélet állami szintű merkantilizmussá – „sokat eladni, keveset vásárolni” – lényegült át. A legfontosabb kormányzati motiváció egyértelműen a hazai foglalkoztatottság csúcsra járatása a teljes foglalkoztatást megközelítő szintig. Az euró bevezetésekor Németország és az euróövezet többi részének munkanélküliségi rátája egyformán 7-8 százalék volt. Mára a munkanélküliség négy százalék alá csökkent Németországban, miközben átlagosan tíz százalék fölött van az EU többi részében. A jelentős külkereskedelmi többlet révén a németek gyakorlatilag exportálták munkanélküliségüket az EU-ba és a világ többi részébe, ezen belül Amerikába.

Németország a világ talán legversenyképesebb feldolgozóipari exportőre volt már az euró bevezetése előtt is, különösen a magas technológiai színvonalat és hozzáadott értéket megtestesítő termékekben. Emögött kitartó fejlesztések és innovációk sorozata, és magas hatékonyságú emberi tőke van. A bérfegyelem is fontos tényező. Németországban a szakszervezetek – részben tükrözve az országegyesítés utáni kemény munkaerő-piaci realitásokat – alapvetően együttműködők, és tiszteletben tartják a bérfegyelem vastörvényét: a bérek növekedése nem haladhatja meg a termelékenységét. Ráadásul a nagy német vállalatok sikeresen zsarolták az ágazati szakszervezeteket a vállalkozások külföldre szervezésének fenyegetésével. 2000 óta a német középosztály reáljövedelme jórészt egy helyben topogott. Az exportmaximalizálás oltárán feláldozták a világ talán leghatékonyabb munkaerejének nagyobb fogyasztását és életszínvonalát.

A német importot nemcsak a visszafogott lakossági fogyasztás csökkentette, hanem a kordában tartott „állami” is. Az állami költségvetésben többlet van, mivel a kormány viszonylag keveset költ beruházásra, közte az infrastruktúra fejlesztésére. Németországnak – úgy is, mint az EU gazdaságilag legerősebb és politikailag legbefolyásosabb tagjának – végre már fel kellene adnia az eddig követett nagyon előnyös, de másokra nézve legalább annyira hátrányos merkantilista vonalát. Jóval többet kell importálnia a dinamizált belső fogyasztás, ezen belül az állami beruházások kielégítésére, és vezető szerepet kell játszania a mainál jóval szorosabb fiskális és bankintegráció, a teljes pénzügyi unió előmozdításában, ha Berlin valóban érdekelt – ahogy Merkelék ezt hangsúlyozzák – a több sebből vérző valutaklub megmentésében. Másként nincs sok értelme a jelenlegi koraérett, földrajzilag is korlátozott, egyeseknek túlzott előnyt, másoknak kifejezett hátrányt nyújtó és kiújuló válságokra hajlamos valutaunió fenntartásának. Ha Berlin nem lép túl saját árnyékán, felkészülhet a legrosszabbra: az euróövezet szétesésére. Ami azt illeti, Donald Trump mindent meg fog tenni ennek érdekében, már csak azért is, hogy közömbösítse az Egyesült Államok egyik legfontosabb kereskedelmi partnerének versenyképességi előnyét az amerikai piacon.