Politikai öltönyvásár

Milyen legyen a tánc, milyen legyen az öltöny?

Bő tíz évvel ezelőtt egy ismerősöm gimnáziumában történt az eset, amikor a végzős osztály szembesült a szalagavató megszervezésének kihívásaival. Mint mesélte, az osztály végletesen megosztott volt: két erős klikk alakult ki a szülőktől hozott – vagy éppen annak ellenében dacoló – világnézet alapján, bár a tizenhét-tizennyolc éves gyerekeknél ez vélhetőleg csak egy újabb lehetőség volt, hogy a zenei vagy öltözködési stílus különbségeinél mélyebbnek tűnő ellentéteknek kifejezési formát adhasson. Mindenesetre a fiatalok néven nem nevezett liberális-kozmopolita és konzervatív frakciókba tömörültek, valamelyest a preőszödi országban tapasztalható felosztások mintájára.

És, mint a nagyoknál, minden kérdéses terület egyúttal csatatérré vált: milyen legyen a tánc, milyen legyen az öltöny? A konszenzus, a megegyezés szóba sem került, legalábbis nem a szó pozitív értelmében. A vérre menő vitákon és indulatokon a tanulóknál alig idősebb osztályfőnöknő nem tudott úrrá lenni, miközben az ellentétspirál olyan mélységekbe vitte a vitát, ahol a klikkeknek már nem saját akaratuk keresztülvitele volt fontos, hanem hogy a másiké ne érvényesüljön. Hogy milyen legyen a tánc? Legyen cigánytánc! – süvöltötték a liberálisok. Még mit nem, akkor palotás lesz! – vágták rá a konzervatívok. Ismerősöm emlékei szerint hasonló konfliktusok zajlottak le a tablóképek kapcsán is, az öltözéknél pedig természetesen a rózsaszín inges metroszexuális yuppie-öltöny csapott össze a bocskaival.

Az esetről több párhuzam is eszembe jutott: például a mostani amerikai elnökválasztás, ahol a republikánusok és a demokraták valamilyen hasonló, elmérgesedett logika alapján szavazták ki a valódi programmal induló, felkészült, ám kevésbé harsány jelölteket az előválasztásokon, hogy a másik oldal mumusait küldhessék végül ringbe egymás ellen. Ez a viselkedés már a gimnáziumban is gyerekes volt, a személyeskedésig fajuló szalagavatói huzakodást és kellemetlenkedéslicitet viszont sajnos ugyanaz a logika mozgatja, mint valamilyen homokozóbeli, „ha te ledöntöd a vártornyomat, én széttaposom a tied” jellegű óvodás versengést, vagy épp az amerikai elnökválasztást. Ha te küldöd Trumpot, én küldöm Hillaryt. Nem az a fontos, hogy tényleg bízzak benne: az a fontos, hogy neked felálljon a szőr a hátadon. Nem az a lényeg, hogy nekem jó legyen, hanem hogy neked rossz.

Ha viszont mégis meg kell egyezni valamiben – mert kénytelen-kelletlen együtt kell működnünk, hiszen a szalagavató közeleg –, akkor sem konszenzus születik, hanem kompromisszum: ha már nem tudom keresztülverni, hogy a másikat provokáló megoldás győzzön, akkor az elsődleges cél, hogy az ellenoldal szívének kedves megoldás semmiképp se érvényesülhessen. A szóban forgó osztály is elkerülte végül, hogy paradicsommadárként vagy bocskaiban parádézzon, helyette a világ legjellegtelenebb téeszelnököltönyét sikerült kiválasztani, mert a megnyugtató szürkeségre – látva az ellenoldal érdektelenségét – jobb híján mindkét fél rábólintott. Kísértetiesen hasonló helyzet állt elő a 2014-es hazai önkormányzati választásoknál, amikor a nem kettő, hanem legalább féltucatnyi klikkre szakadt, tágabb értelemben vett baloldalnak kellett közös jelöltet állítania, hogy legalább matematikai esélye legyen elragadni Budapest polgármesteri székét Tarlós Istvántól. A hosszas huzavona végén, a finis előtt pedig a vajúdó hegyek megszülték Falus Ferencet, aki ugyan néha autisztikus jegyeket is felmutatott, de legalább semelyik párt sem érezte igazán magáénak. Utólag pedig – csakúgy, mint az öltönynél – lehetett tologatni a felelősséget, valójában kinek is volt az ötlete. Unokaöcsém generációja már okosabbnak tűnik: fess formaruhát varrattak, és fergeteges táncos-zenés produkciót mutattak be, amelyből az összes végzős osztály kivette a részét. Vajon a politika mikor jut el idáig?