Amikor éppen Országos Műemlékvédelmi Hivatalnak hívták az intézményt a kilencvenes évek legelején – megszűnt a komplexitása, csak hatóság maradt. Leválasztották róla a nem hatósági feladatokat, megszerezték az építési hatósági jogkört (a műemléki szakhatósági jogkört ezzel mellékessé téve), és az alá rendelték a munkáját. Felvettek sok, a műemlékvédelemben járatlan előadót, akiknek nem volt lehetőségük a maga összetettségében beletanulni a szakmába. A hazai műemlékvédelem haldoklása ekkor kezdődött.
Amikor Kulturális Örökségvédelmi Hivatal lett a neve az első Orbán-kormány idején, még volt keret tudatos műemléki helyreállításra, például az Árpád-kori (zömében rom) kistemplomok védelmére. Csakhogy ekkor a régészeti és műtárgyvédelmi hatósági feladatokat is megkapta a hivatal, s ezzel túlméretezetté vált. Miután erre rájöttek, ismét mindent átszerveztek a második és harmadik polgári (nemzeti?) kormány alatt: a hatósági jogkört leosztották az önkormányzatoknak – éppen azoknak, amelyek korábban sokszor zokon vették a műemlékes kötöttségeket. Most már saját hatáskörben, szinte észrevehetetlenül intézik a műemléki ügyeket.
Amikor Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ lett, leszűkítették a feladatkörét a kezelésében lévő épületekre, pályázatokkal segítve a műemlékvédelmi feladatokat. A kastély-helyreállításokhoz most úgy adják a pénzt, hogy nem a kastély építészettörténeti jelentősége, hanem a kastélytulajdonos gazdagsága a döntő, hiszen automatikusan adókedvezményt kap az, akinek van pénze bármelyik védett kastély helyreállítására. Ez az összeg erősen hiányzik a műemlékvédelemből, különösen a népi épületek szegényebb tulajdonosainak az épületeik fenntartásához.
A kegyelemdöfés az volt, amikor a minimális maradék hatósági jogkört is szétosztották, s a hivatal végképp szertefoszlott. Az így eltüntetett műemlékvédelem kiürített székháza szabad préda lett – a hírek szerint kormányzati szerv kerül az épületbe.
A szerző műemlékvédelmi szakmérnök
