Se szeri, se száma a leírásoknak, amelyek Magyarországot tekintik a rendszerváltás utáni közel harminc év legnagyobb meglepetésének, amennyiben a „régió éllovasából” „váratlanul” a régió mostohagyermekévé vált. A nemrégiben Magyarországon járt neves holland politikatudós, Cas Mudde több fórumon is kemény kritikával illette a rendszerré vált Fidesz-jelenséget. Ebben a cikkben nem elégszem meg azzal, hogy a jelenről beszéljek, ehelyett a Fidesz történeti felemelkedését veszem szemügyre. Magyarország figyelemre méltó átalakulását ugyanis pusztán a jelenből nem tudjuk megérteni.
A Fidesz a kezdetektől a változásokra nyitott párt volt. Több okból. 1. A rendszerváltás előtt és után nem volt domináns párt. Ahhoz, hogy a politikai verseny részese legyen, legalábbis módosítania kellett a dominanciaviszonyokat. 2. Generációs hátrányban volt, mivel egészen fiatal emberek hozták létre, nagyon kevés politikai tapasztalattal. 3. Ideológiai hátrányban voltak. Sokáig nem választottak maguknak markáns arcélt, identitásukat különféle ideológiák ötvözésével építették. 4. Szervezeti hátrányban voltak. Egyrészt bázisdemokrata jellegükből adódóan, másrészt azért, mert nem is pártként, hanem laza mozgalomként határozták meg magukat.
E tényezők együtt arra késztették a Fideszt, hogy a 90-es évek közepétől magáévá tegyen egy fontos szempontot, valóban tanulni akarjon ellenfeleitől, elismerje azt, hogy a politikai felemelkedés útja a többi szereplővel való kölcsönhatáson keresztül vezet.
Másodszor – most már tartalmi értelemben – a 90-es évek közepétől tisztábbá vált a politikakép és a politikai felfogás. Sokan már ebben az időben populistának, elv nélkülinek, pragmatikusnak nevezték a Fideszt. Ennek oka, hogy a mainstream politikafelfogásban a 90-es évekre vált világossá, hogy mit is jelent a demokráciaépítés és a liberális demokrácia. Ami világosan kirajzolódik: a Fidesz politikai útját, felemelkedését egy „akarati” kérdés döntötte el. Feladván korai éveinek alternatív, szubkulturális elképzeléseit, határozottan párttá, mégpedig nagy párttá akart válni. Ehhez nagypárti karaktert kellett építenie. Ebben az akaratközpontú politikafelfogásban látom a Fidesz lényegét. Még pontosabban abban, hogy a politikát nem statikusan, hanem dinamikusan fogja fel, illetve a politikai cselekvést nem előzetesen rögzített intézmények védelmére alapozza, hanem annak a bizonyos, Mannheim által „irracionálisnak” nevezett mozgástérnek a kitöltésére.