Politikai öltönyvásár

Milyen legyen a tánc, milyen legyen az öltöny?

Ha viszont mégis meg kell egyezni valamiben – mert kénytelen-kelletlen együtt kell működnünk, hiszen a szalagavató közeleg –, akkor sem konszenzus születik, hanem kompromisszum: ha már nem tudom keresztülverni, hogy a másikat provokáló megoldás győzzön, akkor az elsődleges cél, hogy az ellenoldal szívének kedves megoldás semmiképp se érvényesülhessen. A szóban forgó osztály is elkerülte végül, hogy paradicsommadárként vagy bocskaiban parádézzon, helyette a világ legjellegtelenebb téeszelnököltönyét sikerült kiválasztani, mert a megnyugtató szürkeségre – látva az ellenoldal érdektelenségét – jobb híján mindkét fél rábólintott. Kísértetiesen hasonló helyzet állt elő a 2014-es hazai önkormányzati választásoknál, amikor a nem kettő, hanem legalább féltucatnyi klikkre szakadt, tágabb értelemben vett baloldalnak kellett közös jelöltet állítania, hogy legalább matematikai esélye legyen elragadni Budapest polgármesteri székét Tarlós Istvántól. A hosszas huzavona végén, a finis előtt pedig a vajúdó hegyek megszülték Falus Ferencet, aki ugyan néha autisztikus jegyeket is felmutatott, de legalább semelyik párt sem érezte igazán magáénak. Utólag pedig – csakúgy, mint az öltönynél – lehetett tologatni a felelősséget, valójában kinek is volt az ötlete. Unokaöcsém generációja már okosabbnak tűnik: fess formaruhát varrattak, és fergeteges táncos-zenés produkciót mutattak be, amelyből az összes végzős osztály kivette a részét. Vajon a politika mikor jut el idáig?